Kezdőlap Címkék Eugenia S. Lee

Címke: Eugenia S. Lee

Arthur mesék 2. – A kürtős kalács tölteléke

Arthur csak eszik, eszik, és nő, mint a gomba, de még annál is többet alszik, mint amennyit eszik, pláne, hogy kapott tőlem tegnap két, mikroszálas, plüss gyerekplédet, egy barnát, és egy rózsaszínt, ez utóbbit kizárólag azért, mert más szín már nem volt, elkapkodták a szülők a hirtelen hidegre tekintettel.

Ezzel párhuzamosan, vásároltam magamnak egy hatalmas, nagyon sárga, kerek párnát, aminek narancsszínű szája van, nem kimondottan szolid darab. Általában félig ülve tévézek, nem szereti a lábam ha sokat lóg, úgyhogy most már nekem is van mibe belebújnom, anélkül, hogy a fa háttámla nyomna.

Eredetileg azt terveztem, hogy a plédeket felváltva használja majd a sününk, egyik a mosásban, a másik rajta. A férjem nem így gondolta, és gyakorlatilag kürtős kalácsot gyártott, amiben Arthur volt a töltelék, ehhez viszont felhasználta mindkét takarót, tehát, a törölközőimet mégsem sikerült megmentenem, azok a váltó takarók. Viszont ezt a csomagolást annyira élvezi Arthur, hogy eddigi szokásával ellentétben nem a fenekét mutatta nekünk, hanem kidugta az orrát a habos plédtengerből, és ott aludt békésen álló nap, pedig ma vendégünk is volt, az sem zavarta. Jó gyerek, este evett, ivott, futkosott a nappaliban jó sokat, és most megint beágyazta Olivér, alszik. Ma először jött ki a számomra elérhetetlen sarokból úgy, hogy hívtam, és közben a kezemben lévő, nyitott kukacos doboz szagát felé fújtam. Amint az utóbbit megérezte, már ott is volt, mint a villám, így talán majd lassan a nevére is hallgat majd.

S. Lee

Tegnap, mikor mutattam a párnámat magyar barátaimnak fotón, és elmeséltem, hogy ez teljesen normális dolog Koreában, mármint az, hogy egy ötvenes nő, vagy bárki, aranyos, vicces holmikat vásárol, (én ezt tettem be a kosárba elsőként, majd alá, köré pakoltam az osztrigát, a zöldséget, meg a többi élelmiszert), szóval, mikor ezt meséltem, írták, hogy Olivér féltékeny lesz. Mosolyogtam magamban, hogy ugyan, hisz az én férjem soha nem aludt kanárisárga plüss párnán, de még tévézni sem használná, az biztos. Ehhez képest este megjegyezte, hogy milyen jó párnám van, meg, hogy Arthur is klassz plédeket kapott, de hol az ő párnája? Elhűlve kérdeztem, hogy tán vennem kellett volna neki is, mire zavarba jött, hogy nem azért, mert sárga madarat formáz, és hatalmas, meg plüss, és puha, de neki is kényelmetlen a fa háttámla. Finoman elmeséltem, hogy de csak ebben a színben árulják, mire ő, hogy az jó, mert akkor legalább nem lesz disszonáns a hálószobánk. Nos, valóban, disszonáns biztos nem lesz, két bazinagy angry bird vagy mi fogja uralni, ám én nem bánom, a következő alkalommal haza nem jövök óriáspárna nélkül, az biztos, kap egyet ő is.

Senki sem mosolygott rajtam, vagy nézett furcsán a szupermarketben mikor ezt vettem, itt teljesen természetes, ha az ember nem hajlandó mindig felnőttként viselkedni, sőt, nagyon komoly, politikai elemző műsorokban a politikusok fejét rajzfilmfigurák testére montírozzák, amitől eleve nagyon nehéz őket komolyan venni, illetve a kedvenc esti vitaműsoromban a közéleti eseményeket kitárgyaló professzorok kapnak egy-egy nyeles, zöld táblát, és arra rajzolnak, míg a felvezető riport tart. Ezen a csatornán is különböző rajzfilmfigurák testére vannak téve az emberek fejei, a bonyolultabb összefüggéseket a műsorvezető is cartoon alapon magyarázza el, így aztán természetesen azonnal érthető, vicces, és bármilyen komoly dologról legyen is szó, jelzi, hogy „színház az élet, s színész benne minden férfi, és nő”, ami ebben a kultúrában amúgy is alapvetés.

Emlékszem, még a netes MEM-ek megjelenése előtt rakétán ülve ábrázolták Kim Dzsong Unt, és Trampot, akkor, amikor még nem „működött a kémia” köztük, és Trump szerelmi vallomás helyett „silly puppy”-nak, meg „rocket man”-nek titulálta Észak-Korea diktátorát. Persze változnak az idők, ma már Pompeo azt nyilatkozta, hogy jövőhéten ismét Északra utazik, hogy a második Trump/Kim találkozó utolsó előkészületeit is elvégezze. Nem baj, inkább szerelem, és béke, mint rocket man és háború, ezen ne múljon.

Jön egy tájfun is, ami csak azért furcsa, mert szokatlanul hideg van, éjjel már megy a fűtés, minden este figyelmeztet a nappaliban a portaszolgálat közleménye, hogy bekapcsolták, csukjuk be a nyílászárókat. Ez azonban valamiért nem zavarja a tájfunt, ami az előrejelzések szerint megtépázza ugyan Japánt, de felkanyarodik a félszigetre is, és mint a múltkori, amikor még forró nyár volt, épp itt nálunk vág át keletre, hogy aztán meghaljon valahol a Csendes- óceánban. Most még nagyon erős, aztán meglátjuk mi lesz belőle, hétvégére ér Csedzsura. Dzsuszak után tájfun, ilyen se volt még, lassan télen is lehet, lassan bármi, és bárhol lehet, valami valóban nincs rendben az időjárással sehol a világon.

