Kezdőlap Címkék Ellenzék

Címke: ellenzék

Alekszej Navalnij abszurdnak elítéli az ellene felhozott súlyos vádakat

Az ukrajnai offenzívával párhuzamosan Oroszországban „végső” támadást intéztek minden ellenzékinek tartott személy ellen. A korábbi elhallgattatási hullámok már próbára tették az orosz ellenzéket főleg az ukrajnai támadás óta. Vlagyimir Putyin utolsó nagy kritikusai vagy emigráltak, vagy súlyos ítéleteket kaptak.

Az ellenzékieket érintő büntetőügyeket Oroszországban gyakran titok fedi, a vádlottak és a nyilvánosság csak az utolsó pillanatban kap tájékoztatást.  Navalnij  2021 óta van bebörtönözve, miután túlélte a mérgezést, amit egyértelműen az orosz hatóságok számlájára ír. Támogatói azzal vádolják a Kremlt, hogy zaklatja az aktivistát, akit újabb és újabb vádakkal támadnak. a korrupciót elítélő nyomozások során jelentkezett. Jelenleg „szélsőségesség” miatt folytatnak ellene eljárást amiért akár további 12 év börtönbüntetést is kaphat, de állítólag már készítik elő a következő eljárást is amiben, ha bűnösnek találják más életfogytiglani börtönre is ítélhetik.

Ugyanekkor Moszkvától közel 1800 kilométerre keletre, Jekatyerinburgban lezajlott az első tárgyalás az uráli nagyváros karizmatikus egykori polgármestere, Jevgenij Roizman perében. A 60 éves egykori városi tanácsost azzal vádolják, hogy „hiteltelenné tette” az orosz hadsereget a YouTube-on 2022 júliusában közzétett videójában, amelyben kritizálta az ukrajnai offenzívát. A 2022. február végi ukrajnai offenzíva kitörése nyomán Oroszországban elfogadott törvény értelmében öt év börtönbüntetésre számíthat.

Amikor a bíró megkérdezte, elismeri-e bűnösségét az ügyben, Jevgenij Roizman válaszolt. „nem”, hangsúlyozva, hogy a vádak ismertetése után hosszabban fogja válaszát indokolni.

Roizman, aki 2013 és 2018 között volt Jekatyerinburg polgármestere, mosolygósnak és nyugodtnak tűnt, kék farmert és fehér pólót viselt. A meghallgatásra ebben a városban, az Oktyabrsky bíróság egyik kis helyiségében került sor.

„Egyértelmű, hogy mi történik” – hárította el Roïzman a meghallgatás után a sajtónak nyilatkozva. A tárgyalás május 10-én folytatódik. Jevgenij Roizmant tartják az egyik utolsó jelentős ellenzéki személyiségnek, aki Oroszországban maradt, és aki pillanatnyilag még megúszta a súlyos börtönbüntetés nélkül.

Augusztusban vádat emeltek ellene az orosz hadsereg „lejáratása” miatt, de nem helyezték előzetes letartóztatásba, hanem eltiltották az internethasználattól és az interjúk adásától.

Az ügyészség szerdán tizenkét év börtönt kért Lilia Csanyicsevara, aki Alekszej Navalnij szervezetének egykori tisztviselője volt, akit 2021 végén tartóztattak le, és „szélsőségességgel” vádolnak.

Közös tiltakozásul több neves orosz civil szervezet, köztük a Memorial és az OVD-Info kedden bejelentette, hogy megkeresték a Legfelsőbb Bíróságot, hogy kérjék a hadsereg „leértékelése” miatt hozott mintegy húsz közigazgatási ítélet hatályon kívül helyezését. De alapvetően szimbolikus megközelítésüknek szinte semmi esélye a sikerre.

AZ ORBÁNI INFLÁCIÓ ÉS AZ ELLENZÉK

Nem kérdés, hogy ma az elszabadult infláció az ország legnagyobb gondja. Az, hogy az inflációt háborús meg szankciós inflációnak nevezi, az Orbán-kormány vitathatatlanul egyik legarcátlanabb propagandahúzása.

Igaz persze, a nagy háborúk rendszeresen torkollnak hiperinflációba, amikor a hatalmas hadikiadásokat fedezetlen pénzkibocsátással fedezik: ezt élték át az európaiak, köztük a magyarok mindkét világháború után. Nyilván ezért vette elő a Fidesz propagandaapparátusa ezt az állítást, hogy elhitesse az emberekkel: nem a kormány felelős az inflációért.

Pedig a közgazdászok régóta mondják: az infláció nem maga jön, az inflációt az állam csinálja, amikor sokkal többet költ, mint amit a bevételei lehetővé tesznek.

Magyarország esetében viszont a háború nem lehet az infláció okozója, hiszen a magyar állam nem költ Ukrajna támogatására, az ukrán menekültek átutazása nem jár jelentősebb költséggel, mint mondjuk egy Vodafone – vagy repülőtér – vásárlás.

Az egyik, az orbáni kormányzás – de úgy is mondhatnánk: Orbán-Matolcsy-féle kormányzás, hiszen a 2010-es induláskor még Matolcsy György rúgta be az unortodox gazdaságpolitika motorját, és az Orbán-kormányok mindmáig azt követik, amit ő akkor helyesnek tartott – növekedés-erőltető jellege, képszerű kifejezéssel a gazdaság túlfűtése. Ezt szolgálta a forint folyamatos gyengítése is. A másik, ami a már a 2010-es évek harmadik harmadában felgyorsult infláció hirtelen megugrását okozta 2022-től, az a fogyasztói kereslet egyszeri megnövekedése volt a költségvetésből bőkezűen nyújtott ajándékokkal a választási kampányban.

Az ellenzéki politikusok nem szeretnek erre emlékeztetni, hiszen annak idején egyáltalán nem figyelmeztettek ezeknek a lépéseknek a várható inflációs hatására, egyáltalán nem kifogásolták azokat.

Orbán az év elején feltehetően azért mondta, hogy „utasítja a pénzügyminisztert és felkéri a jegybankelnököt”, hogy érjék el, hogy az év végére egyszámjegyű legyen az infláció, mert azt mondták neki a szakértői, hogy az év végére az magától is leesik ennyire. Azt is megmondhatták neki, hogy

a hat-nyolc termékre előírt „ársapka” semmit nem jelent az infláció mérséklése szempontjából,

az ársapkákat azért találták ki, hogy olyan benyomást keltsenek, hogy a kormány mégis csak tesz valamit, segít az embereknek.

