Kezdőlap Címkék Fattah asz-Szíszi

Címke: Fattah asz-Szíszi

Ellenségem ellensége… Az egyiptomi-izraeli együttműködés

„A közös ellenség az egyik leghatásosabb egyesítő erő” – jegyezte meg John Naisbitt amerikai író. Ez a kijelentés a Közel-Kelete esetében különösen igaz, mivel nemrég derült ki az, hogy a régió egykoron két legnagyobb ellensége már évek óta katonailag együttműködik egymással. 

Legelőször az amerikai sajtó szellőztette meg, hogy igencsak aktív katonai együttműködés zajlik Egyiptom és Izrael között. Az elmúlt napokban kiszivárgott információk szerint Izrael több mint két év óta bombázza a Sínai-félszigeten lévő militánsok állásait. Azonosítatlan felségjelű helikopterek, vadászbombázók, pilóta nélküli gépek (drónok) legalább 100 támadást hajtottak végre a térségben lévő terroristafészkek ellen. Az amerikai újságíróknak nyilatkozó névtelen források hozzátették, hogy ehhez az izraeliek megkapták Kairó „áldását” is, sőt, nem elképzelhetetlen, hogy az információkkal szintén ellátták az izraeli légierőt.

Az izraeli légierő két F-16-a. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Habár ezt az egyiptomi-izraeli kooperációt sok helyen úgy emlegetik, mint egy „újabb közel-keleti titok napvilágra kerülését”, azt már évek óta sejteni lehetett, hogy a 2014-ben hatalomra kerülő Abdel Fattah asz-Szíszi egyiptomi elnök aktívan együttműködik Benjamin Netanjahu vezette izraeli kormánnyal. Ennek fő tárgyát a terrorizmus elleni harc jelenti, hiszen mindkét országnak (nagyrészt) közösek az ellenségei. Mielőtt azonban részletes boncolgatásra kerülne a két ország közötti aktuális viszony, szükséges a történelmi előzményekre is kitérni, hiszen csak így érthető meg igazán ennek jelentősége.

Aki nélkül nincs háború a Közel-Keleten 

Egyiptom és Izrael a múlt évszázadban négy háborút (1948,1956, 1967, 1973) vívott egymással. Ám, amikor nem volt hivatalosan hadiállapot a két ország között, még akkor is rendkívül feszült volt a viszony. Gamel Abden Nasszer egyiptomi elnök politikáját sokáig az Izrael – és ezzel párhuzamosan a Nyugat – ellenesség határozta meg, miközben az izraeli politikai és katonai vezetés számára az ország határainak biztosítása és kiterjesztése jelentette az egyik fő irányelvet. Ezért a múlt évszázad ötvenes és hatvanas éveiben a határmenti konfliktusok és az egymás eltörlésével fenyegető nyilatkozatháborúk szinte a mindennapi élet részét képezték.

Pont ezért számított óriási fordulatnak, amikor Nasszer utóda, Anvar Szadat egyiptomi elnök a hetvenes évek közepén bejelentette „elszakadását” a keleti blokktól és közeledését az Egyesült Államokhoz. Washington abban az esetben volt hajlandó élelmiszer és katonai segéllyel ellátni az arab országot, ha Kairó rendezi viszonyát a szomszédos zsidó állammal. Ennek következtében végül hosszas egyeztetések után 1979-ben Camp Davidben Szadat és Menahem Begin izraeli kormányfő békeszerződést írt alá.

Nehéz szülés volt: Szadat és Begin kezet fog egymással Camp Davidben, háttérben pedig Jimmy Carter. A kép forrása: Wikimedia Commons

Habár Szadat egy merénylet áldozata lett 1981-ben, amelyet többek közt az egyiptomi-izraeli különbéke megkötése miatt követtek el, utóda Hoszni Mubárak szintén betartotta annak pontjait. A két ország közötti viszony fokozatosan javult, és már nem fenyegetett egy újabb háború (rém)képe. Sőt, elég komoly eredményeket könyvelhettek el: az egyiptomi diplomácia például szerepet játszott az 1994-es izraeli-jordániai különbékében, vagy az izraeliekkel közösen vették blokád alá Gázát a Hamász 2006-os győzelme miatt.