Ma kaptam egy új számítógépet. Nem jobb, mint az előző, sőt, a teljesítménye kisebb, viszont a gép maga nagyobb, a kijelző pedig ultra HD, ami kíméli a szemem. Mondjuk hosszú „I” betű nincs a magyar kiosztású billentyűzeten sem, de van rajta nulla, az előzőn meg az nem volt. Ezt már azon írom, és valóban jobb nézni, sokkal kevésbé megterhelő, a billentyűzet is jóval szellősebb, tetszik.

Megérkezett az általam rendelt evezőgép is, ma már edzettem rajta, és gyermeki örömmel vettem tudomásul, hogy az órám megdicsért, igaz, az izomlázat még nem ő érzi helyettem, annyira nem fejlett, az a része rám maradt, mint a sün fenekének a törlése is, valahogy az is az én hatáskörömbe került, a férjem az elejével szeret foglalkozni.

Arthur már boldogan alszik, ismét kürtős kalács töltelékként a pihe-puha takaróiban, az emeleten zeng a komolyzene, Olivér relaxál, én pedig a kanárisárga párnámba bújva írom a történetem a nagy, és szemvédő számítógépen, hosszú í betű nélkül.

Három szantál füstölő

Egész életemben összesen két ember volt rám olyan hatással, ami okán valami nagyon, teljesen, alapvetően megváltozott bennem. Mindkettővel csak rövid időt adott a sors. Az egyiket Dévényi Katának hívták, a tari buddhista központ ügyvezetője volt. Akkoriban vidéken laktunk, mert apám haldoklott, agydaganata volt, de mi még nem adtuk fel, elmentünk a hegyek közé lakni, onnan Tar nem volt messze, kezdetben csak úgy járogattam oda imádkozni, aztán megismerkedtem a boltossal, akiről később kiderült, hogy Katának hívják, és a kezdeti óvatoskodás után nagyon sokat tanultam tőle. Pár hónapot jártam hozzá, a magyar származású szerzetes, aki minden volt, csak az nem, egyfolytában aludt, Katával a boltban beszélgettem egy tea vagy kávé mellett órákat. Nyomorult helyzetben volt tulajdonképpen amellett a pasi mellett, de ő nem feltétlenül élte meg annak, olyan buddhistaként élt, amilyen én csak vágyaimban voltam. Sosem éltem valami nagy szociális életet, soha nem voltak barátaim, legfeljebb egy, nagy ritkán kettő.
Kata felforgatta az életem, megtanultam tőle kiállni a hitemért, egyensúlyt teremteni önfeladás és egészséges kompromisszum között, épp az ő negatív példáján át, és azon keresztül, hogy tökéletesen tisztában volt a helyzetével, látta magát kívülről, mégsem változtatott, betudta annak, hogy saját maga idézte elő, ahogy Buddha mondta, amit tettél tíz éve, az vagy ma, amit teszel most, az leszel tíz év múlva. Így élt, harmóniában a hibás döntéseivel, ugyanakkor mégsem. Agyon dolgozta magát, magas volt a vérnyomása, akupunktúrás tapaszt hordott a fülén, mégis meghalt, egy pillanat alatt, előző nap még beszéltünk, másnap már hívott a kolléganője. Lementem, akkor már visszaköltöztünk Budapestre, apámnak újabb műtétre volt szüksége, és azt láttam, hogy a láma remekül szórakozik a sok odagyűlt emberrel, míg Kata fel volt ravatalozva egy kicsi szobában, tele virággal. Bementem, elköszöntem, de igazából azok, amit az alatt a rövid idő alatt átadott nekem, és az, amit magam láttam, hogy belehal egy viszonzatlan szerelembe, az megváltoztatta az életem, a felfogásom alapjait.
Sok-sok év telt el, elmentem Magyarországra, és nem bírtam megállni, hogy Tarra be ne nézzek. A felújított épületek üresen árválkodtak, a mozaik félig volt kész, állítólag jött egy tibeti szerzetes, a magyar pasival nem tudom mi történt, minden zárva volt, csak az imazászlós diófa volt ugyanolyan, mint régen, égen, földön nem láttam embert. Szomorú volt? Nem tudom. Azt hiszem nem. Kata halálával megszűnt a hitelesség, amit azt megelőzően is csak ő képviselt, az a föld az ő öröksége volt, ő megtette amit tehetett, odaajándékozta a buddhista közösségnek, működtette, szervezett, életet, hitet vitt oda, vele minden eltűnt, csak a föld maradt, és a csillivilli üres épületek.
Ismét hosszú évek teltek el, és én bekerültem egy klubba, aminek nem tudom, hogy szeretnék-e a tagja lenni, írok. Persze, mindig is írtam, csak nem igazán jól, későn érő típus vagyok, most sem a szerkesztett dolgok mennek nekem, hanem ami jön, ami úgy spontán leíródik általam, és nem feltétlen van közöm hozzá, én csak ütöm a billentyűket, a szöveg meg valahonnét jön. Nem tudok helyesen írni, a mentorom egyszer azt írta, hogy nagyon jó, de nézd már meg, hogy használják magyarul az alanyt meg az állítmányt, aztán újra írt, hogy inkább ne nézd meg, neked nem szabad, csak írj, a többi a mi dolgunk. Azóta írok, azt megelőzően is írtam, csak akkor nem volt hiteles, mert amit mond az ember, és nem éli, az sohasem az.
Ebben, az újságoknak írok dologban kicsit zavarban vagyok, mert nem tudok semmit erről a világról, nem vagyok újságíró, nyilván ez egy szakma, tanulni kell, de nekem mindenki azt mondja, hogy nem szabad, csak írjak, majd ők…Persze, jól esik, a népszerűség is, az is, hogy talán pár ember érti is amit mondani szeretnék, sokszor meg csupán az, hogy szerzek pár perc időt másoknak, akik általam tudnak kilépni a gyűlölet fogságába esett világukból.
