Kezdőlap Címkék Ellenzék

Címke: ellenzék

Fanyalgás helyett

A leghalványabb információ sincs arról, hogy ha a magyar médiát fideszes és nemfideszes részre bontva vizsgáljuk, akkor az előbbiben dolgozó sajtómunkások, meghívott riportalanyok, vendégszerzők, FIDESZ holdudvarba tartozók és egyéb ottlihegők közül pontosan hányan voltak azok, akik legalább egyszer a nyilvánosság előtt, azaz a médiában közölve véleményüket bármelyik (ismétlem: bármelyik) FIDESZ húzáson fanyalogtak volna.

A „fanyalog” magyar ige, jelentése a magyar nyelv értelmező szótára szerint:

Nemtetszését, kedvetlenségét, kényeskedve nyilvánítja”.

Persze, ha nem is tudjuk, tisztában lehetünk vele, hogy az ilyen renitensek megszámlálásához legfeljebb egy kéz szükségeltetik. Ha ugyan egyáltalán.

Arrafelé meg, mindenfelől sugárzik a hit. Van glória. Van fegyelem. És persze van az a pénz.

Csak az MTVA 130 milliárd, a mi adónkból, természetesen, mert az nem is kerülhetne jobb helyre, mint a pártmédiummá degradált, a FIDESZ újbóli kétharmadáért maximális erőbedobással robotoló, „köztévé”-nek csúfolt konglomerátumhoz. Ehhez hozzájön a Rogán féle Miniszterelnöki Iroda, amely évi 44 milliárdért „kommunikál” a polgárokkal, és van még néhány állami vállalat, melyek a baráti lapokban bőkezűen reklámoznak, hogy a baráti lapok ne felejtsék el, hogy mi a feladat. A fentieket összegezve közel 200 milliárd HUF fordítódik FIDESZ pártpropagandára. Kétszázmilliárd. Közpénz. Évente.

Ebbe láthatóan mindenki belenyugodott. A médiában csak az ellenzékhez érkező pár milliárd forintnyi magánadomány cincálása folyik (MZP, Karácsony), a fentebb leírt, 200 milliárd közpénzről viszont igen nagy a csönd, éspedig nem csak a lakájsajtóban, hanem mindenütt. Akkora, hogy a két méteres hóval borított nagy orosz tajga bármelyik téli éjszakája, a Twisted Sisters koncert hozzá képest – pedig az olvasók számára érdekes és az ellenzéknek sokat segítő húzás lenne -, sok lapban meg sok írásban szembe állítani a 200 milliárdnyi közpénzt a néhány milliárd magánpénzzel, amelyről (tökmindegy mikor jött, kitől, és milyen pénznemben) senki nem tartozik beszámolni. Senkinek.

Kéne ilyen okos írásokból vagy nyolcvan-száz. Minden nemfideszes lapban többször is. De nincs. Semennyi sincs. Mondhatni egy se.

A nemfideszes médiában se pénz, se hit, se fegyelem, nagy a liberális összevisszaság, így aztán szerzőinek permanens fanyalgása magától értetődik. A két propagandarendszer méretét és működését összehasonlítva egyértelmű, hogy akármit barmol el Orbán, valamint akármennyire, az ellenzék népszerűsége pont úgy nem nő, ahogy a FIDESZ-é sem csökken emiatt. Az ország választópolgárainak döntő része elkönyvelte, hogy a másik sem lenne jobb, ezért a FIDESZ-re szavaz, a maradék meg el se megy. Szerintük nincs mit tenni, mert nem is lehet, de nem is kell, sőt nem is szabad, mert

 „A másik sem lenne jobb

csodamondatból következően ez a mostani a lehetséges világok legjobbika, ahogy azt hajdan Pangloss mester megállapította volt. Minden változtatás csak rontana rajta. Punktum.

Néhányunk szerint ez nem igaz. Nagyon nem, sőt rettenetesen nem. Szerintünk ordas hazugság, hogy a másik nem lenne jobb. Ugyanakkor azt is látható, hogy nem csak az ellenzék süllyed minden szempontból egyre lejjebb, hanem az egész ország teljes lakosságával együtt (kivéve a Hatvanpusztán és környékén élők), még a mezei fideszhívőknek is elemi érdeke az országra nézve rendkívül káros egyszemélyi vezető leváltása (a permanensen gazdagodóknak persze nem).

A leváltási lehetőség vizsgálatához az alábbiakból lehet és kell kiindulni:

  • másik ellenzéke az országnak nincs, és nem is lesz. Aki tehát le akarná Orbánt váltani, csak a maiakkal teheti meg. Aki másra vár, az a jelenlegi helyzetbe belenyugodott, azaz Orbán szekerét tolja.
  • Az ellenzék sok-sok minőségi problémája ellenére minden téren messze jobb lenne, mint a mostani egyszemélyes rémálom, ezért nem számít, hogy kinek mi nem tetszik bennük, mert a győzelmük segítése ellen nincs racionális érv. A nemtetszések kinyilvánítását (fanyalgás) az új kormány megalakulásáig fel kell függeszteni. Aki nem teszi, ha akarja, ha nem, Orbánnak segít. A kormányváltásra a legveszélyesebb a fölényes, mindenkit lenéző értelmiségi az „Egyformák ezek” attitűddel, mert az nem csak képtelen észrevenni, mit beszél, de még terjeszti is.
  • Az nem kérdés, hogy a polgárháború esélye nulla, valamint az sem, hogy az EU meg a NATO nem fog tankokat küldeni, tehát az ország számára rendkívül hátrányossá vált egyszemélyi vezető eltávolítása csak és kizárólag valamelyik választáson történhet. Akik abban reménykednek, hogy majd kitör az elemi felháborodás, és elsöpri Orbánt, azoknak fogalmuk sincsen mi az a „forradalmi helyzet”, amely szükséges a robbanáshoz. Végeláthatatlan messzeségben vagyunk tőle. A Stockholm szindróma, melyet az életösztön diktál, mindennel megalkuvóvá teszi az embert, ha van mit veszteni, és bizony van ám, mert a „A proletárok (dolgozók) csak láncaikat veszthetik” helyzetet a technika és a társadalmak fejlődése révén régen túlhaladtuk. Marxon ma már mindenki csak mosolyogna az EU-ban.
  • Az ellenzéki győzelemhez 3,1 millió ellenzéki szavazó kell, mert Orbánék legjobb esetben 3 millió szavazót tudhatnak maguk mögött (fideszesek + az ellenzék ellen hergelt bizonytalanok).

Ebből ellenzéki összefogás esetén 1,4 millió eleve adott (őket nem kell győzködni, mert mindig az ellenzék általuk preferált pártjára szavaznak, ha pedig Összefogás van, akkor arra).

A 2,7 millió hithű fideszessel nincs értelme foglalkozni (ők mindig a FIDESZ-re szavaznak).

A győzelemhez tehát a bizonytalanok egy részének megnyerése szükséges, akik négyévente eldöntik a választásokat. Tőlük kell 1,7 millió szavazat. Ha az ellenzékről terjesztett hazugságokat a kampány során sikerül megfelelően cáfolni, 1,5 millió is elég.

  • Egyértelmű, hogy az ellenzéki pártok az agitációhoz önmagukban nagyon kevesek, mert a kormányalakításukhoz a bizonytalan szavazók meggyőzése szükséges, és azt maguk a pártok nem tudják végrehajtani, ugyanis a bizonytalanok nem hisznek nekik. Oka a gyanakvó emberi természet, amely biztos benne, hogy ha őt egy párt próbálná agitálni, az hazabeszél. Azaz hazudik. Aki ezt bizonytalan választói viselkedést nem érti meg, és az agitációs munkát a fotelban üldögélve továbbra is csak az ellenzéktől várja, azzal nem lehet mit kezdeni. Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy eggyel megint kevesebben vagyunk.

Az agitációban tehát mások kell játsszák a főszerepet. A pártok a feltétlenül(!) szükséges összefogás után a közös programot adják agitációhoz, amelyből kiviláglik, hogy miért rossz, ahogy a most regnálók csinálják, ehelyett ők hogyan csinálnák, és hogy az miért lenne jobb.