A dolog szemlátomást működik, még az MSZP is az ársapkák fenntartása, sőt kiszélesítése mellett foglal állást. Ugyanezt a célt szolgálja a kormány újabb vicce a kötelező akciózásról (egyes termékek árának átmeneti leszállításáról) a boltokban, aminek nyilván semmilyen hatása nem lesz az inflációra, a bolthálózatok ma is akcióznak annyit, amennyit a kormány most előír.

A többi ellenzéki párt nem helyesel hangosan az ársapkázáshoz, sőt a Momentum és a Jobbik az ársapkák megszüntetését szorgalmazza. Eddig ez rendben is volna. De mit javasolnak helyette? A legelterjedtebb javaslat az áfa csökkentése: elsősorban az „alapvető élelmiszerek” áfájának radikális, 5 százalékra vagy akár átmenetileg 0-ra való csökkentését szorgalmazzák (a Jobbik a gyermekápolási cikkekre is mondja ezt, a DK pedig az üzemanyagokra, hogy újra 500 forint alákerüljön az üzemanyagár).

Nem leszek vele népszerű – sosem voltam –, de ki kell mondanom: ezek helytelen követelések, nem alkalmasak az infláció letörésére.

Először is, rossz az „alapvető élelmiszer” fogalom, mert vannak élelmiszerek, és vannak nem élelmiszerek a fogyasztási cikkek között. Ezek nagyjából elhatárolhatók, de hogy mi „alapvető”, arra nincs objektív mérce. Mondjuk a párizsi és a tej alapvető, a pezsgő és a kaviár talán nem, de a kettő között rengeteg élelmiszerféle van. A tej alapvető, de a desszertjoghurt már nem? A párizsi és a disznósajt alapvető, de a gépsonka és a téliszalámi nem? A kenyér alapvető, de a kakaós csiga nem? A trappista sajt alapvető, de a Boursin és a Roquefort nem? És a kettő között az ementáli? A sertéscomb alapvető, de a bélszín nem? Ez megoldhatatlan, és ezért csak élelmiszerek és nem-élelmiszerek közötti különbségtételnek van értelme, az „alapvető” a populista demagógia kifejezése.

Másodszor, szerintem

nem helyes az áfacsökkentés követelése.

Áfát emelni könnyű, azt a kereskedelem igyekszik tovább hárítani a fogyasztóra, amennyire ezt a kereslet lehetővé teszi. Az áfacsökkentésnél azonban bizonytalan, hogy milyen részét engedi át a kereskedelem a fogyasztónak. Egyszerű, homogén termék esetében, mint az üzemanyag, ez nyomon követhető, elő is írható, de az élelmiszereknél, ami termékek ezreit jelenti sok-sok boltban, ez nem ellenőrizhető: a költségvetés minden bizonnyal többet veszít, mint amennyit a fogyasztók nyernek. Ez volt a magyar tapasztalat, amikor a 2006-os választás előtt a Gyurcsány-kormány 5 százalékkal csökkentette az általános áfa-kulcsot, amit én akkor is helytelenítettem, de ez volt a német tapasztalat is a koronavírus-válság elején, amikor átmenetileg csökkentették az általános áfa-kulcsot.

A magas áfa-kulcs ma nem nélkülözhető, mert az adórendszer ma sokat szed be az áfából és keveset a jövedelemadókból, és ha az áfát csökkentenék, a jövedelemadókat kellene emelni, amit a Fidesz nem akar.

Az ellenzékiek viszont, akik áfa-csökkentést követelnek, nem beszélnek arról, hogy akkor viszont jövedelemadókat kellene emelni. (Szerintem egyébként helyes lenne többet beszedni jövedelemadókból és kevesebbet áfából, de ezt senki nem mondja ki az ellenzékben.)

Arra szoktak hivatkozni, hogy a költségvetésben bőven van pénz, csak akarat kérdése az áfa csökkentése. Nem igaz, a költségvetésben sehol és soha nincs bőven pénz (kivéve az olaj- és gázexportőr közel-keleti stb. országokat). Ha az infláció miatt emelkednek az áfabevételek, akkor az infláció miatt a költségvetés terhei is növekednek, drágul az egészségügy, az oktatás, drágulnak az önkormányzatok szolgáltatásai és minden egyéb. Valamennyit nyer az infláción a kormány, de nem olyan sokat, mint azt az ellenzékiek sugallják.

Az egészen más kérdés, hogy az Orbán-kormány rengeteg olyasmire költ tíz- és százmilliárdokat, amire nem kellene, viszont rengeteg olyasmire nem költ (nem eleget), amire kellene (többet kellene).

Az, hogy van pénz bőven, felelőtlen állítás. Akkor is az lenne, ha jönne az EU-pénz, hiszen az – nagyon helyesen – fejlesztésekre jön, és nem a folyó költségvetés finanszírozására. (Pedagógusbérekre sem lenne szabad EU-pénzt adni, azokat a tagállam saját költségvetéséből kell fizetni.)

Az infláció csökkentésére nem is helyes az áfa csökkentését javasolni. Elvégre mi is az infláció?

Az infláció az összkereslet és összkínálat között kialakult megnövekedett különbség jelzése.

Ennek csökkentésére csak az összkereslet csökkentése alkalmas. Minden gazdasági stabilizáció így történik, erről szólt a Bokros-csomag is, a lengyelországi Balcerowicz-terv is, amelyek mára a sikeres stabilizáció klasszikus példái lettek, és erről szólt a Gyurcsány-kormány áfaemelése is 2006-ban, a megnyert választás után. Nemcsak az árstop és a kötelező akciók nem alkalmasak erre, de az áfacsökkentés sem, mert nem szűkíti, hanem bővíti az összkereslet és összkínálat közötti rést. Sajnálom, de ez áfacsökkentés követelését kifejezetten ártalmasnak, felelőtlennek tartom, nem az infláció csökkentéséhez, hanem tartóssá válásához vezetne.

Ráadásul ez nemcsak az áfacsökkentésre vonatkozik. Mondok még durvábbat is. Nem helyes azt követelni, hogy az inflációt ellensúlyozandó olyan mértékben emeljék a nyugdíjakat, hogy a nyugdíjasok ne veszítsenek semmit.

Ha az infláció visszaszorítását tekintjük első számú prioritásnak, akkor tudomásul kell venni, hogy átmenetileg a fogyasztói összkereslet minden szegmensének valamelyest csökkennie kell, így a nyugdíjak reálértékének is.