Hívtak ide, oda, amoda, de valójában mindig is a Huppába szerettem volna írni, nem tudom miért, talán mert Szele Tamással való régi ismeretségem okán azt mindig olvastam, alig találtam benne rossz cikket az évek alatt, szinte soha. Nem tudok kilincselni, soha nem is tudtam, az önmarketingre való képességem nem nulla, hanem erősen mínuszban van, kizártnak tartottam, hogy valaha bárkit megkérjek, hagy írjak ide, vagy oda.
Egyszer csak jött egy üzenet, nem olyan rég, pár hónapja, hogy Török Mónika vagyok, ennyi idős, enyém a Huppa, amit azért hoztam létre, hogy a szakmából kiszorult újságírók kapjanak publikálási lehetőséget, leközölhetem-e az írásod? Nagyon meg voltam illetődve, de azonnal rávágtam, hogy persze, sőt köszönöm. Az volt az első, ami a Huppában megjelent.
Aztán Móni ismerősnek jelölt, de ő nem tudta, hogy hozzám évek óta eljutnak az írásai, az ikrek története csodapasival együtt, akinek most nagyon nagy feladatot adott a sors, és én hiszem, hogy megbirkózik vele, viszont azt nem tudtam, hogy támadták, azt sem, hogy az online barátaim nagy része egy fajta véd és dacszövetséget kötött Móni magánéletének védelmében, amiről ő pont olyan természetes őszinteséggel írt, mint ahogy én sem takargatom a magamét. Mondjuk rá is fáztunk mindketten, de én ezt a részét a történetnek nem tudtam, csak kommentelt nálam, én nála, és annyira sok közös volt, nem az életünkben, hanem valahogy abban, ahogy azt láttuk, talán abban, hogy gátlások nélkül írtunk magunkról, és nagyjából tettünk arra, ki, hogyan él ezzel vissza.
Egyszer csak jött egy másik üzenet, hogy nem írnék-e a Huppának rendszeresen. Ismét roppantul megilletődtem, és azt kérdeztem, hogy jó, de mit és mikor. Azt válaszolta, hogy „tőled bármit, és bármikor, várj megetetem az ikreket”.
Nem hiszem, hogy kaptam valaha nagyobb elismerést bárkitől, mint azt, hogy a Török Mónika nekem azt írja, „tőled bármit és bármikor”.
Írtam, ahogy írok majd minden nap, de nem mertem neki elküldeni, csak egyet, mert úgy éreztem, hogy jövök én ehhez, nekem nincs helyem ebben, valami félreértés lehet. Épp meccs volt, és tudtam, hogy nézi, viszont az írhatnékom nem tudom szabályozni, szóval elküldtem, ahogy kérte messengeren, de nem tudta megnyitni, így emailben is. Nem hazudok, 5 perc múlva kijavítva, bekezdésekbe szedve, tökéletesen lektorálva megjelent. Csak annyit tudtam írni, hogy „mint a villám”, és kaptam egy választ, hogy „harminc éve ezt csinálom, írj még”.
Kicsivel később segítséget kértem, nem pontosan értettem hogy etikus, jó-e ha leírom posztban és utána jelenik meg valahol, rendben van-e az, ha több portál elkéri és én odaadom, hasonló dilemmáim voltak. Azonnal válaszolt, hogy szerzők jönnek, szerzők mennek, a szerkesztőségek nem fognak összedőlni akkor sem ha írsz nekik, akkor sem ha nem, ez egy kegyetlen világ, te vagy a fontos, senki más, ingyen dolgozol, köszönjék meg amit kapnak, te nem tartozol senkinek semmivel. Hmm, elgondolkodtam, pláne, nem sokkal a zoomos, un interjú fényében, és azt gondoltam, hogy igen, igaza van. Elmondta hová ne írjak semmiképp, mert ott ugyan nagyon jó fej a szerkesztő csaj, de az nem mindegy, hogy milyen írások között jelenik meg az enyém, a renomémra vigyázzak.
Aztán jött a távirányítós posztja, és tökéletes volt, úgyhogy pár nap múlva, ennek fényében leüvöltöttem a férjem fejét, azóta sem kapcsolgat másodpercenként. Naponta néztem a cukikat, a patakba rugdalt kerékpárosok történetét, és mindent.
Azt éreztem, mint anno Kata mellett, pedig ő alig volt nálam idősebb, és mégis, mintha még nálam is többet élt volna, mintha egy csomó dolog lett volna, amire megtanított, és amire már nem maradt ideje, hogy megtanítson.
Nem írom le a halálakor érzett jeges kéz markolását a torkomon, nálam sokkal jobban ismerték mások, nálam sokkal régebb óta szerették, védték, kiálltak mellette, dolgoztak vele, a valóságos élete részei voltak. Az ő joguk nekrológot írni, az ő személyes életük része volt, nekem alig maradt egy kis idő, pár tanács, és egy életre szóló boldogság, hogy „tőled bármikor bármit”.
Tegnap elmentünk vidékre, dolgunk volt, nem kirándulni voltunk, mégis roppant érdekes volt. Persze, elmondtam a férjemnek mi történt, hiszen a távirányító óta tudja ki a Török Móni. Nem szólt csak a közeli kolostor felé vette az utat, és bekísért, hogy akkor búcsúzz el. Nem tudom adekvát megoldás e, egy zsidó baráttól három szantál füstölővel búcsúzni, és kívánni neki jobb újjászületést, de ha az, ha nem, én megtettem, nekem fontos volt. Azóta jobb, mert bár nem ad már tanácsot, nem rugdossa a kerékpárosokat a patakba, de hátha meghallgatja valaki amit kértem, és jobb lesz neki, sokkal jobb, megérdemli.