  • Abszolút biztos, hogy a jelenlegi kormánypártok félelmetes fölényben lévő médiaserege ott feketíti majd be az ellenzéket ahol csak bírja, és ha nem elég a feketítő muníció, rengeteget fog hazudni is. Ezeket a vádakat, akár igazak, akár nem, szigorúan tilos válasz nélkül hagyni! Az ellenzéki pártok által mindegyikre közösen kidolgozott, konkrét és kemény válaszokat folyamatosan terjeszteni kell, minél több írásban és nyilatkozatban. Egyszer nem elég, mivel a regnálók is sokszor fogják ismételni ezeket.
  • Nem vitás, hogy a fentebb leírt agitációhoz a kis, pártos ellenzéki médiumok munkája, még ha éjt nappallá téve dolgoznak is, nagyon kevés. A NER média aránya (MTVA inkluzíve) kb. 70%, az ellenzéki média kb. 5 %, a maradék 25 %-ot képviselik az ún. független lapok (Népszava, 444.hu, ÉS, telex, 24.hu, stb.), melyek folyamatos és céltudatos agitációja elengedhetetlen Orbán leváltásához. Amennyiben az ellenzék nem tudja őket megnyerni a küzdelemhez (azaz a fenti médiumokat nem érdekli, hogy ki van hatalmon, maradnak továbbra is kívülállók, akik mindent bírálnak, ami nem tetszik nekik, aztán részükről annyi), akkor a leváltás tényleg reménytelen. Persze aki eleve föladja a meggyőzésüket, és maga is reménytelenséget sugároz, mondván, a nagy függetlenek úgysem fognak segíteni, arra is megvan a jelzőm, de inkább nem írom le. Ezek a szerencsétlenek sokat tudnak rontani az ellenzék amúgy sem rózsás helyzetén.
  • További fontos feladat hárul az egész országban mindenütt a helyi ellenzékiekre (akár hivatásos aktivisták, akár egyszerű szavazók), akik a pártok által összeállított és az ellenzéki PLUSZ a független lapok által sokszor megírt programokat figyelik, olvassák, terjesztik, a hazugságokat cáfolják, és elmagyarázzák a megnyerhető bizonytalanoknak, hogy az ellenzék miért és hogyan lenne jobb, valamint hogy az ellenzékről terjesztett vádak miért hamisak és hazugok. Ez minden ellenzéki szavazót érint, mindenki munkája fontos, mert a cél csak akkor érhető el. A meggyőzéshez a muníciót a pártok és értelmiségi holdudvaruk adja a programpontok, a magyarázatok és az ellenzéket ért vádak visszautasításainak kidolgozásával, melyeket a nagy független lapok az olvasókhoz közvetítenek. Az önkétes aktivisták nem várnak arra hogy Dobrev vagy más ellenzéki politikus évenként egyszer odamenjen, és tartson egy 25 fős nagygyűlést, hanem folyamatos agitációval igyekeznek megnyerni a köröttük található bizonytalanokat (szomszéd, rokon, ismerős, stb.). A fideszeseket hanyagolják, az ő meggyőzésük úgyis lehetetlen.

Mint az a több mint egy évtized során végképp bebizonyosodott, Orbán kritizálása nem vezet sehova, mivel „A másik sem lenne jobb”, azaz Orbán bármi (bármi!) rosszat megtehet anélkül, hogy csökkenne a népszerűsége vagy nőne az ellenzéké.

A fentebb leírt taktika (annak bizonyítása, hogy a másik igenis jobb lenne!) nélkül tehát az ellenzék nem győzhet.

A győzelemhez feltétlenül szükség van az összes összefogni képes pártra. A programalkotó és az ellenzéket ért vádakat cáfoló munkára, szükség van a holdudvar értelmiségének minden szellemi erővel való segítésére a program kidolgozásnál, valamint folyamatosan és sokszor ismertető munkájára (véleménycikkeket, publicisztikákat is beleértve). Nem feledkezhetnek meg az ország egész területén a helyi ellenzéki választók közös agitációs munkájára, meggyőzni a bizonytalanokat is a szavazásra. Ha ezen feltételek bármelyike hiányzik, a hatalmas anyagi és médiafölényben lévő Orbán ismét győzni fog.

Amennyiben valaki ezt akarja, kiszállhat.

Politika

A politika állítólag tudomány. Tanítják világszerte, akadnak hozzá hallgatók, és bár én meg nem mondom, hogy közülük hányan lesznek politikusok, de azért valamifajta átfedésnek csak kell lennie, különben az oktatóknak felkopna az álluk.

Némi gondolkodás után persze rájön az ember, hogy az előbbi mondat butaság, a kiképzettekből nem politikus lesz, hanem újabb politikatanár és/vagy politológus. Utóbbiakból rengeteg kell, és jól meg is fizetik őket, ebből következően elemzéseikkel biztosan sok hasznot hajtanak, mely hasznok mifélesége ma még ugyan az ismeretlenség homályába vész, de egyszer talán azt is kiderítik. Filozófusoknak való, embert próbáló feladat (másnak halvány esélye sincs).

A politikusok mindenféle mást tanulnak, ergo nem is értenek a szakmájukhoz, az egyetemi szintű, azaz tanított politikát illetően mindannyian dilettánsok. Egy sofőrnek vagy mérnöknek jelentkező ember szakirányú képzettség nélkül még aljamunkát sem kap a kinézett terepen, viszont a legnagyobb országokat simán el lehet vezetni hályogkovács diplomával is. Ez persze túlzás, a politika szakma, és ugyan sok egyszerű ember gondolja úgy, hogy úri passzió, amiért nem kéne nekik fizetni sem („Ezek életükben nem dolgoztak semmit!”), de komoly ügyekben inkább döntsön a racionalitás, mint az egyszerű emberek. A racionalitás az egyszerű emberekkel ellentétben azt mondja, hogy a politikus ugyanúgy dolgozik, mint mások, és hogy fizetünk neki, magától értetődő. Így működik a demokrácia. A szakmát a politikus nem az iskolában, hanem az életben tanulja, ahol a vizsgáztatók a választók, akik aztán az igazi dilettánsok.

A politikustól az átlagpolgár elvárja, hogy minden szempontból tökéletes és minden ténykedését illetően feddhetetlen legyen, azaz csak olyan embert fogad el politikusnak, amilyen ember nincs.

A politikusok éppúgy gyarlók, mint a többség, és egy nagyobb csoportban biztos akad elcsábítható. Suska, szex, ajándék, hajókázás meg repülő, de ez érdektelen, a politikai lényeg az, hogy ha kiderül a bunda, mi lesz majd a megbotlottal: a pártból való azonnali kizárás, börtön, és pénzbüntetés (Zuschlag), vagy szabadon elsétálhat a lopott pénzzel, mint a társadalom továbbra is derék, becsületes tagja, a 13 milliárdos kárt meg majd állják az adófizetők (Tiborcz).

Szomorú hungarikum, hogy ez a nagyon fontos, a pártok közötti döntő erkölcsi különbséget kimutató tolvajsors a választók nagy részét hidegen szokta hagyni,

legfeljebb megint csak arra a megállapításra jutnak, hogy mindkettő lop, de mind az összeget, mind a végeredményt tekintve Tiborcz volt az ügyesebb. Ezért is szavaznak a FIDESZ-re, mert „ők legalább értenek hozzá”. Hogy pont ahhoz, amihez nem kéne, érdektelen, a szakemberség a lényeg. A Stockholm-szindróma megbízhatóan működik.

A politikus mindig hatalomra tör. Aki ezért elítéli, nem látja a lényeget (hajh, de sokan vannak ezzel így!).

A politikus hatalom nélkül senki és semmi, mert pont azt nem tudja megcsinálni, amiért ő politikus. Mintha kirúgták volna az állásából. Mondhatja ugyan ellenzékiként, hogy ez se jó, meg az se jó (általában igaza is van), de pozitív irányú ténykedésre képtelen, se pénze, se döntési kompetenciája, így a szavazóknak, akik rá szavaztak, nem tud semmit nyújtani.

A hatalom akarása a politikus esetében a munkahely akarása, ha pedig valaki kijelenti, az lenne ideális, ha „egyik sem ragaszkodna a hatalomhoz”, vagyis ha egyik sem akarna dolgozni, annak az agyi képességeiről inkább nem nyilatkozunk. Még ennél is szomorúbb elmeállapotra utal, ha valaki azt mondja hosszú ideje ellenzékbe szorult pártokról, hogy „nem hitelesek”. Hát mitől lennének azok, ha nincs hatalmuk, a sajtó meg nem segít nekik?

A fentiek alapján a politika a gyarló emberek alkotta politikusréteg küzdelme a még gyarlóbb emberek alkotta választótömeg kegyeiért, amely tömeg nagy részének sokkal kevesebb az információja, sokkal kisebb a feldolgozó képessége, és sokkal erősebb az érzelmi kötődése annál, hogysem jól tudnának dönteni. Ebből következően a demokratikus országoknak a rossz választás miatt rosszabbul megy, mint ahogy mehetne, így aztán annak a népnek, aki még ebben a gyönge mezőnyben is hátracsúszik és ottragad, behunyt szemmel és villámgyorsan kormányt kellene váltani. Mindegy kire, az a mostaninál kizárólag jobb lehet.

Churchill mondta egykor, hogy

a demokrácia elleni legfőbb érv egy tízperces beszélgetés az átlagválasztóval.

Sajnos igaza van. Az átlagválasztónak nincs információja az egyszavas, max. tőmondatos „eligazításokon” kívül, és ha mégis hozzájut valamihez, a történések/dolgok legtöbbjére magyarázata sem, mert egyedül nem tudja feldolgozni a számára bonyolult eseményeket, így aztán a kampányokban a választó átverési technika (ellenfél besározása, ígéretek halmozása) sokkal fontosabb, mint az országvezetési tehetség.

Ebből következik, hogy általában az előbbiben jártas (drasztikusan primitivizáló) és/vagy nagyobb médiabirodalommal bíró párt jut hatalomra, holott az ország érdekében a dolgok bonyolultságát figyelembe vevő szakembereknek kellene, akiknél majd a döntés egyik poszton sem azon múlik, hogy az főnök mit álmodott az éjjel.

Az értelmiség, pláne a nagy, független lapoknál dolgozók, akiknek azonnal rendelkezésre álló médiafelületük is van, az orbáni rendszer kritikáin túlmenő egyértelmű adat és magyarázat közlésével (az ellenzék mit tenne másképp, és az miért lenne jobb) a polgárok ismeretanyagán sokat tudnak javítani, hogy a választók választása az országra nézve kedvezőbb, a demokrácia meg két választás között stabilabb legyen.