Repedések

Éppen ezek miatt figyelte az izraeli vezetés eléggé aggódva a 2011-es „nílusi forradalmat”. Mubárak bukásával ugyanis kétségessé vált a további együttműködés, miközben a Sínai-félszigeten hirtelen aktivizálták magukat a különböző iszlamista csoportosulások. Ezek a militánsok azonban nem kizárólag az egyiptomi hadsereggel csaptak össze. Ők izraeli célpontokat szintén megtámadtak, például 2011 augusztusában beszivárogtak Izraelbe és civilekkel végeztek, de a népszerű üdülőhelynek számító Eilat városát többször rakétatámadás érte a Sínai-félsziget felől.

Ennél sokkal rosszabb volt Izrael szempontjából az, amikor 2012-ben Mohamed Murszit választották meg Egyiptom elnökének, aki a helyi Muszlim Testvériség támogatásával erősen iszlamista politikát kezdett el folytatni. Mivel a korábban említett terrorista támadásokra válaszul adott izraeli megtorlóakcióknak egyiptomi határőrök is áldozatul estek, ezért egyre feszültebbé vált a viszonyuk. Többször felgyújtották az egyiptomi-izraeli csővezetékeket, vagy Izrael-ellenes tüntetéseket tartottak.

2011 októberében megostromolták az izraeli nagykövetséget. A nagykövetet családjával együtt kommandósok menekítették ki, majd repülőgépen hagyták el az országot. A kép forrása: Link.

Az sem segített, hogy Murszi ideológiai és hatalmi szempontból a Hamász mellett tette le a voksát. Többé nem gördített akadályt a gázai övezetbe tartó, egyiptomi-izraeli határ alatt zajló csempészet elé, amely miatt gombamódra szaporodni kezdtek az alagutak. Az élelmiszereken, üzemanyagon és orvosi szereken kívül több tonnányi fegyvert és lőszert vittek át a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével. Emiatt Murszi népszerűsége és befolyása annyira megnőtt, hogy kulcsszerep volt a 2012-es gázai válság megoldásában.

Murszi látványos külpolitikai sikerét az EU és USA egyaránt elismerte, többször beszélt telefonon Barack Obama amerikai elnökkel, aki nyilvánosan mondott neki köszönetet a válság megoldásában játszott szerepéért. Később pedig Egyiptom közbenjárásával 2012. november 29-én Palesztinát felvették az ENSZ-be, mint “nem tag megfigyelő államot.” Ezek pedig megszólaltatták a „vészcsengőket” az izraeli döntéshozók körében, hiszen néhányan küszöbön látták már az egyiptomi-izraeli különbéke felmondását.

Hamász fegyveresei egy Murszi portré előtt ünnepelnek. Az egyiptomi elnök még azt is elérte, hogy a gázai válság alatt Izrael ne vesse be a szárazföldi haderejét, ami akkor precedens értékű eseménynek számított.

Ezért 2013-ban, amikor Murszi hatalma kártyavárként dőlt össze és a hadsereg vette át a helyét, az izraeli vezetés csendben figyelte az eseményeket. Bár titkon örültek annak, hogy megszabadultak az iszlamista elnöktől, az még egyelőre kétségesnek tűnt, hogy a puccsot levezénylő Szíszi védelmi miniszter pontosan milyen véleménnyel van Izraelről és az országgal való szorosabb együttműködésről.