Kifejezetten ártalmasnak tartom az olyan ötleteket, hogy visszamenőleges kompenzációt adjanak a nyugdíjak tavalyi értékvesztése miatt, vagy hogy minden nyugdíjas, vagy akár minden, a medián alatti nyugdíjat élvező kapjon egyszeri, egyösszegű kiegészítést. Arra emlékeztetek, hogy

a sikeres lengyelországi stabilizáció idején, amikor még állami bérszabályozás volt, az volt az induló szabály, hogy a béreket csak az infláció 30 százalékával szabad emelni, és azután, amikor a helyzet javult, ezt a kulcsszámot fokozatosan emelték. Ilyen módon lehetett megszabadulni egy háromszámjegyű inflációtól. A mi helyzetünk nem ennyire súlyos, ezért a gyógyszernek sem kell ennyire keserűnek lennie, de

az infláció letöréséhez nem vezet más út, mint az összkereslet csökkentése.

Szomorú, hogy erről nemcsak a Fidesz nem beszél, de az ellenzék sem. Nemcsak a Fidesz nem tekinti felnőttnek a választókat, de az ellenzék is azzal áltatja őket, hogy minden csak akarat kérdése. Pedig nem az.

Dollárbaloldal

Dollárbaloldal – ezzel bélyegzik meg a fideszes politikusok nap mint nap az ellenzékieket a parlamentben. Ennek a megbélyegzésnek megvan a maga története.

Amióta nem sokkal a tavalyi országgyűlési választás után Márki-Zay Péter, az egykori miniszterelnök-jelölt előállt azzal, hogy amerikai magyarok gyűjtéséből jelentősebb összeghez jutott a kampány finanszírozására, a Fidesz elkezdte „dollárbaloldalként” emlegetni az ellenzéki pártokat.

Márki-Zay az adományt úgy magyarázta, hogy azt nem a pártokkal közösen folytatott választási kampányra kapták és használták fel, hanem az általa alapított Mindenki Magyarországa Mozgalomnak a politikai kultúra megújítására folytatott kampányára, amelynek a pártok nem voltak részesei.

Több ellenzéki párttól is hallottunk olyan nyilatkozatot, hogy nem tudtak a Márki-Zay által szerzett adományról, és Márki-Zay sohasem cáfolta ezt, sohasem mondta, hogy a közös kampányban részt vevő többi párt politikusaival egyeztette volna ezt az adománygyűjtő akciót. Nagyon nehéz lehet azonban megvédeni azt az állítást, hogy az egyidejűleg folyó választási kampányt és politikai kultúraújító kampányt külön lehetett volna választani.

Márki-Zay rendszeresen azzal büszkélkedik, hogy az adománygyűjtés során semmilyen törvénysértés nem történt, minthogy az MMM nem párt, így joga volt külföldi támogatáshoz jutni, és az adomány felhasználásáról az utolsó fillérig elszámolt. A Fidesz most a választási szabályok módosítására készül, hogy elzárja ezt a lehetőséget. Miután a pártok eddig sem használtak el külföldről jövő adományokat választási kampányaikban, ennek önmagában nincs különösebb jelentősége.

(Egészen más kérdés, hogy helyes-e a külföldi támogatás kizárása általában, és helyes-e akkor, amikor a Fidesz korlátlanul használ fel állami forrásokat a maga kampányára, és méltányos lenne-e ennek ellensúlyozására külföldi forrásokat igénybe venni.)

Egy dologban azonban bizonyosak lehetünk.

Ez a külföldről történő adománygyűjtés súlyos politikai kárt okozott és okoz az ellenzéki pártoknak.

Azoknak, amelyek Márki-Zay előadása szerint az adományból nem részesültek, és a nyilatkozatok szerint erről nem is tudtak. Ez a történet megkönnyíti, hogy a Fidesz az ellenzéket idegen érdekek kiszolgálójaként állítsa be. Nem mintha e nélkül nem ezt tenné, de ez megkönnyíti a dolgát. Nem véletlenül ismételgetik a „dollárbaloldal” bélyeget, és állítják, hogy az adományért cserébe az ellenzékiek azt teszik, amit külföldi megbízóik elvárnak tőlük.

Azt gondolom, hogy Márki-Zay Péter felelőtlenül járt el, amikor ebbe a dologba belement. Nem kétlem, hogy aki ezt Amerikából felajánlotta neki, jó szándékkal tette. Jó szándékkal tehették ezt az adományozók is. Azt sem kétlem, hogy Márki-Zay tisztességes szándékkal vállalkozott előbb arra, hogy Hódmezővásárhelyen elinduljon az időközi polgármester-választásba a Fidesz jelöltjével szemben, majd arra is, hogy beszálljon az országos politikába. Hazafias, demokratikus elkötelezettség vezethette. Hiányzott azonban belőle a megkívánt politikai ítélőképesség és felelősségtudat ahhoz, hogy országos politikai feladatot elvállalhasson. Ezt az adományszerző akciója bebizonyította.

Minden harmadik magyar a létminimum alatt vegetál

Legalábbis 2020-ban, a nemzeti együttműködés rendszerének tizedik évében  az volt a helyzet Magyarországon, hogy minden harmadik magyar létminimum alatt él. Ez mindennél többet elmond az ország állapotáról és Orbán Viktor rendszeréről, melyet a nyomorgó államfüggő milliók tartanak fenn.

A Policy Agenda kiszámolta: a létminimum 124 ezer forint volt 2020-ban. A KSH 2015 óta nem tesz közzé adatokat a létminimumról. A Kádár rendszer utolsó éveiben ifjabb Fekete Gyula illetve Andorka Rudolf kutató csoportja végzett szegénység kutatást a Központi Statisztikai Hivatalban, ahol betiltottak akkor is minden hasonló vizsgálatot. Andorka Rudolf kutató csoportját felszámolták. Nem a szegénységet hanem a szegénység kutatását igyekezett felszámolni a Kádár rendszer, amelynek hű tanítványa ebben a tekintetben is Orbán Viktor nemzeti együttműködési rendszere.

A kétségbeejtő statisztika egyben választ is ad az Orbán rendszer politikai stabilitására.

A létminimum alatt élők a rendszer sziklaszilárd támaszai

A községekben az emberek 40%-a a létminimum alatt vegetált 2020-ban. Itt szerezte a legtöbb szavazatot Orbán Viktor 2022- ben. Nem azért minthogyha a nyomorgó milliók ne tudnák, hogy a rendszer teljesen igazságtalan: míg a felső tízezer dőzsöl addig nekik semmi sem jut! Csakhogy a szegénység államfüggővé varázsol mindenkit: aki nem alkalmazkodik szervilisen a helyi kiskirályok –  Csák Máték mondaná Ady Endre – uralmához az éhhalálra ítéli nemcsak saját magát, de a családját is.

