Kezdőlap Címkék Csonka András

Címke: Csonka András

Álapáca a pácban

Az Apáca show nagy dili volt filmen is, és most az a színpadi változata szintén, a Budapesti Operettszínházban, a Zikkurat Színpadi Ügynökség produkciójában. Szinte végig lehet röhögni. Hogy aztán van-e ennél több benne, vagy kong az ürességtől, az már vita tárgya lehet.

 

Fotó: Gordon Eszter.

Egy valamit nyugodtan kőbe lehet vésni, hogy nem unalmas. Száguldó a tempó, Túri Lajos Péter koreográfus alaposan meghajtja a társulatot, szélvész iramú, izzadságos, de könnyednek látszó táncokat betanítva, melyekkel nyilván sok volt a vesződség, de látható a mozgás okozta felvillanyozó öröm is. Hogy árnyaltabb érzések kifejezésére képes-e, az már kérdéses. Drucker Péter karmesterként a zenekart ösztönzi vágtára. Peller Anna pedig a főszerepben, régóta tudhatóan, energiabomba és kiapadhatatlan humorzsák. Ezeket a képességeit jócskán kamatoztathatja is Deloris bárénekesnő szerepében, aki pechjére véletlenül meglátja, hogy az ő gengszterfőnök pasija sebtében lepuffant valakit. És ugye, hogy véletlenül se köpjön, neki is sürgősen ki kellene nyiffannia. De mivel ez egyáltalán nincs ínyére, ellohol a rendőrségre, ahol egykori osztálytársa, a belé fülig szerelmes Eddie a góré. Ő pedig bezsuppolja, minden tiltakozása ellenére egy zárdába, hogy no ott aztán biztosan nem keresik, nem találnak rá. Ebből már tudható, hogy ugyan már, dehogynem! Bill Steinkeller, Cheri Steinkeller, Glenn Slater, Alen Menken musicalje siker a világban, siker volt nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékokon, és turnéja során, siker lesz máshol is az országban.

Peller Anna, többek között, erre a szerepre van kitalálva. Ebben aztán veszett soknak kell lenni, és ez neki megy. Nem csak külsőségekben, hogy jól állnak neki a tiritarka, vagány ruhák, termetes dekoltázzsal, és persze a ruha aljából is sokat spórolhatott Kovács Yvette Alida jelmeztervező, hogy a kifejezően igéző lábak megfelelően érvényesüljenek. Természetesen a haj is tupírozva, a szempillák meghosszabbítva, szóval olyan a zárdában, mint egy szál égőpiros pipacs, kiszáradt, szikes talajon. Mindehhez nyilvánvalóan hangos beszéd és erős kifejezések magától értetődő természetességgel társulnak.

Fotó: Gordon Eszter.

Mindez lehetne merő külsőség, de Peller ennél kicsivel többet ad, eljátssza a harsogó életszeretetet, ami egyébként ott van az egész lényében. És ettől pillanatok alatt kiderül, hogy a zárda tagjainak a lényükben is ott van, csak eddig parancsszóra sanyargatták magukat, vezekeltek, böjtöltek, szikár életre kárhoztattak, de pillanatok alatt felvillanyozódnak az égetnivaló perszónától. A Janza Kata által megszemélyesített zárdafőnöknő pedig csaknem agyvérzést kap. A szemükkel szinte párbajt vívnak. A másikba fúródó tekintetükkel ölni tudnának. És ettől némi dráma csiholódik az amúgy elég csacska történetből. Gengszterfőnökként Szabó P. Szilveszter a sokadik gonosz figuráját domborítja. Dermesztően nézni ő is tud. Ahhoz is ért, hogy fenyegetően megmerevedjen az arca és jéghideggé váljon a tekintete. Persze azért emiatt berosálni nem kell, nem Dosztojevszkijt adnak, hanem egy alapvetően habkönnyű musicalt. És Szente Vajk rendezőnek érezhetően szándékában sem állt semmiféle mélyfúrás, ami persze nem is szükséges ehhez a tulajdonképpen helyes marhasághoz. Persze lenne, aki hangsúlyosabbá tenné, hogy lám-lám, erőszakosan be akarnak darálni egy abszolút egyéniséget, aki a sarkára áll és nem hagyja. Meg azt is jobban elő lehetne vezetni, hogy a zárdafőnöknő milyen diktatórikus, de mivel ez egy kedves mese, a végére ő is megjavul, és feltehetően a világ legnagyobb demokratája válik belőle.