Aki „összehozta” őket

Azonban nem kellett sokáig várni a „megnyugtató” jelekre: az egyiptomi hadsereg már 2013 őszén hozzálátott a gázai övezet alatt húzódó csempészalagutak felszámolásához. Alig két hónap leforgása alatt 1200 alagutat robbantottak be vagy árasztottak el. Kairó nyilvánosan „szakított” a Hamásszal és helyette a ciszjordániai Fatahot kezdte le támogatni, és többször hangoztatta az Izraellel való tárgyalások folytatását. A Hamász irodáját Egyiptomban 2014-ben bezárták és az év végén pedig elrendelte egy “pufferzóna” (ütközőterület) létrehozását a gázai-egyiptomi határon, valamint Rafah város keleti részének teljes evakuálását.

Egyiptomiak szemlélnek egy gázai alagutat. A hivatalos statisztikák szerint még 2017-ben is 63-at számoltak fel belőlük.

Látva Kairó terrorizmus elleni hadjáratát, amely nemcsak a Sínai-félszigeten, hanem az országon belül (Muszlim Testvériség felszámolása) és a szomszédos Líbiában (szélsőséges csoportok bombázása az Egyesült Arab Emírségekkel) szintúgy zajlott, az izraeli vezetés egyre bizakodóbbá vált. Egyelőre még nem lehet pontosan rekonstruálni, hogy mikor és hogyan kezdődött meg az egyiptomi-izraeli katonai együttműködés, de valószínűsíthető, hogy az Iszlám Állam (ISIS)  2014-es közel-keleti ámokfutása után már sor kerülhetett az első közös akciókra.

A terrorszervezet mindkét országnak gondot jelentett: Egyiptomban egymás után hajtottak végre merényleteket az adminisztratív, katonai és civil célpontok ellen, legutoljára tavaly novemberben Bir el-Abdan mecsetnél követtek el mészárlást, amelyben több mint 300-an vesztették életüket. Habár egyelőre kevés olyan izraeli terrortámadásról van tudomásunk, amelyet az ISIS hajtott végre, az kétségtelen, hogy Gázában egyre nagyobb befolyásra tettek szert a Hamász rovására.  Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) azt is megengedték, hogy az egyiptomi hadsereg nagyobb erőkkel legyen jelen a térségben (az 1979-es békeszerződés egyik pontja ugyanis kimondta, hogy csak Izrael engedélyével lehet növelni az egyiptomi katonák számát a térségben). Sőt, tavaly még az a pletyka is elterjedt, hogy a két ország katonai hadgyakorlatot szervez.

Egy együttműködés határai

Azonban jogosan merül fel a kérdések: vajon a katonai kooperáción kívül képes Egyiptom és Izrael más területeken is sikeres eredményeket elérni?

Vagy ez az egész nem más, mint inkább az aktuálpolitika és biztonsági helyzet szülte kényszerszövetség?

Nos, erre a válasz igencsak árnyalt. Egyrészt mind Netanjahu, mind Szíszi tisztában van azzal, hogy még ezeket a közös akciókat is titokban kell tartani a világ, de leginkább a saját lakosságuk előtt. Egyiptomban az elnökön kívül csak egy nagyon szűk katonai-hírszerzői csoport tud erről, az IDF pedig minden ezzel kapcsolatos hírt cenzúráz, tagad vagy egyszerűen nem kommentál.

Pedig az elmúlt években politikai gesztusokból nem volt hiány. Szíszi már 2015-ben adott interjújában elismerte, hogy „sokat beszélget Netanjahuval„. 2016-ban az egész közel-keleti sajtót bejárta az a hír, hogy az izraeli miniszterelnök az egyiptomi külügyminiszterrel  nézte meg a 2016-os labdarúgó-Európa-bajnokság nyári döntőjét. Tavaly szeptemberben pedig történelmi találkozóra került sor Netanjahu és Szíszi között New Yorkban. A két ország közötti kereskedelem lassan, de növekszik; előrelépések történtek a „gázvitákban”, sőt, Izrael ellopott ókori műkincseket szolgáltatott vissza az egyiptomi hatóságoknak.