Orbán politikai tehetsége épp az adagolásban van: a létminimum alatt vegetálók pontosan annyit kapnak, hogy életben maradjanak addig amíg rá szavaznak.

Azután az elhanyagolt egészségügy gondoskodik arról , hogy ne éljenek túlságosan sokáig, mert az pénzbe kerül az államkincstárnak, melyet az elit akar lenyúlni. A rendszer jól van ki számítva csak az európai pénzek hiányoznak. Ha sokáig nem jönnek, akkor Orbán Viktornak még több szeretett honfitársát kell a létminimum alá szorítania, mert különben nem marad elég pénz arra, hogy a hűséges pretoriánus gárda ellophassa a magáét. Orbán szerencséjére a következő választás messze van, az ellenzék agyhalállal küszködik. Az ellenzéki pártok jó része politikai innovációjuk, felkészültségük és tehetségük hiányában jelszavakat puffogtat átfogó jövőkép felvázolása helyett, illetve akinek még erre sem telik ők Gyurcsány fóbiájukkal üldözik választóikat, már ha maradt néhány százaléknyi belőlük.

Jogállam

A jogállam működése egyszerű. A jog a hatályos törvények alapján, az állam által garantáltan, mindenhol és minden időben érvényesül.

A törvényeket a regnáló párt barkácsolja össze. Nálunk kétharmaddal pont olyat amilyet akarnak, pont olyat. A többség dönt, a nagy többség tarol, ez, kérem, a demokrácia.

Még szerencse, hogy ha rosszul kormányoznak, le lehet majd őket váltani – kivéve, ha kormányzásuk révén olyan médiafölényt meg egyéb előnyöket hoznak össze, hogy a leváltásukhoz nem csak az ellenzéki pártok és szervezetek, hanem sok elégedetlen szavazó összefogására lenne szükség.

Csakhogy az ilyen összefogás nálunk a lehetetlenség kategóriája.

Ez már tizenhárom éve látható. Nem vagyunk egy összefogó típus, még ha az életünkről van szó, akkor se. Jobban utáljuk azokat, akikkel össze tudnánk fogni, mintsem hogy összefogjunk és közös platformot kialakítva  az a cél legyen a vezérlőerő, hogy az ország sorsáért nem elég aggódni, hanem közös cselekvésben tevőlegesen  kell részt venni.

A jogállamnak abszolút értelemben vett meghatározása nincs.

Az ugyanis, hogy Tiborcz szabadon és bűntelenségének büszke birtokában elsétálhatott a 13 milliárdnyi jó EU-s forinttal, továbbá hogy a kormány az uniós nyomozás megszüntetése érdekében mindezt közpénzből fizette vissza, teljesen szabályos, Magyarország összes törvényének megfelel.

Hogy ez véletlen-e, vagy miniszterelnök úr intézkedett, az mindegy, a végeredmény ugyanaz. A jogállamon karcolás sem esett.

Zuschlag 20 milliójának esetében anno másképp történt minden, de az magától értetődik, mivel a tolvajokra akkoriban más vonatkozott. Kizárás, bíróság, börtön-, pénzbüntetés. Mostanában ettől kissé eltérő a jog.

Ha választást nyertem, én hozom a törvényeket, melyek alapján a jogállam majd működik, ebből következően én teremtem meg a jogállamot is. A jogalkotásnál néhány dologra tekintettel kell lenni, például az Alkot… izé, Alaptörvényre, de ha kétharmaddal nyertem, akkor még az Atyaúristenre se. Úgy írom át magát a gránitsziládságút, mint a sicc.

L’état de loi ç’est moi. Punktum.

Érzékenyebbeknek persze nem biztos, hogy tetszik. Nyilván nem tartják erkölcsileg elfogadhatónak, hogy a regnáló párt markában és/vagy zsebében a következők találhatók:

  • a jogalkotás révén az állam,
  • az adók és az EU révén az államháztartásba érkező pénzek, a be- és visszavásárlásokkal részben újraállamosított, központilag osztogatós gazdaság,
  • a legfőbb fékek és ellensúlyok (AB, MNB, ÁSZ, államelnök, stb.)
  • az önkormányzatok,
  • az elvileg független, de a regnálók által bárkire ráuszítható hatóságok (NAV, Ügyészség, satöbbi),
  • a rendőrileg vezérelt, sőt vezényelt egészségügy,
  • az oktatás (lásd egészségügy),
  • a média hetven százaléka (közpénzből fizetett közmédia inkluzíve),
  • az igazságszolgáltatás,
  • a művészet,
  • a tudomány,
  • na, meg a sport,

hogy a legfontosabbat se felejtsük el. A helyzet még dermesztőbb, ha tudjuk, hogy a regnálókat egyetlen ember „irányítja”, aki gondoskodott arról is, hogy a mérleg nyelvét kiiktassa, így ellensúly nem lévén érvényesíti az „egy az isten” elvét, a magyarok istene, pedig természetesen őminiszterelnöksége!

A kellemetlen helyzet hungarikuma, hogy sokan várták, teszünk ellene, ám aztán kiderült, hogy mégsem. Sok széplelkű éjjelente ma is halálsikollyal, hideg verejtékben úszva ébred, miközben rémülten hajtogatja, „Csak Gyurcsányt ne! Inkább a Kimdzsong, hamáregyáltalán…”

Nem. A hazai értelmiség nem jelent veszélyt a trónra.

Van aztán még a külföld. Ez már keményebb dió, mivel két klubban is tagok vagyunk, mégpedig előkelő klubokban, melyek az irreguláris harcosoknak (street fighters) nem a legjobb terepek. Ott nem illik csizmát damasztra rakni, és hogy mi mégis, sőt eddig gond sem volt vele, az a klubtagokból (compromise seekers) könnyen levezethető. Szegények annyira meglepődnek, nem egészen értik, hogy mi van.

Biztos rosszul látjuk, morogják zavartan, biztos tévedés, ilyen nem lehet, mert nem is létezik.