Koreanapló 17. – Potapszá

Nekiindultunk tegnap csak úgy, az orrunk után, mert váratlanul jó idő lett, picit szárazabb, mint eddig, szépen sütött a nap is, és harminc foknál nem volt melegebb. Útközben böngésztem a neten, hová menjünk, nem akartam most tényleg messzire, mert napsütéses szombaton nagyon sokan vannak az úton.

Északnak fordultunk, ott van az a város, ahol a férjem akupunktúrát tanul, Ánszáng. Találtam egy herbland nevű valamit, a képek, és a videók alapján kellemes helynek ígérkezett. El is mentünk oda, kivételesen lassan haladtunk, ress zöld rizsföldek, és a monszun okán már, már dzsungellé alakult erdők, hegyek mentén. Maga a herbland meglehetősen lepukkant intézmény volt apró hegyek között, egy rántotthús étteremmel, ahol a kínai szakács hátul kint ült kötényben és cigizett, meg egy apró gyógynövény bolttal, millió szúnyoggal, és sehová sem vezető elvadult sétálóutakkal.

Hamar ott is hagytuk a dolgot, és megkerestük a temetőben dolgozó lakástulajt, aki mindig pontos információforrás számunkra. Meghívott egy kávéra, elmondta hová menjünk, mit nézzünk meg, hol vacsorázzunk, és hol vegyünk hottakot a gyereknek. A Potapszá kolostort ajánlotta, ami remek ötlet volt, mert igen ritka Koreában az emeletes, pagoda szerű kolostor, építészeti szempontból is különleges. Mint utóbb kiderült, egy majdnem teljesen újra épített kolostorról van szó, amely egy csoszan korabeli hiteles mása, maga az építész is igen híres ember, élettörténete megérne egy külön írást, egyszerű épületasztalosból lett a kolostorok famegmunkálója, majd elvégezte az egyetemet munka mellett, és most a világon mindenhová hívják, amolyan sztárja a hagyományos, csak Koreában fellelhető építészeti megoldásoknak, mint amilyen az ondol és a fapadló együttese, vagy maga a füstelvezetéses ondol, azaz az őshonos padlófűtés.

Szép kolostor, van benne egy arany, fekvő Buddha is, Sákjamuni, nem Amitabha, pedig itt sok kolostorban őt ábrázolják. A többi ilyen létesítményhez képest nem is volt olyan sok a lépcső, sőt lefelé találtunk egy oldalsó kijáratot, ahová le tudtam menni jóval rövidebb úton, a kocsit pedig felengedték értem. Voltak turisták, de korántsem elviselhetetlen mennyiségben, bent szertartás zajlott, önkéntelenül is mindenki halkabb volt, mint máshol. Gyönyörködtünk, fotóztunk, gyönyörködtünk és fotóztunk.

Nem mentem be, én jobban szeretem ha magam vagyok mikor a hitem gyakorlom, az nem tartozik senkire, viszont még így is nyugtatólag hatott rám a hely hangulata. Ittam a forrásból, szórtam egy kis aprót a tóba, elolvastam a köszönő lampionokra lógatott cédulák szövegét, és arra jutottam, hogy nincs igazán különbség a templomi márványtáblák, és a pink színű lótuszlampionok között, mindkettő az égiek felé közvetíti a halandó háláját, csak a csomagolás más.

Találtam sárga színű papírokat is szív alakúra vágva egy asztalon, mellette egy fekete filcet, és madzagot, az írta rá a kívánságát aki csak akarta, fel lehetett akasztani egy fát ölelő keretre, ott lógott a többi is. Nem készítettem olyat sem, már megtanultam, hogy vigyázzak a kívánságaimmal, mert még teljesülni találnak, el sem olvastam a másét, illetlennek éreztem volna.

Gyönyörködjön a gyönyörű koreai kolostorban, kattintson a Galéria képeire! (A fotók után a szöveg folytatódik!)

Miután megvolt a kolostorlátogatás, elmentünk vacsorázni, ahová szintén a háztulaj irányított bennünket. Ott asztalon sült pácolt marhát ettünk rengeteg salátával, szósszal, és levessel, utána pedig jeges levest hajdinatésztával, ecettel és csípős koreai mustárral, majd szuszogni is alig bírtunk, úgyhogy a hottakot és a piacozást áttettük mára.
Hazajöttünk, akkor már meleg volt, de a légkondi még nem kellett, elég volt a ventilátor. Néhány fotót feltöltöttem, aztán el is aludtam, alaposan, és nagyon kellemesen elfáradtam.

Ma reggel már érezni lehetett a monszun közeledtét, holnaptól egy héten át pocsék időnk lesz, a monszuneső holnap, és holnapután fog esni, miközben a levegő 33 fokos lesz, ami így kimondottan párolóedény kombináció. Hideg tésztát ebédeltünk, elmentünk a H und M-be, vettünk pár nyári pólót, mert nem szárad rendesen semmi, és így mindig bajban vagyunk, illetve én vettem egy krém színű nadrág, blúz, kardigán kombót, némi egészen szolid mennyiségű csipkével, illetve a nadrág alján egy kevés idén divatos mintával. Utána a piacon megkaptam a vágyott orchideát, megmentettem egy túlöntözött másikat, aminek még a fajtáját sem ismerem, de azt rögtön észrevettem, hogy rosszul tartott példány mind a hat, amit egy idős néni árult.