Netanjahu és Számeh Sukrit közösen nézték meg Franciaország-Portugália döntőt a jeruzsálemi palotában. Azt nem tudni, hogy pontosan kinek szurkoltak. A kép forrása: Link.

Mindezek ellenére mindkét társadalom továbbra is eléggé bizalmatlan a másikkal szemben. Különösen Egyiptomban képes komoly indulatokat gerjeszteni az Izrael-ellenesség.  2016-ban  az egyik egyiptomi kévpiselő meghívta ebédre az izraeli követet, de gyakorlatilag lincshangulat uralkodott el az országban. Nem emésztették meg teljesen azt sem, hogy 2016-ban Egyiptom „visszaadta” a vitatott Tinar és Szanafir-szigeteket Szaúd-Arábiának. Ez sokak szerint izraeli beleegyezés és tárgyalások nélkül aligha valósulhatott volna meg, mivel az 1979-es különbéke értelmében tilos az egyiptomi terület státuszát önkényesen megváltoztatni.

Egyiptomban szintén dühöt és tüntetéseket váltott ki Donald Trump tavaly decemberi döntése, miszerint átköltözteti az amerikai nagykövetséget Jeruzsálembe és elismeri Izrael fővárosának. Igen ám, de a hivatalos elítélő nyilatkozatokon kívül nem történt más lépés. Ráadásul a történeten csavart egyet, hogy január elején egyes lapok olyan hangfelvételeket tettek közzé, amelyekben egyiptomi titkosszolgálat utasította négy talk show-házigazdát, hogy nyíltan támogassák Trump döntését és „magyarázzák el helyesen azt a hallgatóságnak”.

A kiszivárgott felvétel.

Ugyanúgy kérdés, hogy más regionális kérdésekben vajon mennyire ért egyet a két ország. Izraelnek, vagyis pontosabban a Netanjahu-kormánynak már az sem tetszett túlságosan, ahogyan Egyiptomnak sikerült tavaly szeptemberben „kibékítenie” egymással a két rivális palesztin szervezetet, amely egy Hamász-Fatáh közötti megállapodással öltött formát (Ennek okairól lásd bővebben).

A másik vitás kérdést pedig Irán jelenti: miközben Izraelnek és a Perzsa-öböl menti monarchiáknak (Szaúd-Arábia) Teherán számít a közös ellenségnek, addig Kairó eléggé távolságtartóan áll hozzá a „síita félhold feltartóztatásához”. Habár nincsenek olyan látványos közeledések Irán és Egyiptom között, mint Murszi idején, ám olyan feszült légkör sincs, ami Szadat alatt volt jellemző. Sőt, Kairó állítólag már nem is vesz részt konkrét katonai erővel a jemeni háborúban; többször támogató nyilatkozatot adott ki az iráni atomprogramról; valamint Szíria esetében szintén hasonló állásponton vannak.

A végtelenbe és tovább…

A cikk megírása után érkezett a hír: Szíszi február 9-én egy széleskörű terroristaellenes hadjáratot indított. A „2018-as Sínai átfogó hadművelet” a Sínai-félsziget északi és középső részét, de Egyiptom más részeit, a Nílus-deltát és a Líbiával határos, nyugati sivatagos területeket szintén érinti. Egy igencsak ambiciózus célokat kitűző hadműveletről van szó, amellyel az egyiptomi elnök bizonyítani szeretne a márciusban sorra kerülő elnökválasztások előtt. Ám kétségtelen, hogy ehhez Kairó megkapta Izrael áldását és valószínűleg közösen „pacifikálják” a világunk egyik legnyugtalanabb régióját.