Illetve tudnának. De nem teszik. Nyilván nem ez a dolguk.

Kár.

UNGÁR VERSUS MOMENTUM

Kettős vita alakult ki Ungár Péter és a Momentum között. Közvetlenül arról, hogy vajon helyesen tette-e a Momentum, hogy – Ungár fogalmazásában – a pedagógusok bérhelyzetének ügyére kötötte rá a maga kordonbontó akcióit a Miniszterelnökségnél.

Ungár szerint a pedagógusok bérharca összehasonlíthatatlanul fontosabb ügy, mint az, hogy adnak-e interjút a kormány tagjai az arra járó újságíróknak, vagy kordonnal zárják el őket egymástól. Ungár szerint – ezt az ellenzék tavalyi választási kampányát bírálva már a vereséget követően elmondta – nem szimbolikus ügyeket kell az ellenzéki politika középpontjába állítani, hanem az emberek mindennapi gondjait. Ő a maga legfontosabb, következetesen hajtott kampányát az otthonápolási díjra összpontosította már az egész előző ciklusban, most pedig pártja és frakciója az akkumulátorgyárak ügyét tekinti legfontosabb kérdésnek, amivel az LMP zöld jellegét is előtérbe állítja. A Momentum viszont – mellesleg Hadházy Ákossal összefogva – a kordonbontással olyan rendszerügyet próbált előtérbe állítani, mint a sajtószabadság, vagyis a politikusok független újságírók általi kérdezhetősége. Nem tudjuk, hogy vajon a kordonbontó akciókról szóló híradós beszámolókat látó nézők mekkora része tudja, hogy mi is az indítéka a Momentum kordonbontó akcióiknak – a Miniszterelnökség várbéli épülete elé hamis indoklással („építési terület”) húzott rendőrkordon, amely valójában ugyanúgy a kormány politikusait védi az újságírói zaklatástól, mint az Országház épületében Kövér házelnök által bevezetett korlátozás –, de azt mindenki érzékelheti, hogy itt a kormánnyal, a rendszerrel való kemény, indulatokkal teli szembehelyezkedésről van szó. Ungár szerint viszont – ahogy az Egyenes Beszédben fogalmazott – „nem igazán érdemes olyan dolgokról beszélni, amikről azt gondoljuk, hogy bizonyos embereknek szimpatikusak, de nem vezetnek sehova”. Hozzátette, mégpedig, mint mondva, nem a Momentummal, hanem Gyurcsány Ferenc korábbi szavaival vitatkozva, hogy „minden társadalmi ügyet arra redukálni, hogy Orbán Viktor vagy nem Orbán Viktor, minden gondolatunkat arra redukálni, hogy mit gondol erről Orbán Viktor, hogy ha ma reggel Orbán Viktor tükörtojást reggelizik, akkor a tükörtojás fasiszta, és ezért nem lehet szeretni a tükörtojást, aki így gondolkodik, az nem egy szabad ember, az nem tud gondolkodni, és az soha az életben nem fog társadalmi bizalmat kapni.”

Azt kedvelem Ungárban, hogy világosan beszél, élére állítja a kérdést. Amivel azonban Gyurcsánynál vitatkozik, az nem Orbán Viktor személyének középpontba állítása, hanem hogy az, hogy rendszerrel, és nem ilyen vagy olyan szakpolitikákat folytató kormánnyal állunk szemben.

Az Ungár Péterrel az Egyenes Beszédben készített interjú utolsó percében a műsorvezető feltette az alapkérdést: nincs diktatúra? Ungár pedig válaszolt: „Nincs.” Meg is ismételte: „Diktatúra nincs”.

Rónai Egon persze csak az egyik felét tette fel a kérdésnek. A másikat, hogy akkor viszont mi van, demokrácia van-e, szabad országban élünk-e, nem tette fel, és erről így Ungárnak nem kellett nyilatkoznia. Élénken él az emlékezetemben Ungár LMP-beli elődjének (frakcióvezetői és pártelnöki minőségében egyaránt), Schiffer Andrásnak még a második Orbán-kormány idején a Fidesz-frakciónak címzett parlamenti mondata: „Nem vonom kétségbe az Önök demokratikus elkötelezettségét”. Nem tudom, mondana-e ilyet a Fidesznek Ungár, és azt sem, hogy ma, egy évtizeddel később is mondaná-e ezt Schiffer.

Az azonban világos, hogy Ungár a kormányellenzékiség politikáját folytatja: az akkumulátorgyárak telepítését támadva zöld pártként állítja szembe az LMP-t az Orbán-kormánnyal – amit bármely nyugati demokráciában megtehetne, ahogyan azt az ottani zöld pártok teszik ellenzékben –, és baloldali pártként, amikor az otthoni ápolás és a szociális szektor javadalmazásáért folytat kampányt. Azt a kérdést, hogy demokrácia van-e Magyarországon, ahol kormány és ellenzék szakpolitikai kérdésekben küzd meg egymással, vagy a zsarnoksággal szemben kell harcot vívniuk a demokrácia híveinek, egyszerűen és következetesen zárójelbe teszi.

A Momentum politikusa, Kele János az Egyenes Beszédben, ugyanabban az adásban Ungárral vitatkozva mint rendszerellenzékit különböztette meg a Momentum politikáját Ungárétól. Igen, ez az alapvető nézetkülönbség húzódik meg vitájuk mögött. És persze még egy fontos szempont. A pedagógus- és diáktüntetés és a kordonbontás összekapcsolása mellett – ami rendszerellenzéki felfogásban kézenfekvő, Ungár szempontja szerint azonban visszaélés – a vita másik kérdése: helyes-e ellenzéki pártnak elmennie a Fidesz tusványfürdői rendezvényére vitapartnernek egy panelvitára vagy sem. Az ellenzéki pártok közül az LMP, az MSZP és a Jobbik képviseltette ott magát (idén is és korábban is), a Momentum, a DK és a Párbeszéd nem. Az LMP-t idén ott képviselő Kanász-Nagy Máté elmagyarázta: minden fórumot igénybe kell venni az ellenzéki vélemény képviseletére. Ugyanezt mondta az Egyenes Beszédben Ungár is. (Mellesleg másutt az MSZP-s Molnár Zsolt és a jobbikos Brenner Koloman is.) Általánosságban Kele János is ezt tartja helyesnek – ezért is vannak ott a Momentum vezető politikusai a Fidesz Tranzit nevű rendezvénysorozatán, hogy Fidesz-politikusokkal vitatkozzanak –, Tusnádfürdőre azonban nem járnak. (Talán mert nem hívják őket.) A DK-t azonban szerintem hiába is hívnák, nem menne, és igaza van. Mintha azt a Momentum is érzékelné, hogy Tusnádfürdőn minden fellépő Orbán produkciójához játssza a mellékalak szerepét, Orbán ottani produkciója pedig a Fidesz – fogalmazzunk óvatosan – Nyugat-ellenes, nacionalista politikájának emblematikus megjelenítése, amelyhez nem helyes a mellékalak pozíciójában segédkezet nyújtani. Márpedig az LMP, az MSZP és a Jobbik ezt teszi. És Ungár pártja – Schiffer óta – támogatja Orbán Nyugat-ellenes és nacionalista politikáját. Az MSZP félig-meddig, az LMP egyértelműen és következetesen. Ez már évekkel ezelőtt is okozott éles konfliktust a Momentum és Ungár (valamint Keresztes László Lóránt, vagyis az LMP) között. (Ungár és Keresztes közleményben támadta meg a Momentumot, amiért vezető politikusai romániai és szlovákiai liberális pártok kampányaiban vettek részt, amelyek az ottani magyar kisebbségi pártok vetélytársai voltak.) Ezúttal a konfliktusnak nem ez az eleme állt előtérben, de azért ott volt a háttérben ez is.

Rezsi

A szó a latin rex (király) szóból eredeztethető, és francia kitérővel (rex > regium > régie) érkezett meg hozzánk. Sokfajta jelentését elhagyva itt és most a lakhatáshoz szükséges szolgáltatások díjait értjük alatta (víz, csatorna, elektromos energia, gáz, távhő, szemételhordás, kéményellenőrzés és tisztítás), melyeket a lakóegység tulajdonosa fizet a szolgáltatások igénybe vételéért.

A rezsi nem teljesen szakadt el az eredeti jelentésétől, a királynak is fizetni kellett, meg a helyi vízműveknek is fizetni kell, a villany- meg a gázszolgáltatóról nem is beszélve, és hogy ezek közül bármelyik bármikor, a lehető legkirályibb módon zárhatja el a gáz- vagy vízcsapot, illetve kapcsolhat le minket a hálózatról, az nem volt kérdés sohasem.

Mint arról már rengeteg szó esett, a közhangulat szerint elsősorban a rezsi terheli meg a családi költségvetést, azaz amit a rezsire költ az ember, az nem költhető élelmiszerre, gyógyszerre, ruházkodásra, szépítkezésre vagy szórakozásra. Ez a közhangulat kissé érthetetlen, hiszen a többi kiadással a helyzet azonos, amit az egyikre kiadunk, azzal a másikra kiadható lesz kevesebb, ám mi mégis a rezsit utáljuk leginkább, mert ezek a szolgáltatások a „szükséges rossz” kategóriába tartoznak, így örömszerzésre, mint például a kaja vagy a kábeltévé, nem használhatók. Ebből a szempontból a rezsi rokona a közösségi közlekedés és az elromlott dolgok javíttatásának kiadásai.