Azt hiszem ő maga is tudta, mert majdhogynem ingyen adta, csak tartsam életben, nos, azon leszek. Tillandsiát nem vásároltam, most nem volt szép, csak kiszáradt példányokat láttam, azt majd legközelebb beszerzem. A férjem megkönnyebbülten nyugtázta, hogy letudta az ígéretét, én gazdagabb lettem egy sárga virágú nem tudom mivel meg egy Vandával, amit máskor aranyért adnak, a gyerek megkapta a hottakot, és kért husit is vacsorára, azaz császárhúst, egyenesen Ausztriából, amit itthon aztán megsütöttünk, salátába csomagoltunk, kimcsivel, és más salátákkal el is fogyasztottuk.

Roppant kellemes hétvége volt, egy percet sem töltöttem a tv előtt, csak futólag hallottam, hogy Pompeo nem tudott találkozni Kim Dzsong Unnal, ami okán van némi aggodalom, pedig a tárgyalópartnere Kim Jang Csal beszélt vele, hogy megegyeztek-e azt nem tudom, annyit mondott Pompeo, hogy hamarosan újra jön, mert enyhíteni kell az ENSZ szankciókon, hogy például Dél segíteni tudjon a leszerelésben, továbbá amerikai szakértők érkeznek az atomlétesítményekbe ellenőrizni, ám az angol nyelvű sajtó károg tovább. Persze, értem én, nekem is nehezen menne elfogadni, ha Orbán bármit jól csinálna, de én nem kerülök összeütközésbe önmagammal, mert nincs olyan, amit Orbán jól csinálna, még tévedésből sem képes rá, következésképp nekem nincs ilyen dilemmám, Mun elnök meg mindent jól csinál, tehát rajtam kívül álló okoknál fogva ugyan, de önazonos tudok maradni, meg sem kell próbáljam kedvelni akit utálok, és fordítva.

Láttam a budapesti prideról képeket, örültem is, meg szánakoztam is a karikás ostoros nemezbe öltözött figurán, mégis a normálisak voltak többen, jó volt nézni a sok szép képet. Itt nincs pride, egyelőre ebben a társadalomban a melegek legtöbbje nem vállalja fel önmagát, tv sztárok, műsorvezetők, zenészek igen, a hétköznapi ember nem, ez még itt várat magára. A béranyaságról folyik társadalmi vita, a menekültekről, az iszlám beengedéséről vagy elutasításáról, de a melegekről még nem.

Ma, piac után megint aludtam egyet, erős lett a párát hozó, forró szél. Az ismeretlen orchideát hagyom kiszáradni, a Vandát megspricceltem, holnap Szaulba kell mennünk monszun esőben, hétfőn reggel, az sem lesz kis tortúra.

Koreai napló

Tegnap és ma, sok érdekes dolog történt a Koreai-félsziget békefolyamatának történetében.

Először is, Trump elnök, egy roppant sárga fotelban, körbevéve újságírókkal, tájékoztatta a nagyérdeműt, hogy semmiféle John Bolton által emlegetett líbiai modellről nincs szó, ez Trump-féle egyezség lesz, illetve ígéretet tett arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok megvédi és hatalmon tartja Kim Dzsong Unt, nem úgy, mint annak idején Kadhafit, akinek senki sem tett ilyen ígéretet szerinte.

Ez idő alatt az elnök társaságában, ám a sarokban igencsak duzzogva állt John Bolton, aki legalább akkora ellensége a Koreai-félszigeten kötendő teljes békének, mint amennyire a főnöke Béke Nobel díjának. A jogvédő szervezetek azonnal megtámadták Trumpot, hogy ígéretet tett egy diktátor hatalomban tartására, ámbár nem tudom, nekik vajon jobban megfelelne e egy háború a térségben, megspékelve némi atomfegyverrel, ami ha jól tudjuk, bizony képes elérni mainland Amerikát is akár.

Tegnap Dél-Korea jelezte, hogy akkor küldenék azt az öt újságírót Északra az atomfegyver kísérleti telep robbantására akiket Észak meghívott. Ehhez a hivatalos út az, hogy az újságíróknak vízumot kell kérniük a Kína területén található Észak-Koreai nagykövetségen, nem lévén ilyen intézmény Délen. A vízumkérelmüket beadták, de arra nem kaptak választ, se igent, se nemet. A többi ország képviselőinek kérelmét, akik hivatalosak az eseményre, már elbírálták, pozitívan.

Ennek okán Dél-Korea kezdeményezte, hogy függesszék fel a folyamatban lévő amerikai-dél-koreai hadgyakorlatot, csökkentendő a Félszigeten lévő feszültséget. Kétségtelen ugyanis, hogy Mun elnök valóban aláírt egy béke szerződést Kim Dzsong Unnal a nagy találkozás napján Pánmundzsamban, amiben szerepel, hogy mindkét fél tartózkodik a jövőben a másik katonai provokációjától, azonban az is igaz, hogy Kim Dzsong Un akkor azt mondta, bizonyos mértékben megérti és elfogadja a hadgyakorlatok szükséges voltát. Csakhogy a folyamatban lévő attrakcióra az amerikaiak 8 darab Raptort és 2 darab B52-es bombázót hoztak, amivel durván két óra alatt porig lehetne bombázni Északot. A legfeszültebb helyzetben sem volt Délen több, mint 6 darab raptor, ez valóban nem egy visszafogott és védelmi jellegű hadgyakorlat, mint amilyen volt az előző, és amire Kim áldását adta. Tehát éjjel elrepültek a bombázók Japánba, a raptorokkal nem tudni mi lesz, de a hadgyakorlat erősen mérsékelt jelleget ölt, így a vége felé.

