Címke: EU

A Politico, a Brüsszelben megjelenő Európa-politikai kiadvány Európa negyedik legbefolyásosabb politikusaként jellemezte Orbán Viktort. Azért gondolja ennyire befolyásosnak, mert sikeres az Európai Unió szétverésében. Ami most a költségvetéssel és az Új Generáció újraindítási programmal szemben belengetett lengyel–magyar vétó ügyében történt, az szerintem alátámasztja a Politico állítását.

Szerte Európában évek óta sokakat – politikusokat, újságírókat, nyugat-európai választópolgárokat – felháborít, hogy

a Fidesz évről-évre bontja le Magyarországon a jogállamot, s közben uniós pénzek elköltésével tartja fenn a rendszer stabilitását biztosító gazdasági növekedést.

Lengyelország a jogállam lebontásában is csak követ bennünket, és ismereteink szerint nem működtet a magyarországihoz hasonló pénzszivattyút. Lengyelországgal szemben a bíróságok fokozott kormányzati ellenőrzése miatt indított hetes cikkely szerinti eljárást a brüsszeli bizottság, míg Magyarországgal szemben a jogállam felszámolására irányuló lépéseknek a Sargentini-jelrntésben (sőt már korábban a Tavares-jelentésben is) tárgyalt hosszú sora miatt. Elsősorban az Európai Parlament többsége, másodsorban néhány tagállam kormánya, és emellett a demokratikus nyilvánosság gyakorolt olyan nyomást a Bizottságra, hogy az rákényszerült a pénzbeli támogatások jogállamisági feltételekhez kötéséről szóló rendelet megalkotására.

A német elnökség ennek minél puhább változatát terjesztette az Unió vezető testületei elé, ám a Parlament négy nagy frakciójának koalíciója ezt elfogadhatatlannak találta, és elért egy olyan kompromisszumot, amely – elsősorban a magyar kormány számára – fenyegetést jelentett.

Szerintem egyébként nem igazi fenyegetést, mivel nem általában a jogállamiság sérelmei, hanem csak az EU-támogatások elköltésének szabályszerű voltát érintő sérelmek szolgálhatnak alapul a pénzek elvonására, befagyasztására. Reális veszély aligha fenyegette az EU-pénzek kifizetését, a konfliktus szerintem inkább szimbolikus volt: eltűrik-e az új tagállamok, hogy a gazdag nyugatiak kétségbe vonják az ő tisztességüket.

Orbánnak az ügyben nem sikerült a visegrádi négyeket testületileg maga mellé állítani (ami önmagában véve persze rendkívül fontos fejlemény), de a lengyeleket, akikkel szemben szintén folyik hetes cikkelyes eljárás, igen.

Mivel a tulajdonképpeni casus bellihez, a jogállamisági feltételről szóló rendelethez nem kívántatik meg konszenzus, azt nem lehet megvétózni, Orbán és lengyel partnerei a költségvetési és az újraindítási csomag megvétózásával fenyegették meg a többi tagállamot. Ez persze

azt jelenti, hogy nem Brüsszel zsarolja őket, hanem ők zsarolnak mindenki mást.

Mindennek összefoglalása után mit gondoljunk a megegyezésről?

A magyar ellenzéki pártok politikusai Orbán vereségéről, meghátrálásáról beszélnek, míg független szemlélők és újságírók inkább olyan kompromisszumról, amelyet Orbán győzelemnek is be tud állítani. A kompromisszummal nem változtatnak sem a költségvetésen és az újraindítási programon, sem a jogállamisági feltételről szóló, a Tanácsban többséggel elfogadott szabályozás szövegén.

Ebből, ha jól értem a helyzetet, az következik, hogy

a kompromisszumot csak azok a tagállamok boríthatnák fel, amelyek eddig is ragaszkodtak a jogállamisági feltételhez, az Európai Parlament viszont nem, hiszen a kompromisszum nem érinti a Parlament által már megszavazott szövegeket.

Ahogy az már Gowin lengyel miniszterelnök-helyettesnek vasárnapi brüsszeli tárgyalásait követő nyilatkozatából kiderült, értelmező nyilatkozatot fűznek a jogállamisági feltételről született döntéshez, amely megerősíti, hogy csak a jogállamiságnak a költéseket közvetlenül érintő sérelmei adhatnak okot bármiféle, a támogatásokat érintő eljárásra, másrészt az egész szabályozást megvizsgáltatják az Európai Bírósággal, és annak döntéséig nem alkalmazzák.

Vajon nemcsak arcmentés ez, amely módot ad Orbánnak, hogy győzelemként állítsa be meghátrálását?

Elvégre múlt pénteken még kerek-perec elutasította az értelmező nyilatkozat ötletét, és ragaszkodott ahhoz, hogy a jogállamiságot válasszák el a költségvetéstől. Nem meghátrálást jelent-e, hogy most megmaradt az összekapcsolás, kibővítve az értelmező nyilatkozattal, plusz a már múlt héten is emlegetett, halasztó hatályú bírósági vizsgálódással? Látszólag igen, de valójában nem: ezzel ugyanis

gyakorlatilag kicsavarják az új eszközt a Bizottság kezéből, gyakorlatilag a pénzek a továbbiakban is az eddigi módon ömlenek Magyarországra és Lengyelországba, s azokat nálunk az eddigi módon irányíthatják az Orbánék által erre kiszemelt címzettekhez.

Az értelmező nyilatkozat és a bírósági felülvizsgálat szimbolikus gátat állít az Orbán-féle pénzszivattyú korlátozására irányuló törekvés elé. Miközben maga a normaszöveg nem változik, az Orbán és lengyel partnerei által fenyegetőnek tekintett beavatkozásokra mégsem kerül sor.

Mindent egybevetve azokkal értek egyet, akik szerint Orbán inkább győzött, mint veszített.

Volt más lehetősége a német elnökségnek illetve az Unió vezetésének?

A B terv a nemzetközi sajtó szerint az volt, hogy ha Lengyelország és Magyarország vétóz, akkor az újraindítási programot Lengyelország és Magyarország nélkül, kormányközi alapon hozzák létre, a költségvetés pedig nem indul be, helyette a megelőző utolsó év számai alapján finanszírozzák az uniós intézmények működését és az agrártámogatásokat, a kohéziós támogatások viszont egy időre leállnak. Mindez az egész uniós apparátus számára fölöttébb strapás eljárásokat jelentett volna, kétségtelenül. Viszont azt üzente volna minden érintettnek, hogy az Unió ragaszkodik saját értékeihez. Ez lett volna a jobb megoldás.

Magyarország ugyan néhány évig veszített volna egy csomó pénzt, de ugyanakkor nyerhetett volna egy esélyt.