Elmondható tehát, hogy noha matematikailag teljesen mindegy, mi az, aminek az ára csökken, ha a csökkenés ugyanakkora, lelkileg viszont egyáltalán nem. Jól tudják ezt nagyjaink. De még mennyire!

Egyértelmű, hogy ha egy állam racionális módon működik, nem az árukat vagy a szolgáltatásokat támogatja, hanem a polgárait, akkor ugyanis nem zavar bele a piaci folyamatokba, és a támogatás is azokhoz jut, akiknek tényleg szükségük van rá. Ha egy kormány mégis az előbbit teszi, akkor egyrészt nem ösztönöz megtakarításra (ami az energiaszegény országok számára rendkívül hasznos lenne), másrészt azoknak biztosítja a legnagyobb hasznot, akik a legtöbbet fogyasztják, és azoknak a legkisebbet, akik a legkevesebbet, esetleg semmit. Előbbire tipikus példák Miniszterelnök úr és kedves családja által birtokolt, ismert méretű és számú ingatlanok gázfogyasztása, utóbbira meg a faluvégén lakó Mari néni, akihez nincs bevezetve a gáz. Hogy mégis Mari néni legyen hálás Miniszterelnök úrnak, és ne fordítva, az a nép átverésével elintézhető, sőt ha elég rutinosan csinálják (és ilyen rutinból van a FIDESZ-nek bőven), még azon falusiak is áldják az Orbán nevet, akik a Mari néni által eltüzelt szemét-műanyag keverék füstje miatt fuldokolnak. Igaz viszont, hogy ők is azzal fűtenek, nem szólhatnak Mari nénire egy szót se.

A magyar Vezetés a fentiekből láthatóan nem a racionális módszert szereti (ki hitte volna?), ehelyett erőből csökkentette a gáz fogyasztói árát (ahogy a többi szolgáltatásét is, de maradjunk példaként a gáznál), így biztosítva a nép jó hangulatát, mely nép kevés gázt fogyasztó részének fogalma sem volt róla, hogy most át vannak verve, azaz Orbánék szemrebbenés nélkül az út szélén hagyták őket. Persze nem csak hogy nem volt fogalmuk erről, hanem jelenleg sincs fogalmuk róla, és persze nem is lesz.

Érdekesség, hogy a gázár már régóta a lakossági hangulat egyik fő tényezője, így aztán sok kedves történet fűződik hozzá.

Mikor a FIDESZ 2002-ben azzal kampányolt, hogy ha Medgyessyék jutnak hatalomra, a./ azonnal és b./ minimum negyven százalékkal emelik a gázárat, Lendvai rögtön közölte a néppel: „Lassan mondom, hogy Orbán is értse, nem lesz gázáremelés”. Akkor nem is lett. Az optimisták természetesen úgy értették a mondatot, hogy most már többé sohasem, ezért kellett Medgyessynek meghökkenve visszakérdeznie: „Hány évre ígérjem meg? Húsz évre?” Persze azért csak lett emelés, de nem azonnal, hanem a választás után másfél évvel, és nem negyven, hanem húsz százalékos (illeszkedve a piaci árhoz), ezért beszélnek a NER huszárok azóta is arról, hogy Medgyessy nem tartotta be ígéretét. Rutinos módon nem Medgyessyt mondanak ilyenkor, hanem Gyurcsányt, bízva abban, hogy a nép döntő része legfeljebb másfél hónapra képes visszaemlékezni, internete meg nincs neki. Illetve van, de másra kell. A FIDESZ-ben ha sok mindent nem is, de azt legalább tudják, hogy a népben bízhatnak bátran, nem éri csalódás őket sohasem.

A másik sztori azon FIDESZ állításból indul, hogy Gyurcsány még anno kétszeresére emelte a gáz árát. Ez valóban így igaz (sőt véletlenül még a név is stimmel), de

azt nem említi meg senki, hogy a kormányzása alatt az akkoriban nálunk szinte kizárólagos orosz gáz piaci ára a háromszorosára nőtt, azaz nem a teljes árnövekedést fizették meg az emberek, hanem csak egy részét az emelkedésnek.

2009-ben a piaci gáz árcsökkenésből (világválság) adódón volt még egy 20 %-os fogyasztói árcsökkentés, majd 2010-ben egy 10 %-os növelés, melyek nagyjából követték a piaci ármozgásokat. Így értünk el végül a választásig, hol is a gonosz, gázáremelő, ballibsi banda derék értelmiségünk hathatós segedelmével („Jajjaj, csak a Gyurcsányt ne!”) simán elsöpörtetett.

Az új kormány regnálásától kezdve az orosz gáz másfél év alatt mintegy 25 %-kal drágult, ugyanakkor a fogyasztói gázár csak 5 %-ot emelkedett, így a szolgáltatók szorult helyzetbe kerültek a jóval kisebb árrés miatt. Arról, hogy szorult helyzetben is maradjanak, a kormány gondoskodott. 2013 januárjától egy év alatt 25 %-kal rezsicsökkentette a fogyasztói árat, melynek eredményeképpen volt olyan időszak, hogy csak a gáz többe került az akkori szolgáltatóknak, mint amennyi  az árbevételük volt.

A lángelmés terv bevált, az addig piacon lévő szereplők mindent hátrahagyva egytől egyig elmenekültek innen, és az összes fogyasztó az újonnan létrehozott közműholdinghoz került. A visszaállamosítás sikeresen befejeződött, azóta az állam adja el nekünk a rezsicsökkentett árú gázt, és mi nagyon hálásak vagyunk.

Mari néni is hálás, akinek ugyan nem jut a gázár megtakarításból semmi, de mikor elmegy a valamely fideszpotentát birtokolta, falubeli sertéstelep mellett, mindig beszól, hogy „Helló, röfik”, mert a kötelező hála mellett az illemet is megtanulta: mit kell mondani, ha mocskos disznókkal találkozik az ember.

A magyarországi alaptétel szerint Orbánnak mindig szerencséje van. Az volt már ’89-ben a Hősök terén, amely fellépés révén rengetegen úgy tudják, ő zavarta ki innen a ruszkikat. Pláne, hogy most ő hozza vissza őket. „Azt csinál velük, amit akar”, mondja nagy tisztelettel a helyi influenszer, Józsi bá, a szájtáti kocsmaközönségnek viharvert kalapját megemelve.

Szerencséje volt Orbánnak abban is, hogy Simicska a szobatársa lett, mert elnézve a FIDESZ értelmiségi választékát, Simicska nélkül nem jutottak volna semmire.

Szerencséje volt a Tocsik ügyet tekintve, amely hatalomra juttatta őt, ahogy Bokrossal hasonlóképpen, mert így nem Horn, hanem Orbán regnálása alatt ért be a bokrosi vetemény, neki már csak learatni kellett az éltanulóságot, közben a népek mégsem őt, hanem Bokrost meg Hornt utálták piszkosul.

Akkor is rámosolygott Fortuna, mikor ugyan az eszetlen minimálbér emeléssel kegyetlenül elbarmolta a dolgokat (a munkaerő drágává válásával a kisebb cégek mind elmenekültek innen – éltanulókból szamárpadosok lettünk), de utána sikeresen elvesztette a választást, így azóta is Medgyessyn verik le a közgazdászok, amit Orbánon meg Járain kellett volna.

A főnyereményt végül 2006-ban ütötte meg, mikor a Gyurcsányt megbuktatni akaró MSZP-sek a miniszterelnökkel meg a pártjukkal együtt az egész országot is taccsra vágták, és ahogy most kinéz a helyzet, jó húsz évre legalább. Kösz, Kati.

A 2008–2009-es világgazdasági válság hazai kezelését Orbán természetesen páholyból nézte végig, majd utána az SZDSZ vezette magyar értelmiség igen hatásos, Gyurcsány és az MSZP elleni propagandájának köszönhetően úgy nyert, hogy az még az ufóknak is feltűnt volna, ha errefelé kóborolnak.

2010-ben Orbán egy Bajnaiék által már rendbe tett országot kapott, 2700 milliárd HUF tőkéjű, főleg Gyurcsányék által felhizlalt MANYUP vagyonnal és 38 milliárd EUR értékű (10.000 milliárd HUF) devizatartalékkal, ráadásnak egy fellendülő világgazdaságot, meg az éppen áramlani kezdő EU pénzeket, és hogy a kétharmad révén Orbánnak nem volt politikai korlátja sem, az csak természetes.

Ennyi mázli után magától értetődik, hogy miután Orbán a gázszolgáltatást a rezsicsökkentéssel (2013–2014) állami hatáskörbe vonta, a piaci gázár rögtön esni kezdett és hosszú évek során úgy is maradt, így aztán a fogyasztók nem jól jártak, hanem rosszul, mert a piaci árból kiindulva lehetett volna olcsóbb is a gáz.

Orbánék viszont jól jártak vele, mivel a fogyasztói kecske is jóllakott (legalábbis úgy tudta szegényke két fejés között), meg az állami szolgáltató káposztája is megmaradt.