Kim Dzsong Un elsõszámú észak-koreai vezetõ, a Koreai Munkapárt elsõ titkára, a Nemzetvédelmi Bizottság elsõ elnöke a Koreai Munkapárt központi katonai bizottságának kibõvített ülését vezeti Phenjanban 2018. május 18-án. (MTI/EPA/KCNA)

Eközben, koreai idő szerint ma hajnalban, egy északi hadihajóról levált egy kisebb hajó a Nyugat-tengeren, abban egy katonatiszt és egy civil tartózkodott, akik átlépték a két ország közti tengeri határt, és menedékjogot kértek Dél-Koreában. Katonatiszt ilyet utoljára 2008-ban tett, azóta ez az első eset. Erről az esetről semmi egyebet nem tudni, a két embert vizsgálati fogságba helyezték, ahogy azt ilyenkor szokásos. A katonatiszt máris jelezte, hogy Dél-Koreában szeretne élni. Nem tudni, vajon ez az eset milyen hatással lesz Észak és Dél viszonyára, de Dél-Korea az eddigi protokoll szerint jár el az északi menekültekkel, azaz ha a vizsgálat azt támasztja alá, hogy ők valóban azok, akkor déli állampolgárságot és letelepedési segítséget kapnak.

A marionett figurákat mozgató másik kéz, Si Dzsin Pin pedig ajánlatot tett Trump elnöknek a köztük folyó külkereskedelmi háborúban, miszerint elősegítené az amerikai befektetéseket az országában, ha Amerika cserébe eltekint a kínai befektetések bizonyos területeken történő megtiltásától. Trump szeret alkudozni, nem volt elutasító Sivel szemben, mi több, még az is lehet, hogy megegyeznek, pláne, hogy Trump is tisztában van azzal, hogy a Nobel díja azért mégiscsak Kína örökös párttitkárának kezében van.

Észak-Korea még nem békül velünk, de ma már olyasmit mondtak, hogy figyelemmel kísérik erőfeszítéseinket a hibáink helyrehozására.

Megkérdeztem ismerős koreait, aki tájékozott, művelt, középkorú férfi, vajon mi a véleménye a történtekről. Ő reprezentálja az átlag középosztálybéli férfiakat itt. Azt mondta, hogy Észak-Korea külpolitikája sok tekintetben sokkal sikeresebb és okosabb, mint Dél-Koreáé. Nem engedik senkinek, hogy alábecsüljék őket, lám kivívták azt a tárgyalási pozíciót, amit szerettek volna, déllel szemben pedig belföldnek mutatják, hogy erős a hatalmunk, velünk nem szórakozik senki.

Magát a békefolyamatot az illető nem érzi veszélyben, hiszen ez Észak-Korea és Kim Dzsong Un érdeke is, de egyértelműnek véli, hogy Észak-Korea függ Kínától, Kína semmilyen Marshall-tervben nem érdekelt, majd ad ő beruházást, Amerika csak pénzt adjon, de ne tegye be Északra a lábát, továbbá véleménye szerint abban a tempóban, amelyben közeledik Észak, Kína felé, ugyanúgy fog Dél is közeledni, ha valóban nyitott határokat és gazdasági beruházásokat szeretne véghezvinni Észak-Koreában.

A dél-koreai elemzők meglepően hasonló véleményen vannak, így most már egészen pontos értelmet nyert Mun Dzse In elnök korábbi kijelentése, miszerint úgy érzi, hogy tojásokon egyensúlyoz, egy törékeny kristály tállal a kezében.

Koreai napló 1.

0

Ma emlékeznek Dél-Koreában a kvángdzsui diáklázadásra, itt csak 5.18-ként emlegetik. Ro Te U elnök idején történt, a Csallá megyében lévő nagyváros, Kvángdzsu egyetemistái lázadtak fel a katonai diktatúra ellen, követelve a demokráciát. Több, mint harminc éve történt, és egy volt az akkori diákok által generált megmozdulások sorából. Amiért mégis bevonult a történelembe az az, hogy 66o diákot, és kvángdzsui polgárt öltek meg aznap, százakat nyomorítottak meg, sokan eltűntek, mások még ma is viselik a sebeket a testükön, és a lelkükben egyaránt.

A bűnösök ma már börtönben, vagy a sírban vannak, de Mun Dzse In elnök elkötelezett abban (is), hogy Korea ne csupán a szomszédjaitól, például Japántól várja el, hogy tegye rendbe a meghamisított történelmét, de a társadalom teljesen demokratává formálásához elengedhetetlennek véli, hogy Korea is cselekedje ezt meg.
Alig pár hónapja készült el a Taxisofőr című koreai film, amely egy akkor a lázadásokról tudósító német újságíró, és a taxisofőrje történetén keresztül mutatja be az eseményeket. Igen nyers, és megrázó alkotás, de remek film, a budapesti koreai filmfesztivál nyitó alkotása volt tavaly.