Mostanában kezd a tagság ráébredni: debizony! Van ugyanis egy tagállam, melynek kormánya autokrata rendszert épített ki otthon, lenyúlt minden lenyúlhatót meg lenyúlhatatlant, a barát az ellensége, az agresszorok a barátai, zsarolja és szidalmazza saját közösséget, amelynek tagja, de a kapott pénzt, azt simán teszi zsebre, és mindenfélét hazudozik, meg kiabál, ha a közösség által neki szánt „jusst” a klub már néha visszatartaná. A mondott viselkedést a kormány a magyar érdek védelmének nevezi. Sikerült is megutáltatnia minket minden szövetségesünkkel.

Nyilván ez volt a magyar érdek.

Nem állunk jól, az biztos

Churchill mondotta volt, hogy a demokrácia rossz, nagyon rossz, átkozottul rossz, de jobbat még nem találtak ki. Ebből következően lehetséges önző okból eltéríteni, és az még mindig demokrácia, ha a választók adják hozzá a felhatalmazást. Problémák esetén tehát nem a demokráciát kell siránkozva hiányolni, (Orbán megválasztása és minden intézkedése a kétharmad révén az összes demokráciakövetelménynek megfelel), hanem leváltani azt, aki működtetés helyett önző célra használja ki.

Hárommillió. Ennyi választóra lenne szükség a demokrácia szabályeszközein belül az NER  ellenzői lesznek egyszer annyian?

Eltartott kisujjal persze nem megy. Túl nagy a légellenállás.

Kétharmad

Ahogy azt tanítják az iskolában, a rómaiak, mikor még köztársaságban éltek, veszély esetén egy diktátort választottak maguk közül, aki teljhatalmat kapott, így a demokráciákban szokásos, vitákkal tarkított, időben elnyúlt hercehurca helyett a veszély megkövetelte módon, azaz gyorsan és hatékonyan tudott dönteni.

Orbán Viktor népszerűségéből látható, a magyar nép ma is úgy tudja, bajban vagyunk, és miután fogalma sincs róla, hogyan kell magát megvédeni, jobbnak látja, ha egy harcedzett szakember (street fighter) áll az ország élén. És ha diktátorként, akkor úgy.

Első kérdés: honnan veszi a nép, hogy őt bántani akarják? Hát onnan, hogy tanulmányaiból és/vagy a Himnuszból tudja, minket mindig bántottak. Az ismert történelmet tekintve legkorábban ugyebár a besenyők, aztán következett sorrendben Merseburg, Augsburg, Muhi, Mohács, Szatmár, Világos, Trianon, Don kanyar, Budapest, Brüsszel, Soros, Brüsszel, Brüsszel, Brüsszel. Utóbbi öt már a jelenkor szörnyűsége, hiszik is, nem is a jámbor szavazók, de olyan erővel nyomja a lefizetett média, hogy szegények végül elfogadják. A boltban is átvertek a múltkor, gondolja egyik-másik mérgelődve, biztos lehet benne valami.

Az átverés például stimmel

Következő kérdés: honnan lesz diktátor, ha már így szükség volna rá? Régebben flottul működött a rendszer, került az magától bármikor. Először törzsfőnök, később vezér, majd fejedelem, aztán király, még később király/fejedelem/szultán triumvirátus, utána megint király, majd kormányzó és végül első titkár. Utóbbi nem látszik diktátornak, de az.

Aztán szünet következett. Olyan rendszerbe értünk, ahol csak az lehet diktátor, akinek a nép egy szavazáson több mint kétharmadot ad. Az új rendszer Alapító Atyái azért húzták meg ott a vonalat, mert lehetetlennek tartották, hogy komoly vészhelyzet hiányában bárki elérhessen ilyen nagy arányt. Sokáig nem is volt diktátorunk.

Az utóbbi négy darab kétharmadot végül úgy sikerült összehoznunk, hogy a sokak által felkorbácsolt tömeghisztéria hatására az ország nagy többsége elfogadta, és máig esküszik rá, hogy egy ember, aki megbukott, lemondott, nem volt már senki, még a besenyőknél is veszélyesebb miránk, mimagyarokra. Ebből látszik, hogy annyit értünk a politikához, mint harangöntéshez a hajdúsági medián. Persze a gyűlölt ember sem volt valami nagyeszű, mert azt a bolondságot hitte, hogy értelmiségünk vezérletével mi majd meg fogjuk érteni. A fenti szarvashibák eredményeképpen az ország önmagát vetette prédaként egy dilettáns pávatáncos lábai elé.

A kétharmad birtokában bárki megkérdőjelezhetetlenné válik, vagyis azt csinál, amit akar. Tévedés ne essék, demokratikusan csinálja azt, mert a nép úgy döntött, diktátornak nevezi ki.

Érdekes, hogy ezt a primitív igazságot rengetegen képtelenek fölfogni. Mérges cikkeket írnak, tiltakoznak, Brüsszelbe rohangálnak, diktatúráznak (helyesen ugyan, de az kétharmaddal nem bűn), valamint szidják egymást, ahelyett, hogy egy dologgal foglalkoznának, ha már az ostoba önkénytől meg akarnak szabadulni: az ellenzék népszerűvé tételével annak bemutatása révén, hogy ők mit tennének másképp, és hogy az mennyivel volna jobb.

De nem

A függetlenség ezek szerint azt jelenti, hogy ha a regnálókról csak rosszat ír az ember (olyan pocsékok, mást nem is tehet), akkor az ellenzékről is csak rosszat szabad, különben büszke függetlenből ócska pártszócsővé degradálják. Mások is, de főleg önmaga. Kemény önkorbácsolással, mardosó szégyennel meg bűntudattal, mert Gyurcsány csicskája lenni senki nem akar, és bizony azonnal azzá lesz a szerző, ha meg meri írni, hogy az ellenzék a regnálókkal ellentétben rég csatlakozott volna az Európai Ügyészséghez, így már egy éve itt lenne az EU pénz, az euró úgy 365 forintot érne, az infláció meg az EU átlagával lenne azonos – a mostanra az ellenzék által megnövelt, immár másfélszeres tanárfizetésről meg az ellenzék által újból bevezetett svájci indexálásról nem is beszélve.

Úgy látszik, félnek a csicskaságtól. Ezért marad a mindenkit csak kritizáló írás, tizenhárom évünk értelmiségi csúcsstratégiája.

Az eredmény maga a csőd.

A NER sajtóban nincs ilyen (lásd a választási eredményeket).