A legmélyebbre tán a rendőrt alakító Peller Károly megy. Egy dalban remekül megmutat egy olyan lúzerségbe hajló férfit, aki feje fölött elnéznek a nők, aki zordon foglalkozása dacára igencsak kiéhezett szeretetre, és ezt nem kapja meg. Rákay Tamás jókora, csillogó diszkógömbre emlékeztető alkalmatosságot tervezett fő díszletelemként, ami, ha szétnyílik, a zárda helyszínévé válik. Kívülről pedig akár egy „jól szituált” bár, ahol kellemesen lehet zülleni.

Fotó: Gordon Eszter.

Az említetteken kívül, Jenes Kitti, Vágó Zsuzsi, Kékkovács Mara, Dobos Judit, Csonka András, Cseh Dávid Péter, György-Rózsa Sándor, Faragó András, Vásári Mónika, Katz Zsófia, Kulcsár Viktória, Pálfalvy Attila, Péter Richárd vannak nagy elánnal jelen a deszkákon. Ha bele akarok gondolni a történetbe, akkor Deloris lényegében szabadságharcot vív egyéniségének megtartásáért, és közben másokat is arra sarkall, hogy ne külső elvárások alapján éljenek. Hogy aztán ez megtehető-e egy zárdában, az nagy kérdés. De idáig már tényleg ne merészkedjünk. Az Apáca show előadását nem vetik szét a mélyértelmű tartalmak. Lazuljunk, ernyedjünk, szórakozzunk, nevessünk!

Skatulyákban létezünk

Csonka András, aki hét színházban is játszik, azt mondja, két vallásban is érdekelt, a római katolikusban és a zsidóban. Szerinte a vallás a tiszteletről, a toleranciáról, a szeretetről szól, mindarról, ami benne van a bibliában. Mégis a nevében kiirtanak embereket, gyűlölködnek, pedig a vallások mégiscsak egy tőről fakadnak.

Azt mondtad egy interjúban, hogy nem feltétlenül olyannak ismernek, mint amilyennek te tartod magadat. Annak idején a Família Kft. sorozatában megismert az egész ország, és nyilván már akkor kialakult egy kép rólad.

Azért olyan is vagyok, mint amilyennek a legtöbben gondolnak. De talán vannak a személyiségemnek olyan részei, amiket nem ismernek az emberek, mert a szerepeim miatt másmilyennek hisznek, mint amilyen vagyok.

Szerintem a legtöbben azt gondolják, hogy kiegyensúlyozott, vidám és jókedvű vagy, még netán a poénokat is szórod.

Hát igen, valószínűleg ez az a kép rólam, amit a nézők többsége gondol. Én már gyerekkoromban színész akartam lenni, amikor megkérdezték tőlem, hogy Bandika, mi akarsz lenni, ha nagy leszel, akkor azt mondtam, hogy színész.

Nyilván azért is, mert édesapád, Csonka Endre is az volt.

Igen, így sokat voltam színházban, ezért nem is igazán érdekelt más. Láttam a varázslatot és megismertem a színészeket, hogy normális emberek, akik a színpadon játszanak. A gimnázium után a Nemzeti Színház stúdiósa voltam két évig, és aztán jött a főiskola.

Kicsit elkanyarodtunk az eredeti kérdésemtől, hogy milyen is vagy valójában?