Nem egyiptominak való vidék: a Sínai-félsziget

0

Már véget ért a hivatalos nemzeti gyász Egyiptomban, de továbbra sem sikerült napirendre térni a Bir el-Abdan mecset ellen, több mint 300 életet követelő támadás felett, amely a legsúlyosabb merénylet volt az ország történelmében. Habár egyelőre még senki nem vállalta magára a támadást, az Iszlám Állam (ISIS) valamelyik „leányvállalatát” sejtik a háttérben, ami egyben azt feltételezi, hogy az ISIS ellen folytatott harcnak még koránt sincs vége. 

Fattáh asz-Szíszi egyiptomi elnök a Bir el-Abdan ellen elkövetett merényletek után felszólította a vezérkari főnököt és a belügyminisztériumot, hogy az elkövetkező három hónap során stabilizálják a Sínai-félszigetet. Ehhez pedig, ahogyan az arab vezető mondta

„Brutális erőt is bevethetnek”

Azóta az egyiptomi légierő pár tucat légitámadást intézett a térségben, de egyelőre az elemzők és a szakértők találgatják, hogy milyen módszerekkel lehetne még fokozni Kairó terrorizmus elleni háborúját. Hiszen Egyiptom évek óta pénzt, erőforrást és emberéletet nem kímélve próbálta meg „pacifikálni” a Sínai-félszigetet. A Szíszi által támasztott „szoros határidő” pedig még keményebb fellépésekre sarkalhatja az egyiptomi hadvezetést, amely eddig sem bánt kesztyűs kézzel a helyiekkel. Idén áprilisban nagy felzúdulást keltett a nemzetközi médiumokban egy olyan kiszivárgott videó, amelyen az egyiptomi katonák fegyvertelen embereket végeznek ki valahol a Sínai-félsziget környékén.

Nem az egész Sínai-félszigetre terjed ki a terrorizmus. A déli területeken – már csak a turistaparadicsomok miatt is – sokkal nagyobb a kontroll. Elsősorban a félsziget északi részén, a Gázával határos környéken összpontosul. A kép forrása: brit külügyminisztérium.

Sokkal kiterjedtebbé válhatnak a harcok, a nehéz gazdasági helyzetben lévő arab ország több fegyvert vásárolhat, illetve Egyiptom más országokkal is szorosabban együttműködhet.

Csakhogy már elsősorban nem azokkal, akikkel korábban szokott:

amióta 2017. augusztus 23-án a Trump-adminisztráció törölte az Egyiptomnak szánt 95 millió dollárnyi gazdasági (főleg élelmiszer-) -segélyt, és visszatartott 195 millió dollár értékű katonai támogatást, Kairo azóta ismét Oroszország felé kezdett el lavírozni, amit jól szimbolizált az ed-Dabaa mellett tervezett atomerőmű megépítéséről szóló szerződés aláírása.

Viszont a két ország közötti együttműködést és a terrorizmus elleni harc újabb szintjét jelentené az a megállapodás, amelyet a héten kötöttek a felek. Vagyis ezentúl, ha az orosz légierő akarja, akkor használhatja az arab ország légibázisait a szíriai, de akár a Sínai-félszigeten zajló bombázásokhoz is. Ugyanúgy feltételezhető, hogy Egyiptom a többi Perzsa-öböl menti monarchiától (Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek) szintén több anyagi támogatást fog kérni (az emírségek esetében katonai segítséget, ez egyáltalán nem számítana újdonságnak), s nem elképzelhetetlen Izraellel és akár a szíriai Bassár el-Aszad-dal való szorosabb kooperáció sem.

Törvényen kívül 

Ugyanakkor jogosan merül fel a kérdés:

Egyiptom a még nagyobb nemzetközi együttműködéssel és erőteljesebb katonai fellépéssel képes lesz-e hosszabb távon stabilizálni a Síniai-félsziget? 