Mai kérdés – Ön szerint az ellenzéknek előnyére válik ha egymás ellen harcolnak

Az LMP, a Momentum és a Demokratikus Koalíció évértékelő rendezvényei a legkevésbé sem a szövetségkeresésről szóltak. A pártok a saját identitásukkal vannak elfoglalva. Egyelőre nem látszik, hogy az ellenzéki pártok hogyan fogják kezelni azt a feszültséget, ami abból adódik, hogy jövőre egy napon rendezik az önkormányzati és az EP-választást, tehát akarva akaratlanul de nem szabad olyan sebet ejteni a másikon, amelyik az összefogás valamilyen formáját eleve  lehetetlenné teszi.

This poll is no longer accepting votes

Ön szerint ellenzéknek előnyére válik, ha a pártok egymás ellen harcolnak?
×

Ellenzék

Az, hogy létezik ellenzék a mindenfelől áradó „Az ellenzék hibás” szövegből egyértelműen  következik.  Hívják még baloldalnak (fideszes utalás a végső borzalomra, ha nem szavazol ránk, visszajönnek a komcsik!), sőt tovább bővítve dollárbaloldalnak is. Más nemigen jut az eszembe róluk, talán, hogy a Fidesznél csak egymást utálják jobban.

A President-ként parádézó J.R.B. a tőzsdecápa S.Gy. alias G.S.-sel összefogva, a CIA listái alapján és ügynökei révén az Egyesült Államokból érkező, félelmetes magánadománnyal vett részt hazánk választási kampányában, hogy gyerekrendezvény szervezéssel meg tömeges reklámtoll osztogatással döntse meg azt a fennkölt keresztényerkölcsiséget potom 3 milliárdból.

Derék kormányunkat csak az MTVA védelmezi 130 milliárdért. Per év. A Rogán csapathoz eljuttatott további 44 milliárd/év a plakát-, reklám- és egyéb „kormányreklámbőrbe” bújt FIDESZ kampányokra kell, melyeket időnként kormányinfónak szoktak hazudni.

Az így kiépített, komplex védelmi rendszer, az összesen 174 milliárdnak hála, kiválóan teljesít, el is bukott a piszlicsáré, 3 milliárdos próbálkozás. A nagybani közpénztolvajok simán legyőzték a magándollárosokat.

Az ellenzék most éppen jelentéktelen. Tudjuk, hogy kevesen vannak, se emberük, se pénzük, se médiájuk (sokan hagyták el a süllyedő hajót), ezért meghökkentő néhány független írás, melyek a hitelességet kérik rajtuk számon. A hitelesség ugyan számonkérési célra jól használható (meg aztán divat is mostanában), viszont egy személy nem attól hiteles, hogy maga rohangászik mindenhová elmondani, hanem attól, hogy ezt mások mondják róla. Ha tehát valaki régóta nincs hatalmon, azaz nem tud bizonyítani, és segítséget sem várhat senkitől (sőt inkább ellenkezőleg), soha nem is lesz az. Nem rajta múlik ugyanis.

A jelentéktelen jelző mellett rögzíthető még az ellenzéket illetően, hogy nincs belőle másik.

„Mi lesz, ha Gyurcsányékat sikerül végre elsöpörni?” – kérdésre gyorsan jön a válasz: „Még annyi esély sem, mint amennyi van”.

További magyar érdekesség, hogy az ún. „baloldali érzelmű”, de azért kötelezően független tollforgatók jó része ilyen állapotukban sem segít nekik (legalább a csöndben maradással), így aztán a független lapokat olvasgatva a választókban tovább erősödik a nagy össznépi érzés:

„Orbán rossz, nagyon rossz, rettenetesen rossz… de a másik sem lenne jobb”.

Az ellenzékről mindenki tudja, ha hatalmat szerez, fiainkat véres vágóhídra küldi, elzáratja Putyinnal a mi kis töppedt gázcsapunkat is, hogy fagyjunk meg mindahányan, a nyugdíjasokat mély nyomorba dönti (még ennél is mélyebb nyomorba), és a rezsicsökkentés azonnali eltörlése után lebontja a határkerítést, hogy „Welcome” feliratú, szivárványos kapukat állítson helyette, mégpedig a teljes vonalon.

Hogy kitől tudják a választók mindezt? Természetesen a FIDESZ-től, ami ugyan a regnálók hazudozási képességeit ismerve erőteljes ok a gyanakvásra, de népünk ennek ellenére bízik nagy Vezérében, és azt mondja, gondolkodjon ezen az ördög öreganyja, van úgyis bőven más bajom.

Azt, hogy pont azért van annyi más baja, eddig még nem mondták meg neki.

A független sajtónak erre nincsen ideje, és különben sem az ő dolga, mint az köztudott.

Fentiek alapján a kormányváltás feltételrendszere egyetlen kérdésre szűkül: ki fogja a választókat felvilágosítani?

  • A NER lapokra nem számíthatunk. Kellemetlen, de megmásíthatatlan, ők pont az ellenkezőért kapják a pénzt, és nem mondanak le róla. Gyurcsány hálájára sem vevők.
  • Maga az ellenzék? Néha próbálkozik többféle médiumban, de nem hisz neki senki, hiszen hazabeszél.
  • A függetlenek? Valószínűtlen. Ők nem azért vannak, hogy az ország érdekében hajszolják az úgynevezett igazságot, hanem hogy górcső alá vegyék a rosszat, és miután rendkívül fejlett kritikai érzékük révén ők tudják legjobban, mi a rossz, munkájukat nagy szakértelemmel végzik. Ez is rossz, az is rossz, majd ismét elölről, folyvást erősítve az immár 13 éves magyar szentenciát: „A másik sem lenne jobb.”

Ebből sejthető a következő kormányváltás dátuma… hacsak nem csinálunk valamit. Na jó, de mit?

Gábor György: Elmemunka

Szerintem ideje volna annak, hogy a magyar ellenzéki pártok egyes képviselői végre elkezdjenek gondolkodni. Ez az Erasmus-történet a maga összetettségében nagyon is alkalmas volna az elmemunka beindítására.

Az Európai Bizottság döntése nem csak a hallgatókat sújtja a csereprogramok leállításával (Erasmus), hanem az egyetemeket is (Horizont), amelyeket ezáltal sok tízmilliós pályázati lehetőségektől fosztottak meg. Mindez rossz? Nagyon rossz, egyenesen katasztrofális.

Csakhogy!

Az EU továbbra sem fog tankokkal bevonulni az országba, nem fogja „testvéri segítségnyújtás” címén szétlőni a fővárost, s nem fog a Corvin közben vagy a Széna téren heves és elkeseredett harcokat előidézni.