Megjegyzendő, hogy a vízzel ugyanez a helyzet. Fejlesztés és karbantartás a mesterségesen alacsonyan tartott árak miatt nincs, a szűrőrétegekből kinyert ivóvíz jó része a szállítás során a lyukas csövekből elfolyik, és a fogyasztói megtakarításból Mari néni, aki a nyomókútra jár vízért, egy árva fityinget se lát. Ezzel ellentétben Hatvanpusztán fillérekért folyik a víz az összes csapból (az istállóban is), miközben a sokmilliárdos bevétellel bíró, nagy vízigényű üzemek sebesre dörzsölik a tenyerüket, hogy milyen olcsó nálunk a víz.

Elektromos energia meg a többi: lásd mint fentebb a gáz.

Orbán nagyívű, de főleg ritka szerencsés tündöklésének végül a COVID tette be a kaput (abból derült ki, hogy a komoly helyzetekkel nem tudnak mit kezdeni), ám a derék magyar nép addigra már hozzászokott a tényhez, hogy bármit és bármennyire elbarmolhat Orbán, úgysincs hatása, hiszen „A másik sem lenne jobb” (pedig hajjaj, de mennyivel! Ráadásul minden témában és terepen!).

Mára sikerült gyakorlatilag egymagának gyalázatos helyzetbe kormányozni az országot, ám még mindig ő a nyerő. A miértre adható válaszok:

  • A nagy, független lapok ugyan elmondják, hogy az ellenzék miben és hogyan lenne jobb, de miniszterelnökünk  jólfizetett hírharsonái (Csak az MTVA 130 milliárd HUF/év) túlkiabálják ezeket.
  • A nagy, független lapok ugyan elmondják, hogy az ellenzék miben és hogyan lenne jobb, de az értelmiség nem terjeszti és magyarázza, így a tömegekhez nem jut el.
  • A nagy, független lapok ugyan elmondják, hogy az ellenzék miben és hogyan lenne jobb, de a nép vagy nem érti, vagy nem figyel oda.
  • A nagy, független lapok nem mondják el, hogy az ellenzék miben és hogyan lenne jobb.

Lehet választani. A végeredmény mind a négy esetben ugyanaz.

A fentiekből az értő szemlélőnek kezd egyre inkább realitássá válni a király nélküli királyság, és ha végre a Palota udvaráról induló, nemzeti színekben pompázó helikopterrel négy harci drón kíséretében ruccanva le az új, százötvenezres hatvanpusztai stadionba, a világ összes tévétársasága kameráinak kereszttüzében maga a főméltóságú Kormányzó úrrá avanzsált mondja majd azt, hogy „A Harmincnegyedik Olimpiai Játékokat megnyitom!”… azzal készen is vagyunk! A Nagy Mű bevégeztetett.

Hm. Király nélküli királyság… hol is láttunk már ilyet?

Orbán és Putyin

Stefano Bottoni orosz történész szerint a magyar miniszterelnök azért követi Putyint, mert hasonlóképp látja a világot: “Putyin őszintén sosem ismerte el az egykori szovjet bábállamok függetlenségét. Orbán és az ő népe is egyfajta illegitim, ideiglenes helyzetként tekint a mai határokra.

A Kárpát medencét olyan régióként képzeli el, ahol érvényesülnie kellene a magyar szupremáciának. A régi magyar kultúrfölény elmélet lecsapódása ez. Ez a sértettség a jelenkorban csak az oroszokra, a szerbekre és a magyarokra jellemző, őket fertőzte meg. Meglátásom szerint a nagy orosz barátságnak lelki okai vannak.

A magyar jobboldal orbánista többsége úgy gondolkodik Szlovákiáról mint Putyin Ukrajnáról: ilyen ország, ilyen állam, ilyen nép tulajdonképpen nincs is. Saját revíziós vágyainak megtestesítőjét látja Putyinban. Ezért szereti, ezért azonosul vele. Orbán rájátszik erre” – mondja az olasz történész, aki a valasz.hu szerkesztőségében vitatkozott G. Fodor Gáborral, aki szintén könyvet írt Orbán Viktorról.

A magyar miniszterelnök olyan társadalmat igyekszik teremteni mint Putyin – állítja Stefano Bottoni:

a putyinizmus az, hogy nem nézünk szembe önmagunkkal.

Folyamatosan másokra toljuk a felelősséget: zsidók, migránsok, muszlimok, Brüsszel, Soros… valaki mindig elviszi a balhét amiért nekünk rossz, de azok sosem mi vagyunk.”  (Bottoni megfeledkezik arról, a bűnbakkeresés ősi zsidó szokás, és a legkülönbözőbb politikai rendszerekben alkalmazzák több – kevesebb sikerrel).

“A Fidesz megteremtette azt az állapotot, hogy a társadalom fele úgy gondolja: ilyen borzalmas gazdasági helyzetben is jó az, ami van illetve szar, de legalább biztos. Ez a putyinizmus.”

Mi vagyunk a kisebbik rossz – hirdeti Orbán, aki azt állítja, hogy vagy én vagy a káosz! Válasszatok! Az ellenzék pedig tökéletesen impotens: elképzelése sincs az alternatíváról.

“A minta az USA”

Fodor Gábor szerint nem Oroszország hanem az Egyesült Államok Orbán Viktor modellje:
”onnan jön minden, amit a Fidesz tanult.”

Való igaz, hogy Orbán Viktor ellenzéki politikusként 1992-ben az Egyesült Államokban járt, ahol tanulmányozta a modern politikai technológiát. Ezt követően kezdte meg a Fidesz átszervezését. Steve Bannon, aki választási győzelemre segítette Donald Trumpot
2016-ban, úgy nyilatkozott Budapesten, ahol fogadta őt a magyar miniszterelnök, hogy

“Orbán Trump volt már Trump előtt.”

Stefano Bottoni szerint viszont kitapintható a kádári múlt a nemzeti együttműködés rendszerén: ”a nyilvánosság ellenőrzése nagyon hasonlít a kádári rendszer működéséhez a nyolcvanas években. Azzal a különbséggel, hogy az egy lassan kinyíló, ez pedig egy bezárkózó rendszer.”

Fodor Gábor cinikus, de realista válasza:

”a politika ilyen. A politika megpróbál eszközöket alkalmazni a siker érdekében.

Mindent technológiává alakít, amit tud. A politikát úgy kell felfogni mint a focit: tudsz-e játékteret nyitni? Az ellenzék 13 év alatt erre egyetlen egyszer sem volt képes pedig a Covid vírus és az ukrajnai háború nekik is kínált erre esélyt.

Az orbáni politika lényege: ő nyitja ki, ő határozza meg a játékteret.”

Miért tudja ezt megtenni Orbán Viktor? Erre az apróságra a vitatkozó felek nem térnek ki pedig nagyon is fontos. Egyrészt azért, mert ő osztja el az uniós eurómilliárdokat legalábbis eddig ez így volt. Most is osztaná, csak épp nem jön a pénz Brüsszelből. Másrészt pedig Gyurcsány Ferenc pontosan ugyanolyan rendszert akar mint ő, csak más szósszal öntené azt le. Orbán szinte teljhatalma az alternatíva hiánya miatt áll fenn: Európa szegényházában ilyen siralmas lehetőségek vannak raktáron. Nyugat Európa államai azért váltak sikeres demokráciákká a második világháború után, mert az amerikai Marshall segély 30 éves wirtschaftswundert – gazdasági csodát eredményezett.

A rendszerváltás óta 33 év telt el Magyarországon és a többi egykori szocialista országban hol maradt a wirtschaftswunder?

Dollárbaloldal 

Van ám annak haszna, ha valakinek a többszörös kétharmad birtokában sikerül lenyúlnia a politikát, a gazdaságot, a médiát, a fékeket és ellensúlyokat, az ügyészséget, az igazságszolgáltatást, a tudományt, a művészetet, a sportot és az összes hozzáférhető közpénzt (remélem, nem maradt ki semmi).

Kishazánkban haa bárki kekeckedik a Főnökséggel, rá lehet uszítani a NAV-ot, az ÁSZ-t, az NMHH-t, a Poltpétert, na meg a Hír TV-t is, mely utóbbi ugyan intézkedni nem tud, de a befeketítést tekintve nagymenő. A fentiek közül legjobb az ÁSZ, mert nála elég a gyanú, bizonyítania semmit nem kell, és az ítélete ellen fellebbezésnek helye nincs. Ennél több önkényre alkalmat adó rendszert nehéz lenne kitalálni.

Hogy mit tehet az ellenzék?

Mint az ismeretes, Pártunk és Kormányunk úgy döntött, hogy felkarolja ezt a számára ígéretes „külföldi beavatkozás a magyar választásba dollárokkal” sztorit az ellenzék további kicsinálásának céljából, és rögtön be is rendelték Windischt a Klastromba. Így kellett tenniük, mert ha 2026-ban már kilenctizeddel akarnának nyerni, nem állhat meg a kicsinálás egyetlen pillanatra sem. A kiforrott technika általában az, hogy valamilyen büntetés formájában a Főnökség elcsaklizza az ellenzéki pártoknak azt a kevés pénzét is, ami még marad a szűkös megélhetés után. Úgy hirdessenek, ha tudnak a szemetek!