Több alkalommal megfordultam Csedzsu szigetén. Korea legnagyobb szigete, hajóval egy nap is beletelik, míg az ember odaér, délen van, közel Japánhoz, a Csendes Óceán kellős közepén. Óránként indul repülő innen Csangdzsuból is, de Szaulból is. Nyaralni, golfozni, gyönyörködni mennek oda az emberek a félszigetről. Feltűnt, hogy a helybeliek nem kedvelik a félszigetről érkezőket. Velem, teljesen idegennel nem volt semmi bajuk, de a félszigetről érkező koreaiakat nem szeretik, a jelenlétükben a saját nyelvüket beszélik, ami koreai, de annyira más, hogy a félszigetiek nem értik. Kérdeztem a férjem, de ő sem tudta az okát, csodálkozott, ahogy én. Kérdeztem egy odaköltözött félszigetit, ő csak annyit mondott, hogy sok évvel ezelőtt meggyilkoltak a félszigetiek sok csedzsuit és onnan ered az ellentét, de részleteket ő sem tud, mindenesetre a félszigetről oda költözők, külön kolóniákban élnek, nem keverednek a helyiekkel, akik elsősorban citrus félék termesztéséből élnek.

Túl tettem magam a dolgon, a sziget lenyűgöző, a turizmusban dolgozók innen mentek oda, helyiekkel ritkán találkoztunk, és velünk épp nem voltak elutasítóak.

Aztán pár hete láttam, hogy Mun elnök Csedzsura készül bocsánatot kérni. Felkaptam a fejem, hogy nocsak, vajon miért kell neki bocsánatot kérnie, nem hallottam semmi hírt Csedzsu felől mostanság. Aztán megmagyarázták, mert, hogy a férjem épp úgy nem tudta, ahogy az ő korosztályából szinte senki, ezt valahogy elfelejtették tanítani az iskolában nekik.

Hetven évvel ezelőtt, megvádoltak pár Csedzsu szigeti koreait, hogy „kommunista összeesküvést szít”, koncepciós pert indítottak ellenük, majd agyonlőttek közel háromszáz embert. Aztán azt megpróbálták meg nem történté tenni, de természetesen a szigetiek emlékezetéből nem tudták kivenni. Ez a seb, amely sosem kapott gyógyírt, elmérgesedett, és azóta is hatással van a szigeten és a félszigeten élők viszonyára. Ugyan No Mu jan elnöknek volt egy bátortalan bocsánatkérési kísérlete annak idején, de akkor még a koreai társadalom sem tartott ott, hogy ilyesmire igénye legyen, a hatalomban lévők pedig egyenesen féltek a következményektől.

Idén történt meg első alkalommal, hogy részletesen feltárták az akkori eseményeket, név szerint kiemelték a hősöket, emlékművet avattak, és Mun elnök bocsánatot kért az összes koreai elnök nevében az akkori eseményekért. Mivel olyan rég történt, hogy a résztvevők, a felelősök már nem élnek, ez természetesen szimbolikus cselekedet volt, ugyanakkor azonnal érezni lehetett a társadalom pozitív reakcióját, mondhatni Csedzsu sebei elkezdtek gyógyulni. Mostantól ezt is tanítani fogják az iskolába, és még sok egyebet, amit eddig nem.

Azt hiszem Mun elnök rendkívül jól vezeti a népét, jelenleg jó, hogy az elnöki hatáskörök még tágak, bár folyamatosan szűkíti őket az elnök maga.
Az is tény, hogy a koreai társadalom egy igen jelentős fejlődési folyamat fontos állomásához, a generációváltáshoz ért. A régi értékek bizonyos mértékű megtartása mellett a szemetet kidobják, eddig ismeretlen fogalmakat tesznek magukévá, ami a felnőtté válás jeleként értelmezhető.

A társadalmi elvárás ez esetben szerencsésen találkozik a hatalom kínálta lehetőséggel, túl ezen, azt hiszem, úgy általában elmondható, hogy még egyetlen népnek sem ártott, ha vette a fáradtságot, és szembenézett a saját történelmével.

Eugenia S. LEE

Párhuzamok nélkül?

0

Nagyon érdekes belpolitikai jelenségre figyeltem fel a dél-koreai közéletben.

Ugye azt számtalanszor tisztáztuk, hogy Pák Kün E, előző elnökasszony megbukott a hivatali ideje előtt, mert helyette gyakorlatilag a barátnője vezette az országot négy évig, aki egy kereszténységből kiindult szektavezér lánya, jelesül Cse Szun Sil.
Korrupció volt felsőbb szinteken, fekete listák művészeknek, és közéleti személyeknek, befolyásolása néhány népszerű televízió csatornának, és egyéb aljasságok.

Pák Kün E úgy bukott meg, hogy elnökségének utolsó előtti évében, ősztől késő tavaszik a nép Seoulban minden szombaton gyertyás felvonulást, tüntetést tartott, ahol a lemondását követelték békésen.

Igen sok szkeptikus volt, aki azt állította, hogy majd pont kisgyerekes családoktól fog megijedni a hatalom, akik gyertyákkal vonulnak, nevetséges.
Pedig nem volt az, Pák elnökasszony megbukott, ma már 24 éves börtönbüntetését tölti, ahogy Cse Szun Sil is a saját húsz évét, a csebalok közül néhányan már börtönben, néhány pere még folyamatban, a közélet megtisztult, a fekete listákat nyilvánosságra hozták, egészen a legalsóbb szintekig kipucolták a hatalmukkal visszaélő, korrupt konzervatívokat.

Első körben az alelnök ideiglenes ügyvezetőként vette át az elnöknő helyét, majd kiírták az előrehozott választásokat, amelyeket toronymagasan a szociálliberális Daburamindzsudáng párt nyert, az elnöki pozíciót pedig annak vezetője, Mun Dzse In.

Eddig a pontig azt hiszem, nagyon sokszor leírtam a történteket.
Most azonban másról van szó.