Az ellenzék a lehető legnagyobb hibát követi el akkor, amikor akarva-akaratlan (de inkább akarva) átveszi a velejéig hazug fideszes narratívát, s most magyarság-versenyben próbál beelőzni: igen, nagyon rossz azoknak az alapítványi egyetemekre beiratkozott diákoknak, akik mostantól nem vehetnek részt az Erasmus csereprogramjában,

de talán nem kellett volna hagyni és elfogadni azt, hogy a kizárólagos politikai érdekektől vezérelve átlátszó, korrupt és a tisztességtelenség minden létező formájával kibélelt alapítványi formába izmozhassa át a kiszemelt egyetemeket a mi bölcs pártunk és kormányunk.

Csak halkan mondom: volt példa az ellenállásra, úgy hívták, hogy Freeszfe: oktatók és hallgatók közös, a személyes, a privát egzisztenciális félelmeken a köz érdekében példamutató bátorsággal és elszántsággal túllépő tiltakozás-sorozat, csak éppen a többiek, a gyáván hallgató Rektori Konferenciától az összes többi érintett egyetemig mindannyian eltartott kisujjal, s elegáns távolságtartással, kényelmes fotelből szemlélték az eseményeket, a szolidaritás jeleként pazar elméleti megbeszélést folytatva egy-egy baráti társaság familiáris félhomályában.

Lehet tehát felháborodottan az EB döntését bírálni, a nagy magyar-nemzeti oldal rozzant vádjaira válaszként, mintegy bizonyítandó, hogy az ellenzék is magyar, s a magyar diákok érdekeiért kiáll, nehogy megint és újfent és naponta hatszázszor, hanem érjük el, hogy mostantól naponta csak ötszázkilencvenhétszer üvöltsék ránk leépült, szellem- és intellektus nélküli, ám remekül kifundált repetitív aljasságaikat, hogy ezek nem magyarok, hogy háttérhatalom, hogy dollárbaloldal, hogy idegen szív, idegen érdekek, s lehet önkéntesen, saját erőből vinni a kötelet a kivégzésre, az akasztás úgyis megtörténik, csak éppen vicces lesz, hogy ezek még a kivégző eszközökről is maguk gondoskodtak.

És persze most panaszkodnak az érintett egyetemek, de hiszen van is okuk a panaszra: várhatóan nehezebb idők következnek. És most jönnek a jogvédők, a diákok jogaira kényesek, meg a saját egyetemeik anyagi helyzetéért aggódók, a bátrak, a hősök, akik mernek ellenállni az EB döntésének. Hülye EB!

Csakhogy!

Amikor jól érzékelhetően nehezebb idők következtek, akkor feszes vigyázzállásban várták a nehezebb időket: a totálisan átlátszó, ócska és persze időzített bombaként robbanásveszélyes alapítványosdi végső aláírási ceremóniáihoz maguk készítették oda a székeket, az asztalt, terítővel, virágos vázával és Bíró László József nagyszerű találmányát, a golyóstollakat. Meg sem hallották a legnagyobbak beszédeit, a célt, hogy a tudományt és az oktatást mostantól a „nemzeti” eszme hassa át (hogy micsoda???) az „internacionalista-globalista” eszmeiséggel szemben (hogy micsoda ???), s nem zavart senkit sem közülük az intézményes garanciák hiánya, az átláthatatlanság, a velejéig korrupt rendszer újabb szárba szökkenése, hogy totálisan inkompetens emberek kerülnek az egyetemi alapítványokba, teljhatalommal, közvetlenül bekötve a kormányhoz, az államigazgatáshoz, a fideszes önkormányzatokhoz, a fideszes rokoni, baráti és csókos körökhöz, hogy az egyetemeknek ebbe beleszólásuk sem lehetett, nekik a kuss jutott, cserébe a Karmelitából kinevezettek élethosszig tartó funkcióhoz jutottak, igazi, hamisítatlan politikai komisszárokként, 1-1,5 milliós fizetéskiegészítéssel.

Ámen!

Ez senkit nem zavart. Közben mindenki arról beszélt, hogy ez a rohadt Európai Unió elfordítja a fejét, semmit sem tesz, tizenkét éve lélegeztetőgépen tartja az Orbán-rezsimet, pénzeli a maffiaállamot, meg német autóipar, meg olcsó munkaerő, meg rabszolgapiac, meg így, meg úgy. És Merkel! És ez mind igaz volt, sajnos teljes mértékben. Most meg történni látszik végre valami, igen, fáj, ahogy fáj a köröm alá behatoló tüske, de fáj annak eltávolítása is. Most mindenki a maga bibijét emeli az égnek, s jajkiáltások közepette obégatja: nem, ezt nem lehet, mert ez fáj, de nagyon! És a Fidesszel vállvetve azonnal fegyverbe a közös ellenség, az Európai Bizottság ellenében, ahol ezt a csúnyaságot voltak képesek megtenni. Velünk. Pedig nekünk lenne sok jó ötletünk: igaz, eddig ezekből egy sem jött be, s a tehenek vígan döglenek továbbra is.

S ahogy emlékeim szerint simán és ellenállás nélkül átmehetett az alapítványi forma messziről bűzlő pokoli bugyra, ugyanúgy nem emlékszem arra, hogy például a közoktatásban részt vevő tanárok és diákok tüntetésein, megmozdulásain oly nagyon képviseltették volna magukat az egyetemek, az oktatók és a hallgatók, s az erasmusos jogvédő harcosok.

Pedig ott is a diákokról volt szó: oké, nem az Erasmus csereprogramjával külföldre utazókról, hanem „csak” azokról, akiknek jövője épp az általános iskolákban és a gimnáziumokban csesződik el véglegesen, akiket már az általános iskola első osztályában megfosztanak minden lehetőségtől a felzárkózásra, hogy ezzel egy életre esély és sors nélkülivé váljanak, akiket nem a nagy nemzetközi munkaerőpiacokon zajló versenyekre készítenek elő, tudásból, értelemből, korszerű felkészültségből, önálló, autonóm gondolkodásból, vitakészségből, hanem hittanból, erkölcstanból, testnevelésből és lojalitásból, leginkább a hazai cselédpiacot szem előtt tartva.

És akadnak, akik most azzal állnak elő, hogy minden jó lesz, minden szép lesz és példaértékű, mert megvan a megoldás: az alapítványi kuratóriumokból vonják vissza a minisztereket, államtitkárokat, kormánybiztosokat, polgármestereket, s ezzel minden hófehérré és átlátszóvá bír majd magasztosulni.

Hát egy nagy lófaszt!