Az ellenzéki vezetésű önkormányzatoknál, például Budapesten, Kormányék néha másképp csinálják, ott nem csak büntetés a pénzmegvonási ok (lásd pl. a Lánchíd hatmilliárdjának nemfizetését, mert „Nem állt helyre az eredeti állapot”), hanem a szolidaritás is hivatkozási alap, mondván, hogy a gazdag települések fizessenek a szegényeknek. A csóró államot tehát, a gazdag Budapest segítse ki.

Budapest ugyanis gazdag. Hogy honnan tudjuk ezt?

Egyrészt Tarlóstól, aki bukása óta hetente kétszer sértődőtten emlegeti azt a kétszáz milliárdot, ami a főpolgármester váltáskor a kasszában volt, de arról sajnos nem mondott egy szót sem, hogy ez szabad felhasználású pénz, vagy a teljes összeg a szükséges és már elhatározott kiadásokra kell. Előbbi esetben a gazdagság adott, utóbbi esetben sajnos nem a gazdagságot mutatja, hanem az egyik napról a másikra élést.

Másrészt a Kormánytól tudjuk, amely már sokszor nyilatkozta, hogy a fővárosban megtermelt adó minden száz forintjából kilencvenhét forintot ugyan magához von, azaz a fővárosnak saját pénzből csak három forint marad, de mégis mennek a buszok, megújult a Lánchíd, a Blaha, sőt még a Corvin is. Van itt pénz! Sajnos az utóbbi két év újabb orbáni elvonásait tekintve az a maradék három ma már csak két forint, abból dőzsölhet meg segélyezhet Budapest. Az állam helyett. Mert az viszont szegény. Kellemetlen állapot.

Szóval az állam szegény. Hát még a FIDESZ! Az milyen szegény!

  • Sohasem telne neki 130 milliárdra, amennyiből megvehetné az MTVA-t, hogy az őt folyamatosan dicsérje, az ellenzéket meg folyamatosan szidja. Még szerencse, hogy a szegény állam az adóbevételekből össze tud kaparni évente ennyi közpénzt, és elintézte vele a közmédia fideszes pártmédiává züllesztését. Intézte, intézi, és intézni fogja, ahogy a kormányt ismerem. Little problem, hogy az elegáns húzás láttán a Nyugat nemhogy nem tapsol, de még hörög is, mert nem tetszik neki. Hát milyen mimózák, tessen mondani! Sok hülye!
  • Tovább ragozva a kérdéskört, ugyanígy nem telne szegény FIDESZ-nek a Rogán féle, főleg propagandára használt állami konglomerátum 44 milliárddal való megtámogatására sem, azon célból, hogy Rogánék plakátoljanak mindenfelé, meg Miniszterelnökúr szíves közreműködését igénybe véve konzultáljanak a néppel. Ez ugyan elvileg az államnak a polgárokkal való jobb együttműködése céljából, valamint az informálásuk érdekében történik, ám mivel a plakátokon valamint a konzultációs kérdéseket tekintve soha nem a pártok megegyezésén alapuló, hanem mindig a FIDESZ által kitalált, és az ő érdekeit szolgáló szöveg a nyerő, nyugodtan tekinthetjük ezt is közpénzből fizetett pártreklámok végtelen sorának.
  • Korábban az állam gazdagabb volt, így meg tudta venni azokat az állami vállalatokat, amelyek jelenleg az általuk forgatott közpénzből a megfelelő sajtótermékekben (NER lapok) hirdetéseket adnak fel, hogy azok anyagi gondok nélkül, azaz hűségesen tudják szolgálni a FIDESZ-t.
  • Hogy az ispánságokon és egyéb állami szerveknél is jut közpénz a fideszes pártpropagandára, az meg nem kérdés. Semmiképp.

A fentiek alapján mindent összeadva kiderül, hogy közel 200 milliárdnyi közpénz megy el a regnáló párt propagandisztikus támogatására (évente).

Ennek fényében nem egészen érthető, hogy ha az ellenzék pártjaihoz még akár érkezett is volna egyszeri 4 milliárd forint, hogy tudjanak miből kampányolni (bár a./ egyelőre nincs bizonyítva, és b./ ez ugyan külföldi, de saját pénz, azaz senkitől de főleg nem a magyaroktól lopott), az a 4 milliárd csak a töredéke annak, amit a mi adónkból a FIDESZ saját kampányára fordít.

Lehettek volna az ellenzékkel nagyvonalúbbak, ha már magukhoz azok, mert a morálisan sokkal ótvarabb, és két nagyságrenddel nagyobb hatású, közpénztolvajként való beavatkozásukat simán nézik el maguknak, ám, mint tudjuk, az úri viselkedés nem az ő sajátjuk. Semmiképp nem az.

Kispolgári középparasztokhoz nem is illene.

Divatok

A divat sokrétű valami. Jelen van az emberi lét minden szegletében, és a racionalitástól független, indok nélküli szabályokból áll. Az indokolt szabályokat másképp hívják (pl. KPM-BM együttes rendelet a közúti közlekedés szabályairól vagy 2017. évi CL. törvény az adózás rendjéről), azokat általában kötelező betartani, míg a divatszabályokat nem kötelező, de számolnunk kell a többi ember lenéző pillantásával, ha megszegjük őket. Természetesen nem mindegyikével, de a többséggel igen, mert, mint tudjuk, a divat az divat. Nincs mese.

A fent említett „minden szeglet” egyike a politika. Itt is vannak ötletek, elképzelések, melyeket egy rejtélyes szél felkap hirtelen, és akkor az erre hivatott szakemberek (újságírók, politológusok, valamiket elemzők, celebek, potentátok, egyéb nagy gondolkodók) átveszik, sőt terjeszteni kezdik. Magától értetődőn a média segítségével, amely a divatirányzatoknak mindig helyet ad, mégpedig szimpla megélhetési okból, tehát ha valakinek nem tetszene, akkor is nézze el neki. Valamiből ugyanis élni kell.

A magyarországi divatirányzatok természetesen helyspecifikusak, ugyanakkor élesen megkülönböztetendők a nem kevés közpénzből fizetett FIDESZ propagandától (MTVA: 130 mrd/év, Rogán féle minisztérium: 45 mrd/év, egyéb NER lapok sokmilliárdos állami hirdetései). Bár ez a propaganda (lásd háborúpárti, dollárbaloldal, nemzetáruló, gyurcsányfióka, brüsszeli áskálódók, stb.) sokkal többször hallható és olvasható, azaz sokkal divatosabbnak látszik, mint maga a nagybetűs Divat, ez nem az elfogadás és terjesztés jele, hanem a korlátlan mennyiségű pénz hatalma. Hogy az emberek végül elhiszik és belenyugszanak? Hát igen. Ebből megállapítható, hogy létezik a saját pénzünkből ránk oktrojált szemlélet is (sőt sokaknál az a meghatározó), de jelen írás tárgya más. Az erőszakmentes változat.

A politikai divat néhány példája:

  • „Ezekkel nem lehet Orbán ellen nyerni.”

Rendkívül sokan ragozzák immár évek óta az ellenzéki holdudvar oldalon. Divatozása nem a véletlen műve, mivel a ragozók azt szeretnék, hogy Orbán tűnjön el végre, de azért megvan a véleményük az ellenzékről is. Hogy miért mondják meg írják, akik ezt a divatot követik? Először is amiatt, hogy az ellenzék sem tetszik nekik, másodszor amiatt, hogy tényleg nem nyer, ami a divatkövetők értelmezése szerint mintegy igazolja, hogy rossz, ebből pedig egyenesen következik, hogy kell egy jobb.

Az irányzattal két probléma van. Az egyik az, hogy ha ezekkel nem, akkor melyikkel? Másik ugyanis nincs. Nem hogy jobb nincs, de semmilyen sem. Többen próbálták ugyan létrehozni, például az LMP, a Momentum, és még sok apró meg cseprő pártocska, igazán nem mondható, hogy a választóközönség ne tudott volna kedvére csemegézni a nagy mennyiségű kínálatból, de a helyzet mégis az, hogy ezek a pártok nem vitték sokra, új ellenzéknek így teljesen alkalmatlanok. Lehet persze még újabbakkal próbálkozni, aztán meg még azoknál is újabbakkal, de sok értelme nincs.

A másik gond, hogy az ellenzéket ledegradáló szöveg ismételgetésével sokat ártanak a tényleges, avagy létező ellenzéknek, mert arra bíztatják a bizonytalanokat, hogy „ezekre” ne szavazzon, helyette maradjon otthon, vagy üljön ki a partra és várja ő is a nagy hajót, amelyik majd az igazi ellenzéket hozza. Egyszervalamikor. Ülnek már ott régóta páran, néhány embernek még biztos van helye.

A fentiek alapján megállapítható, hogy ez a divatirányzat Orbán leváltásának esélyét a rossz irányba mozdítja el, a Miniszterelnökurat leváltani akaróknak tehát nem javallt a követése. Még ha divat akkorse! – kiabáljuk páran, de sajnos nem úgy néz ki, hogy abbahagyják.

  • „Gyurcsánnyal nem lehet nyerni.”

Az előbbihez hasonló divatirány.  Arról szól, hogy a feltalálója szerint ő meglelte a vereségek okát, és ehhez sokan csatlakoznak lelkesen, mondván, úgyis rühellem a Gyurcsányt, milyen remek ötlet Orbánnal együtt őt is kiakolbólítani! Ebből következően az ilyen vélemények száma sem kevés, így a közhírré tételek száma pláne.