Ugyanis a Sínai-félsziget nem az elmúlt két-három évben lett Egyiptom egyik legveszélyesebb, legforrongóbb és legkaotikusabb régiója. Igazából már évszázadok óta egy olyan területnek számított, ahol a törvény és az államhatalom nehezen vagy egyáltalán nem érvényesült, rendszeresen törtek ki felkelések és zavargások, a beduin törzsek hol egymással, hol az egyiptomi monarchiával, hol pedig a külföldi megszállókkal (az Oszmán-Török Birodalomtól kezdve, Franciaországon át, egészen a Brit Birodalomig bezárólag) viseltettek hadat. Ezzel párhuzamosan pedig virágzott a feketekereskedelem, a legjelentősebb csempészútvonalak ezen a területen vonultak át és leghírhedtebb útonállók is itt tevékenykedtek. Végül pedig az sem véletlen, hogy a november 24-i támadás célpontjai a szúfik – az iszlám vallás egyik békésebb és misztikusabb irányzata – voltak, akik közül sokan az üldöztetések vagy a pogromok elől a Sínai-félszigetre is vándoroltak.

Egy szúfi ünnepség Kairóban. A kép forrása: Flickr. com

Lényegében a Sínai-félsziget volt – a Gázai-övezet és Golán-fennsík mellett – az olyan nagyobb terület, amely a leginkább megszenvedte az összes arab-izraeli háborút, hiszen hol Egyiptom, hol Izrael fennhatósága alá tartozott, a legnagyobb és legvéresebb ütközetek pedig rendre itt zajlottak. Mivel az 1979-es egyiptomi-izraeli különbéke megkötése után  egyszer sem cserélt gazdát terület, és ez lehetőséget adott arra, hogy komoly befektetéseket hajtsanak végre a régióban. Hamarosan ez lett a legfontosabb kőolajtermelővé – az Egyiptom számára az össztermelés körülbelül harmadát biztosította -, és a turizmus terén is a Vörös-tengeri partvidék, illetve a déli területek váltak az egyik legkedveltebb célterületté.

Hoszni Mubárak egyiptomi elnök hivatali idejének egyik legjelentősebb eredménye volt, hogy jól tudott egyensúlyozni a helyi törzsek között, akik közül nem egyet sikerült a kormány mellé állítania vagy legalábbis  megvesztegetéssel megakadályozni a lázadást. Ugyanúgy jelentős szerepet játszott a nemzetközi közösség is: a Többnemzeti Erők és Megfigyelők (MFO) békefenntartó misszió őrizte a békét, pénzügyi segélyprogramokat és fejlesztési terveket valósítottak meg a környéken.

Magyar katonák is részt vettek a MFO-ban: A Magyar Honvédség 1995-2015 között szintén jelen volt a régióban. Az utolsó váltás után 42 békefenntartó tért vissza Magyarországra. A kép forrása: Link. 

Egyszer véget ér… 

Ezért a 2011-ben bekövetkezett egyiptomi események nemcsak Mubárak „uralkodásának”, hanem a Sínai-félszigeten lévő törékeny békéjének a végét is jelentették. A korábban kormányhoz közel álló törzsek elvesztették támogatásukat vagy éppen hitelüket a helyiek előtt, akik ehelyett – nemcsak ideológiai, hanem megélhetési gondok miatt is – a szélsőséges iszlamista eszmékben keresetek megnyugvást. Emiatt gyakorlatilag gomba módra szaporodni kezdtek a különböző szélsőséges iszlamista csoportok. Sokáig az al-Kaidához tartozó Egyiptomi Iszlám Dzsihád – az ő tagjai követték el az Anvár Szadat elleni 1981-es merényletet – volt a legjelentősebb ilyen csoportosulás, de 2011-ben hirtelen több versenytársuk is akadt, mint az Anszár Beit al-Makdisz (Jeruzsálem Partizánjai) vagy  az Anszár as-Saría (Iszlám Törvénykezés Hívei) helyi ága.