Semmi sem magasztosul sehová, inkább még koszosabb, még büdösebb, még alpáribb lesz minden: hiszen ott maradnak azok, akik ezer szállal kötődnek a Fideszhez, nem miniszterek ők, de Lévai Anikó barátnői, a Tiborcz-tulajdonolta bank vezérigazgatói és így tovább, és így tovább, akik nagyon, de piszkosul, de marhára bizonyítani kívánnak, hisz bizonyítaniuk kell, ez a dolguk, ez a kötelességük, ezért kapják az obsitot, az egész még koszhadtabb lesz, de kényelmesen hátradőlhetünk, mert megoldottunk mindent, s nem csak az EU-t, de még magunkat is sikeresen átvertük!

Vivát!

És mi változott? Semmi. A mocsok megmaradt, a rendszer ugyanúgy átláthatatlan, változatlanul nincsenek összeférhetetlenségi szabályok, nincs egyetemi vétójog, nincsenek intézményes garanciák, az alapítványokban továbbra is élethossziglan üldögélhetnek a rendszer- párt- és kormányhű fidesznyikek, sub specie aeternitatis, a politikai idea változatlan, éljen és virágozzék a nemzeti eszméjű oktatás és tudomány, szemben az internacionalista-globalista eszmeiséggel, senkinek nem fáj semmi, ne is fájjon, arra érzékenyek vagyunk, mindenkinek a maga körömalja, egyre nagyobb a gyűlés, a furunkulus, sebaj, sose halunk meg, mit nekem te zordon, és az EB végre szokja meg és tanulja meg, milyen az a hamisítatlan, utánozhatatlan, sokszáz éves Magyar-vándor.

ÉRTÉKTELENÜL?

Azt hallom Horn Gábortól, a Republikon vezetőjétől, hogy a 2022. áprilisi ellenzéki szavazók leginkább a korrupció miatt, no meg azért szavaztak az ellenzéki listára, hogy ne Orbán Viktor legyen az ország ura. Ezután következnek a jobb életkörülmények, magasabb bérek és nyugdíjak reménye.

Olyan értékszempontok, mint demokrácia, európaiság, nyugati orientáció sokkal kisebb szerepet játszottak az ellenzék melletti döntésben. Ez szerepel a Republikon Intézet kutatási beszámolójában. Azoknak, akik saját nyilatkozatuk szerint az ellenzékre (a hatpárti összefogásra vagy a Kétfarkú Kutyapártra) szavaztak a 2022. április 3-i választáson, 24 százaléka első helyen a fideszes korrupció miatt, 21 százaléka Orbán Viktor megbuktatásában reménykedve, 15 százaléka a fizetések és nyugdíjak emelkedésében bízva szavazott így, és ezzel szemben mindössze 7 százalékuk az európai értékek megőrzése miatt, 5 százalékuk Nyugathoz tartozásunk miatt, és mindössze 3 százalékuk a demokrácia védelmében.

Az eredmény nem meglepő, az ellenzéki politikusok is azt gondolják, hogy így gondolkoznak az emberek, és ennek megfelelően elsősorban erről: a fideszes korrupcióról beszélnek, jobb életszínvonalat, magasabb béreket és nyugdíjakat ígérnek, és Orbán Viktort támadják. Teljes az összhang az ellenzéki pártok és választóik között.

De vajon mi az összefüggés iránya? Vajon nem azért a korrupciót jelölik meg motívumnak a választók, mert a pártoktól erről hallanak a legtöbbet? Vajon nem a magasabb bérekről, nyugdíjakról hallanak-e a legtöbbet a választók az ellenzéki pártoktól, s nem ezért várták ezt a remélt kormányváltástól? Vajon nem azért említik kevesen a demokráciát, a jogállamot, mert ilyesmiről nemigen hallottak, hallanak az ellenzéki pártoktól?

Nem tudom. Combino-jelenségen másfél évtizede azt értem, hogy a választók valamelyest követik pártjaikat: annak idején az MSZP-SZDSZ koalíciót támogató választóknak inkább tetszettek az új Combino villamosok, a fideszes választóknak meg inkább nem. Erre az összefüggésre sokkal súlyosabb példa az, hogy a fideszes szavazók közül többen utasítják el az Oroszország elleni szankciókat, és megértőek a putyini hadművelet iránt, mint az ellenzékiek közül. Vagyis követik, amit pártjaiktól, az általuk tisztelt politikusoktól hallanak, amit a fideszes médiában mondanak nekik.

Ez az ellenzéki oldalon is így van. Évek, közel egy évtized óta hallom, hogy a választók úgy általában ellenzik az „illegális bevándorlást”, támogatják a határkerítést. El tudom persze képzelni, hogy amíg semmit nem hallanak sem a kormánytól, sem az ellenzéktől, addig inkább idegenkednek az idegenektől, mint amennyire nyitottak a megjelenésükre. Közben persze a 2015-ös menekültválság idején megható segítőkészséget láttunk a budapesti tereken, és ugyanez ismétlődött meg most az ukrajnai menekültek esetében. De ha a kormánytól és a kormány médiájától masszív menekültellenes uszítást hallanak, az ellenzéktől pedig nem hallanak jószerével semmit, akkor az ellenzéki választók is inkább menekültellenesek lesznek és támogatni fogják a határkerítést. Évről-évre nőtt is Magyarországon 1995 óta az idegenellenesség. Vagy egy másik példa: a 2004. decemberi népszavazás idején még csak a választók csekély kisebbsége támogatta szavazatával a határon túli magyarok kettős állampolgárságát, és a közvélemény-kutatások szerint is csak kisebbségük értett egyet vele. Azóta a Fidesz folyamatosan támadja Gyurcsányt és mindazokat, akik akkor a nem mellett kampányoltak, az MSZP pedig 2010 óta egyfolytában mentegetőzik akkori álláspontja miatt, és – talán egyedül engem kivéve – senki sem érvel a nyilvánosságban amellett, hogy a kettős állampolgárság helytelen, rossz eszköze a kisebbségi magyarok támogatásának. Közel két évtized elteltével, amikor már az ellenzéki pártok is helyeslik a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot, a választók körében is többségre jutott annak elfogadása (miközben a szavazati jogot még mindig nem támogatja a többség).

Visszatérve a kiindulópontra: azt gondolom, hogy annak, hogy azért is az ellenzéki választók fő motívuma azért is a korrupció meg az Orbántól való szabadulás vágya, és azért is sokkal kevésbé az olyan értékek, mint demokrácia, jogállam, szolidaritás, mert erre orientálják őket az ellenzéki pártok.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!