A legfőbb baj ennél a divatirányzatnál is az, hogy már volt ilyen. Schiffer úr például sokat ingadozott, hogy melyiket utálja jobban (mára kiderült, hogy természetesen Gyurcsányt), mindenesetre megpróbálta FIDESZ ellenzéknek lenni nélküle. Sajnos az LMP nem tudott tarolni igazán, az emberek nemhogy nem erőltették meg magukat a tömeges jelentkezéssel, de még a kezdeti lendület is apró darabokra tört. Volt aztán még Botka, aki közvetlenül az MSZP-t gyurcsánytalanította, de kiderült, hogy ezzel a párt népszerűsége nem nő, hanem csökken, így aztán elváltak útjaik. Márki-Zay is hiába próbálkozott a háttérbe szorításával, a közvéleménykutatók által mért, az előválasztáskor döntetlenre álló Összefogás ÷ FIDESZ meccset (az Összefogás akkor még Márki-Zay nélkül, de Gyurcsánnyal állt döntetlenre!) sikerült a miniszterelnök-jelöltnek a választásig nagy bukásra leküzdenie. A Momentum már csak felhőátfutás az égen, a DK tényszerűen a legerősebb ellenzéki párt.

A fentiek alapján az előbbi megállapítás itt is érvényes: ezen irányzat Orbán leváltásának esélyét szintén a rossz irányba mozdítja el, tehát a Miniszterelnökurat leváltani akaróknak nem jó taktika. Mással divatozzanak!

Ennek a felszólításunknak sincs nagy hatása, pont úgy, mint az előbbinek.

  • „A Parlament nem demokratikus, az ellenzék képviselői ne vegyék föl mandátumukat, ne legitimálják a mostani kormányzatot, inkább a Parlamenten kívül politizáljanak.”

Ez a szintén nagysikerű, sokak által támogatott, azaz divatos elképzelés abból fakad, hogy a nép jó része úgy hiszi, a politikusok mind gazdag arisztokraták, akik hobbiból politizálnak, másrészt hogy az utcasarkon való ágálás nagyobb hatású, mint egy parlamenti felszólalás. A harmadik érv az szokott lenni, hogy a dacos be nem járástól majd a FIDESZ és/vagy az EU úgy megretten, hogy az ellenzék számára pozitív lépésekre kényszerül.

A problémák az irányzattal: első ránézésre látszik, hogy a politikusok közt egyetlen arisztokrata sincs. Gazdagok ugyan vannak, de kilencvennyolc százalékban a regnáló oldalon, azaz az ellenzéki pártok tagjai döntő részben abból élnek, hogy ők politikusok (vigyázat! A politizálás munka! Ne higgyen senki az ellenkezőjét hajtogatóknak), és ha az ellenzék nem járna be, a Parlament házmester ura, illetve a Parlament ura, a házmester azonnal intézkedne, így az összes renitensnek felkopna az álla. Hogy ilyen esetben a pártpénzeket sem kapnák meg a pártok, az csak természetes.

Az is kijelenthető, hogy az utcasarok tudósítókkal és kamerákkal való ellátottság szempontjából erősen elmarad a Parlamenttől, azaz jóval kevesebb emberhez jut el az mondanivaló, ha az ellenzék a kültéren szónokol, ahol a kamerák nem rájuk, hanem a két-három fős hallgatóságra vannak fókuszálva, hogy az esti tévéhíradóban legyen min gúnyolódni.

A harmadik „érv” akkora ostobaság, hogy jobb, ha azzal nem foglalkozunk.

Egyértelmű tehát, hogy ha az ellenzék hívei jót akarnak, ilyesmire nem bíztatják egyik megválasztott képviselőjüket sem.

  • Elegáns, értelmiségi kívülállás (Én? Ezekkel? Ezek bármelyikével? Ugyan, kérlek! Csak nem képzeled!).

Ez az attitűd minden választáson egyértelműen azon pártnak kedvez, amelynek több a vakhitűje, mint akár az összes többinek. Nekik elég az érzelem, a hazugság, meg a trükkös félinformáció, a magyarázatra és eligazításra váró bizonytalanok viszont a fenti értelmiségi divat okán cserben lettek hagyva, pedig mindig ők döntik el a választásokat.

A költő írta még hajdanán: „Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon tanítani.”, de sajnos ő már nem teheti meg, az erre képes társaság jó része meg dezertál. Persze, elegánsan, de a hatása az Orbán leváltást tekintve határozottan negatív.

  • „A másik sem lenne jobb”

A Fidesz boszorkánykonyha őrülten sikeres főzete. Emiatt tehet meg Orbán mindent és bármit, kutya baja sem lesz a népszerűségének, miközben értelmiségi tömegek csodálkoznak bamba bámulással rajta, hogy a kétségbeejtően pocsék és mégis nagyon hosszú kormányzás ellenére nem Orbán, hanem az ellenzék népszerűtlen, hiteltelen, és minden választást kétharmaddal bukik el.

A független sajtóban ugyan megírnak minden rosszat Orbánról (van belőle dögivel), viszont a hatása nulla, hiszen, mint azt a divatot ismerő nép tudja, a másik sem lenne jobb. Fel kéne őket világosítani, de sajnos annak a megírása, hogy az ellenzék miben és miért lenne jobb, derék értelmiségünknek valahogy nem megy. Lásd előző pont.

Tessék mondani, Magyarországot egyre jobban féltő „leváltópártiaknak” valami hasznos divat nincsen véletlenül?

PINTÉR CSAPDÁJA

A kormány, nevezetesen a belügyminiszter egyeztetni hívja a parlament ellenzéki pártjait a „köznevelési szolgálati törvény” tervezetéről. Meglepetés ez, hiszen az Orbán-kormány még az alaptörvényt módosító javaslatairól, illetve az 1989-ben megteremtett magyar közjogi hagyomány szerint kétharmados körbe tartozó, a közjogi berendezkedés alapjait érintő törvényjavaslatokról sem szokott egyeztetni, hiszen azokhoz sincs szüksége ellenzéki támogatásra, anélkül is megvan a kétharmados többsége.

Az eddigi nyilatkozatok szerint az ellenzéki pártokból különféle válaszok hallhatók: van, aki szerint természetesen el kell menni egyeztetni, míg mások szerint az érdekképviseletekkel egyeztessenek, ne az ellenzéki pártokkal.

Annak, aki ma is az 1989-90-ben létrejött köztársaság híve, a dolog eldöntéséhez az akkori alkotmányozási döntésekhez érdemes visszanyúlnia. Miért, milyen alapon különböztette meg a feles és kétharmados törvényeket az 1990-es módosítással pontossá vált alkotmány?

Kétharmados többséghez az alkotmányt és a közjogi szerkezet alapjait, illetve az alapvető emberi és állampolgári jogokat szabályozó törvényeket sorolták, mint például a választójogról, állampolgárságról, sajtószabadságról, honvédelemről, rendőrségről, igazság- szolgáltatásról, önkormányzatokról szóló törvények.

Ezzel szemben a kormányzás hatókörébe tartozó olyan törvények, mint a költségvetés, az adók, a büntetőpolitika, az agrárpolitika, az oktatásügy, az egészségügy szabályozása a mindenkori kormány hatásköre, ezekre feles törvények vonatkoznak. Az első körbe tartozó törvények megalkotásához és módosításához kormány és ellenzék konszenzusára van szükség, ezért a benyújtás előtt kell egyeztetni az ellenzékkel, és legalább az ellenzéki pártok egy részével megegyezésre kell jutni. A második körbe, a feles körbe tartozó törvényekről benyújtásuk előtt az érintett szalmákkal, érdekképviseletekkel, szakemberekkel helyes a kormánynak egyeztetnie, az ellenzéknek viszont benyújtás után, a parlamenti vitában kell elmondania a véleményét és szavaznia a törvényjavaslatról. A kormányzás felelősségét ugyanis nem oszthatja meg vele a kormány.

Az oktatásügy a kormány felelőssége, ezért a pedagógusok jogállásának újraszabályozásáról a benyújtás után, a parlamenti vitában helyes az ellenzéknek elmondania a véleményét, és szavazni. Benyújtás előtti egyeztetésre nem helyes elmennie.

Az érdekképviseleti szervezetek magát azt sem helyeslik, hogy a pedagógusokat kiemeljék a közalkalmazotti körből, „szolgálati jogviszonyt” hozzanak létre. A törvény részleteiről, a „köznevelési szolgálati jogviszony” egyes elemeiről nincs mit beszélni. Ha az ellenzék ezekről lenne hajlandó egyeztetni a kormánnyal, elfogadná magát azt, hogy egyáltalán a fegyveres testületekre emlékeztető „szolgálati jogviszonyba” kerüljenek a pedagógusok, és utólag még ahhoz is hozzájárulna, hogy az orvosokat és szakdolgozókat már korábban kiemelte az Orbán-rendszer a közalkalmazotti körből, és létrehozta az egészségügyi szolgálati jogviszonyt. Annak idején a szakmai szervezetek ehhez sem adták hozzájárulásukat. Az ellenzéki pártok – az orvosi béremelés miatt – azt megszavazták, ami bizony súlyos hiba volt.