Lángoló gázvezeték és olajkutak. 2011 után ugrásszerűen megnőtt a közös egyiptomi-izraeli vezetékek elleni támadások száma. Kép forrása: Link

Ezekben a csoportokban rendszerint az volt a közös, hogy szorosabb-lazább viszonyt ápoltak az al-Kaida nemzetközi hálózatával, elutasították a korruptnak tekintett egyiptomi kormány hatalmát, és dzsihádot folytattak egy iszlám állam megteremtése érdekében. Nagyon jó kapcsolatokat építettek ki a gázai (Hamász) és a 2011 utáni líbiai militánsokkal, és az anyagi – főleg fegyver – támogatások is tőlük érkeztek. Ezek a csoportok nem válogattak, mivel ha nem a katonák ellen követtek el merényleteket, akkor gyakran egymás ellen harcoltak.

A Sínai-félszigeten dúló harcok pedig még kiélezettebbé váltak Mohamed Murszi, iszlamista elnök és a Muszlim Testvériség vezetőjének 2012-ben történt megválasztását követően. Murszi azonban egyáltalán nem sietett megoldani a kérdést: nemcsak azért, mert ideológiailag a Muszlim Testvériség egyes vezető tagjai „ideológiai rokonságot” véltek felfedezni a helyi csoportokkal, hanem közvetve hozzájárultak az elnök hatalmának megszilárdításában. Például a rá nézve veszélyesnek gondolt katonai vezetőket rendszerint ide küldte, és a folyamatosan növekvő áldozatok száma – 2011 és 2013 között 971-en vesztették életüket az összecsapásokban – lehetőséget teremtett a tisztogatásokra és kényszernyugdíjazásra.

Ilyen volt például a 2012-es „Sas-hadművelet”, amely egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és ez újabb tisztogatásokhoz vezetett. 

Olaj a tűzre 

Murszi 2013-ban történt megbuktatása után a harcok még jobban kiéleződtek. A Muszlim Testvériséget és a hozzá hasonló csoportokat terrorszervezetekké nyilvánították, betiltották és üldözni kezdték. Habár több ezer tagját és vezetőjét állították bíróság elé – több százukat halálra ítélve  – elég sokaknak sikerült elmenekülniük a szomszédos Líbiába vagy a Sínai-félszigetre, ahol azonnal csatlakoztak valamelyik szélsőséges csoporthoz. Így pár hónap alatt több mint százra emelkedett a támadások száma és a mai napig nem tudni, hogy pontosan mennyien vesztették életüket ebben az időszakban.

Miután 2014-ben Fattáh asz-Szíszi lett Egyiptom elnöke, ígéretet tett a rendteremtésre és a terrorizmus megszüntetésére, de az országban azóta sem változott érdemben a helyzet. Habár a támadások nagy részét a Sínai-félszigeten hajtották végre, nem kizárólag oda koncentrálódott: Kairóban és más egyiptomi nagyvárosban szintén sokan haltak meg, de például a szomszédos Líbiában is már több tucatra tehető azoknak az egyiptomiaknak száma, akikkel a helyi militáns csoportok végeztek.

2015. februárjában 21 egyiptomi kopt keresztény vendégmunkást fejezett le Líbiában. A kép forrása: Youtube.

A diplomáciai képviseletek (például az olasz konzulátus) és a külföldiek szintén kedvelt célpontnak számítottak. Ezen a téren a legsúlyosabb merénylet kétségkívül az volt, amikor 2015. október 31-én Sarm es-Sejkből felszállt Metrojet Flight 9268-as repülőgépet a Sínai-félszigeten felrobbantották: a 224 halálos áldozatból 212-en orosz állampolgárok voltak, ezért Moszkva szinte azonnal hozzálátott a mintegy nyolcvanezer orosz turista hazamenekítéséhez. A Vörös-tenger térségében lévő üdülők szinte teljesen kiürültek, mivel az ott nyaralók több mint 70 százalékát oroszok tették ki. Az orosz légitársaságok – a britekkel és a franciákkal együtt – törölték az egyiptomi járataikat. Ezt súlyosan megszenvedte az egyiptomi turizmus, amely 2016-ban már csak 5,2 millió látogatót fogadott, miközben 2010-ben ez a szám tíz millióval több volt.