Mun Dzse In elnök népszerűsége töretlen, sőt emelkedik, tegnap a bizalmi indexe a lakosság körében közel volt a 8o%-hoz. A párt bizalmi indexe is magas 65% körül mozog.

Rajtuk kívül a parlamentbe jutott a konzervatív párt, a Hángukmindzsudáng, vezetője egy Torgyán szerű botrányos öregember, Hon Dzsun Pjo.
Bizalmi indexük 1o-14 % között mozog.
Ők gyakorlatilag nyíltan képviselik a Pák Kün E vonalat, csupán a korrupciót ítélték el, alapvetően erősen konzervatív párt, kevés támogatójuk a legidősebb korosztályból kerül ki.

A másik ellenzéki párt a mindzsudáng, amely alig pár százalékon áll, és ember nem mondja meg, hogy miben különböznek a kormánypárttól, mert, hogy semmiben, csak akkor miért nem csatlakoznak ahhoz…

Aztán egy Amerikába szakadt hazánkfia és a pártja, őt úgy hívják, hogy Án Csal Szu, a párt pedig egy fura képződmény, Páránmiredáng-nak hívják, valami jobbközép szeretne lenni, de Án Csal Szu liberális figura, igazából nehéz eldönteni, hogy ők mit szeretnének másképp, mint ahogy most van, de végső soron konstruktív ellenzéki szerepet töltenek be, szemben a mindent megbénító és ellehetetlenítő konzervatívokkal, kár, hogy öt százalék körül vannak csak.

Tehát jelenleg a parlamenti ellenzék összesen nincs negyven százalékon, de az itteni törvények értelmében a legtöbb törvényhez szükséges szavazatszám még sincs meg, ahhoz ők is kellenek, az elnök meglehetősen nagy mozgástere miatt működik még az ország közigazgatása, és képes haladni a északi-déli békefolyamat is.

Nagyon hasonló a helyzet, mint Magyarországon, csak itt a „jók” vannak hatalmon, és a „rosszak” ellenzékben. Ennél jobban nem hiszem, hogy le lehetne egyszerűsíteni…
Ám az ellenzék egy része, jelesül a konzervatívok, belekapaszkodnak minden fűszálba, most például egyik képviselőjük éhségsztrájkol a parlament lépcsőjén, tegnap kezdte, de nem lehet valami nagy hős, mert ma reggelre már az a hír bukkant fel, hogy majd 24 óránként váltják egymást, ami ebben az országban, ahol kultikus figurák haltak bele az éhségsztrájkba, kissé szánalmas, a himalájai túraruhában, szigetelő matracon ülő usánkás képviselő képéről már nem is beszélve.

Akárhogy is, de bizony képesek akadályozni a parlamenti munkát, képesek magukra felhívni a figyelmet és elérni, hogy ilyen, olyan belpolitikai botránynak titulált esetek ne sikkadhassanak el. Kemény ellenzék, de ellenzék, ugyan nagyon alacsony a támogatottsága, mégis foggal, körömmel harcol a vélt vagy adott esetben valós igazáért. Ez még akkor is roppant szimpatikus, ha egyébként a világról alkotott képük elavult, anakronisztikus, a hatalomgyakorlásuk során folyamatosan magas volt a csebalok kivételezettsége és a korrupció az országban.
Most persze sanszuk sincs a hatalomra, és ezt ők is tudják, így próbálnak a kormánypárt által elkövetett hibákba belekapaszkodni, ami olykor még sikerül is, de legalábbis nem hagyja ellustulni a kormánypárti képviselőket.

Mindazonáltal a napokban Hon Dzsun Pjo átlépett egy határt, ugyanis nemsokára önkormányzati választások lesznek, ő kampánykörúton van, megengedhetetlen hangnemet üt meg rendszeresen. Ez természetesen kontraproduktív, a népszerűségük tovább zuhant az elmúlt hetekben, a saját képviselői is kritizálják, bár még egyben a párt, de veszélyben.

A jelenség, ami számomra roppant érdekes volt, az az ezt övező társadalmi aggodalom.

Bármennyire is elkötelezett kormánypárti szavazó is valaki, elvárja, hogy legyen ütőképes ellenzék a parlamentben. Mégpedig azért várja el, mert nem „hisz” a pártban, hanem egyetért azzal, de tudja, hogy az emberekből áll, akik esendőek és néha lusták, hibázhatnak, korrumpálódhatnak, ezer dolog történhet velük, amit egy erős ellenzék azonnal észrevesz és lecsap rá. Így az állampolgár biztonságban van, még a saját kedvelt pártjától is, ráadásul amire az ellenzék lecsap, arra azonnal ugrik a sajtó, vagy fordítva, ennél jobban politikusokat féken tartani nem is lehet.

Most azonban az ellenzék olyan kis támogatottsággal rendelkezik, hogy roppant agresszív, hogy észrevegyék, ez pedig kontraproduktív, ezáltal a támogatottságuk még tovább csökken, és máris előállt a negatív spirál.

Az emberek szerint ez nem kívánatos jelenség, igenis legyen erős ellenzék, ne legyen módja senkinek sem lopni, csalni, hazudni.

Itt ez a kívánatos norma, nincsenek „hívők”, hanem polgárok vannak, akik csak addig elkötelezettek, amíg úgy látják, hogy a választott pártjuk valóban azt képviseli, amit ígért, és igényt tartanak egy erős ellenzéki kontrollra felettük, és amikor ez az egyensúly felborul, akkor elkezdenek aggódni az ellenőrzés gyengülése okán, illetve a mindent zsigerből elutasító, agresszív mini ellenzék viselkedésén.

Eugenia S. Lee

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!