Magukra adó ellenzéki politikusok csak a törvényjavaslat be sem nyújtását követelhetik, ehhez pedig nem kell egyeztetésre leülni a belügyminiszterrel.

A kormány itt meg akarja osztani a felelősséget az ellenzékkel – ezért beszélek csapdáról –, amit az ellenzéknek el kell kerülnie.

Akárki nyer Törökországban a gazdasági válság szinte megoldhatatlan feladat elé állítja

Magas infláció, leértékelődő líra, csökkenő életszínvonal – ez a húszas évek realitása Törökországban  ahol sem Erdogan elnök sem pedig ellenfele nem rendelkezik csodarecepttel. Külföldön pedig kivárnak.

6%-ot csökkent a török tőzsde és a líra árfolyama is megremegett hétfőn azt követően, hogy kiderült: második forduló lesz a választásokon Törökországban – írja a marketwatch portál. A líra árfolyama is mind jobban megközelíti a 20-as határt pedig 2018-ban még 4 lírát adtak egy dollárért. A Bloomberg arra hívta fel a figyelmet, hogy a török nemzeti bank nagy pénzekkel támogatta meg az árfolyamot vasárnap, mert számított a piacok pánik reakciójára.

Több mint 100 milliárd dollárt költött el Törökország nemzeti bankja a válság kezdete óta – 2019 – a líra megmentésére.

“Óriási Törökország finanszírozási igénye, rengeteg dollárra van szüksége. Régebben ez Németországból és Oroszországból érkezett, ma már a Közel Keletről”

– nyilatkozta a CNBC gazdasági portálnak Timothy Ash, a BlueBay vagyonkezelő regionális szakértője.

Szaúd Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Katar öntötték a pénzt Törökországba. Kétféle módon jött a pénz az Öböl menti államokból, melyek szépen gazdagodtak az energiaválságból: egyrészt dollármilliárdokat helyeztek el török bankokban, másrészt pedig swap ügyletekkel segítettek a gyengélkedő török lírának. A baj az, hogy ezek rövid távú megoldások, melyek nem oldják meg Törökország strukturális problémáit. Erre mutat rá az ellenzék egyik vezető közgazdásza:

”Törökország túlköltekezik. Az úgynevezett baráti  országoktól rövid távra kap is pénzt, de ezt hosszú távra nem jelenthet megoldást“

– hangsúlyozta Bilge Yilmaz, aki az amerikai CNBC portálnak mondta el a véleményét.

Kemal Kilicdaroglu, Erdogan ellenfele, fogadkozik, hogyha hatalomra kerül, akkor jó kapcsolatokat ápol majd az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval, és visszatér az ortodox gazdaságpolitikához. Ez nem lesz könnyű hiszen hivatalos adatok szerint is 50% fölött jár az infláció, amely tavaly meghaladta a 80%-ot is. Az ellenzék szerint a valós szám meghaladta a 100%-ot is Törökországban.

A befektetői bizalom a mélyponton: “idén valószínűleg a török líra lesz az egyik legrosszabbul teljesítő valuta a világpiacon” – mondta Mike Harris, a Cribstone Strategic Macro alapító elnöke. A baj az, hogy Erdogan elnök nem ortodox pénzügyi politikáját a világpiac egyáltalán nem fogadta el:

”évek óta permanens krízisben van a török líra Erdogan elnök dilis pénzügyi politikája miatt”

– nyilatkozta Steve Hanke, a Johns Hopkins egyetem professzora.

Mi volt ez a “dilis pénzügyi politika”?

Erdogan megtiltotta a nemzeti banknak, hogy emelje a kamatlábat amikor elszabadult az infláció, néha még csökkentette is azt. Erdogan mindenáron gazdasági és főként export növekedést akar, ezért nem fordít figyelmet az inflációra, melyet viszont a lakosság nagyon is megérez. Az eredmény: az infláció folyamatosan magas marad miközben a török líra mélyrepülése folytatódik.

2018-ban még négy lírát adtak egy dollárért, ma már csaknem húszat!

“Ha Erdogan nyerne, akkor ez felmehet 23-ra is” – írta a Wells Fargo szakértője, Brendan McKenna, aki hozzáfűzte: ”jelenleg a török líra túlértékelt, ezért a választások eredményeképp nagy kilengés várható.”

Ha az ellenzék győzne, akkor a nemzeti bank visszanyerné a függetlenségét, és ortodox pénzügyi politikát folytathatna. Ez megerősíthetné a török lírát. Ha viszont a nemzeti bank emelné a kamatlábat, akkor nagy valószínűség szerint recessziót idézne elő Törökországban.

A Commerzbank elemzése szerint a politikai szempontok meghatározzák a gazdaság jövőjét, mert az ellenzék sok pártból áll, melyeket csak az egyesít, hogy meg akarják buktatni Erdogan elnököt. Ha viszont szembekerülnek a gazdasági válsággal, akkor egységük széteshet, és visszajöhetne Erdogan.

Okozhat-e járványt a török líra gyengülése a feltörekvő  piacokon?

A szakértők többsége úgy véli, hogy nem. “A török piac eléggé elszakadt a nemzetközitől, nagyon kicsi a pénzmozgás. A törökök nemigen vesznek részt nemzetközi pénzügyekben” – mondja Ghose, a Commerzbank vezető közgazdásza, aki épp ezért nem hisz abban, “hogy a török líra értékének változása valamiféle járványt indítana el a feltörekvő országok piacain.”

Ugyanez a véleménye Brendan McKennanak is, aki szerint:” ha Erdogan megbukna, akkor is csökkenhetne a líra árfolyama rövid távon, később azonban erős emelkedés következhetne be a piacon, ha az új kormányzat ortodox pénzügyi politikát folytat Törökországban. Akárhogy is alakul a helyzet, annak nem lesz erőteljes hatása a nemzetközi pénzpiacokra.”

Alekszej Navalnij abszurdnak elítéli az ellene felhozott súlyos vádakat

Az ukrajnai offenzívával párhuzamosan Oroszországban „végső” támadást intéztek minden ellenzékinek tartott személy ellen. A korábbi elhallgattatási hullámok már próbára tették az orosz ellenzéket főleg az ukrajnai támadás óta. Vlagyimir Putyin utolsó nagy kritikusai vagy emigráltak, vagy súlyos ítéleteket kaptak.

Az ellenzékieket érintő büntetőügyeket Oroszországban gyakran titok fedi, a vádlottak és a nyilvánosság csak az utolsó pillanatban kap tájékoztatást.  Navalnij  2021 óta van bebörtönözve, miután túlélte a mérgezést, amit egyértelműen az orosz hatóságok számlájára ír. Támogatói azzal vádolják a Kremlt, hogy zaklatja az aktivistát, akit újabb és újabb vádakkal támadnak. a korrupciót elítélő nyomozások során jelentkezett. Jelenleg „szélsőségesség” miatt folytatnak ellene eljárást amiért akár további 12 év börtönbüntetést is kaphat, de állítólag már készítik elő a következő eljárást is amiben, ha bűnösnek találják más életfogytiglani börtönre is ítélhetik.

Ugyanekkor Moszkvától közel 1800 kilométerre keletre, Jekatyerinburgban lezajlott az első tárgyalás az uráli nagyváros karizmatikus egykori polgármestere, Jevgenij Roizman perében. A 60 éves egykori városi tanácsost azzal vádolják, hogy „hiteltelenné tette” az orosz hadsereget a YouTube-on 2022 júliusában közzétett videójában, amelyben kritizálta az ukrajnai offenzívát. A 2022. február végi ukrajnai offenzíva kitörése nyomán Oroszországban elfogadott törvény értelmében öt év börtönbüntetésre számíthat.

Amikor a bíró megkérdezte, elismeri-e bűnösségét az ügyben, Jevgenij Roizman válaszolt. „nem”, hangsúlyozva, hogy a vádak ismertetése után hosszabban fogja válaszát indokolni.

Roizman, aki 2013 és 2018 között volt Jekatyerinburg polgármestere, mosolygósnak és nyugodtnak tűnt, kék farmert és fehér pólót viselt. A meghallgatásra ebben a városban, az Oktyabrsky bíróság egyik kis helyiségében került sor.

„Egyértelmű, hogy mi történik” – hárította el Roïzman a meghallgatás után a sajtónak nyilatkozva. A tárgyalás május 10-én folytatódik. Jevgenij Roizmant tartják az egyik utolsó jelentős ellenzéki személyiségnek, aki Oroszországban maradt, és aki pillanatnyilag még megúszta a súlyos börtönbüntetés nélkül.

Augusztusban vádat emeltek ellene az orosz hadsereg „lejáratása” miatt, de nem helyezték előzetes letartóztatásba, hanem eltiltották az internethasználattól és az interjúk adásától.

Az ügyészség szerdán tizenkét év börtönt kért Lilia Csanyicsevara, aki Alekszej Navalnij szervezetének egykori tisztviselője volt, akit 2021 végén tartóztattak le, és „szélsőségességgel” vádolnak.

Közös tiltakozásul több neves orosz civil szervezet, köztük a Memorial és az OVD-Info kedden bejelentette, hogy megkeresték a Legfelsőbb Bíróságot, hogy kérjék a hadsereg „leértékelése” miatt hozott mintegy húsz közigazgatási ítélet hatályon kívül helyezését. De alapvetően szimbolikus megközelítésüknek szinte semmi esélye a sikerre.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!