Az ilyen merényleteket rendre megtorlás, bombázás, kiterjedt katonai hadművelet, vagy szigorú katonai intézkedések követték. Például 2014-ben elrendelték egy „pufferzóna” (ütközőterület) létrehozását a gázai-egyiptomi határon, balamint Rafah város keleti részének az evakuálását. Egyiptomi források szerint mintegy 800 házból költöztették ki az embereket és legalább 10 000 lakost evakuáltak a térségből. Ezzel párhuzamosan rendkívül megszigorodtak a határátlépések, és gyakorlatilag az összes csempészalagutat berobbantották az egyiptomi-izraeli határon.

A pufferzónát pont októberben bővítették ki, így  13 kilométer hosszúságú és 1500 méter mélységű lett.

Hidrával küzdve 

Csakhogy, mint a Bir el-Abdan elleni támadás mutatja ezek sem vezettek eredményre. Igaz, egyelőre senki nem vállalta magára a támadást, csupán annyit tudni, hogy a körülbelül 40 fős csoport az Iszlám Állam (ISIS) terrorszervezet zászlaját lengetve, több járművel közelítette meg a helyszínt. A mecset környékén pokolgépeket robbantottak fel és a menekülőkre kézifegyverekkel nyitottak tüzet. (A merénylet részletesebb leírása: itt olvasható)  Sokan a korábban említett Anszár Beit al-Makdiszt sejtik a merénylet mögött, akik 2014-ben hűséget esküdtek az ISIS-nek és felvették a Sínai Vilajetet nevet. Idővel ők lettek a legaktívabb terrorcsoport a környéken, az általuk meggyilkoltak száma pedig meghaladhatja a több mint 1000 főt, állításaik szerint ők a felelősek az orosz gép felrobbantásáért.

De ha valóban ők állnak a merénylet hátterében, az igencsak rossz hír lenne nemcsak Egyiptom, hanem az egész nemzetközi közösség számára. Tavaly ugyanis úgy tűnt, hogy legyőzték és felbomlasztották a Sínai Vilajetet. Ám hamarosan új vezetőjük akadt a Szíriát megjárt Abu Oszama al-Maszri személyében, akinek sikerült újraszerveznie a csoportot. Ráadásul ő ennél többet is tett: amikor már látható volt, hogy Irakban és Szíriában már az ISIS képtelen megtartani a területeit, ezért igyekezett minél több fegyverest átcsoportosítani más térségekbe, elsősorban Észak-Afrikába.

Sínai Vilajet tagjai.

Ezért a Sínai-félsziget a terroristák számára egy kiemelt menedékhelyként kezdett el funkcionálni, amely tökéletes a gerilla hadviselésre, a terrorizmusra, az „üss és fuss” jellegű akciókra. Ezzel párhuzamosan maguk mögött tudhatják több beduin törzs támogatását is, és képesek soraikat feltölteni az itt élő, szélsőséges nézeteket valló és a kormányzatban csalódott emberekkel. Lényegében az már csak hab a tortán, hogy a Sínai-félsziget északi részén húzódó csempészútvonalakat és megmaradt alagutakat tökéletesen kihasználják a fegyver- és lőszer-utánpótlásra.

Ez pedig csak tovább erősíti azokat az aggodalmakat, amelyek szerint hiába űzték ki az ISIS-t a „magterületekről”, vagy Irakból és Szíriából (egy bizonyos mértékig Líbiából), a terrorszervezet ellen folytatott háború még korántsem ért véget. Sőt, egy az területre kiterjedő és rendkívül sok áldozattal járó harc igencsak nagy veszély jelentene a globális gazdaságra nézve: a Sínai-félsziget mellett helyezkedik el a Szuezi-csatorna és a Vörös-tenger, amely a világgazdaság egyik legfontosabb ütőere.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!