Hogy én színész akartam lenni, az azért is volt, már a kamaszkoromban, mert szerettem volna valami olyan lenni, amilyen esetleg nem voltam. Szerettem volna flottabb, poénosabb, viccesebb lenni. Magamban éreztem, hogy nem ilyen vagyok. Szerettem volna megmutatni, hogy esetleg olyan lehetnék az életben is, mint amilyen a színpadon, ha tehetséges emberek jó szövegeket írnak, és ezt valaki meg is rendezi. Ez is benne volt abban a vágyban, hogy színész legyek.

És az, hogy apád színész volt, mennyire volt benne ebben?

Apám azért nem volt ebben benne nagyon, mert ő és köztem ötven év korkülönbség volt, és amikor elkezdtem színházba járni, tízéves korom körül, akkor már hatvan volt, kicsit kifelé ment a pályáról, elég keveset játszott.

Olyan nem akartál lenni, mint amilyen ő?

Miért, ki akart volna olyan lenni? Általában amikor elkezdik a pályát, az emberek azt mondják, hogy ide nekem az oroszlánt is. Engem bántott az, hogy apám kis szerepeket játszik, bántott, hogy a komolyabb sikereit csak újságkivágásokból ismerem.

A Vidám Színpadon játszott…

Igen, a Vidám Színpadon volt az utolsó 25-30 évében, és előtte máshol is, játszott az Operettben és sok vidéki színházban. Én is Endreként születtem, azért lettem András, mert a főiskolán el kellett döntenem, hogy milyen néven kapjam meg a diplomámat, és nem akartam ifjabb lenni, mert ez elég nagy hendikepp ezen a pályán.

Apám annyiban volt benne a pályaválasztásomban, hogy az ő révén sokat jártam színházba, és ez a világ megérintett engem, de nem tartottam példának azt az utat, amin ő járt.

Ugyanakkor nagyon jó, hogy őt láttam, mert így van mitől szorongani, van mitől félni, mert én nem akarom azt a szakmai életet a vége felé, ami vele történt.

Ami civilként történt vele, sem volt irigylésre méltó, súlyos beteg lett…

Demencia, leépülés volt, ami vele történt. Ez olyan folyamat volt, ami teljesen szétzilálta az idegeinket, a családi létet. Nem költöztem el otthonról, mert nem akartam anyámat otthagyni egy ilyen szituációban. Depresszív helyzet volt, és mellette pedig elindult a pályám. Ami a Família Kft. miatt egyfajta sikertörténet volt.

Rögtön a főiskola után te is a Vidám Színpadra kerültél, de aztán csak pár hónapig voltál ott, mert jött a Família Kft., és azt mondták, hogy amellett nem maradhatsz színházi tag.

A Família Kft. elindult három próbaadással, ezekben még nem voltam benne.

És hogyan kerültél bele?

Úgy, hogy a próbaadások után a tévé eldöntötte, ebből sorozat lesz, kialakult a végleges csapat. Az a színész, aki az én szerepemet játszotta, Ádám barátjaként határozták meg, nem írta alá a szerződést. Dózsa Zoltán főiskolás volt, azért nem írhatta alá a sorozat szerződést, mert a főiskola nem adta ki. Többen voltak egyébként olyanok, akik benne voltak a három próbaadásban, de a sorozatban nem. Én a Vidám Színpadon voltam szerződésben, döntenem kellett. A színház igazgatója, Bodrogi Gyula megerősített abban az elképzelésemben, hogy vállaljam el a sorozatban való szereplést, és bontsam fel a szerződésemet a Vidám Színpaddal.

Ha egy fiatal színész pár hónap után felbontja a szerződését egy színházzal, az azért eléggé merész döntés.

Végül is Bodrogi azt mondta, hogy na menjél csak fiam?

Igen, azt mondta, hogy ezt nem lehet kihagyni, ez olyan lehetőség. Nyugodtan vállaljam el és mindig számíthatok majd rá. Ez tényleg így volt, amíg ő a Vidám Színpadot vezette, én pedig a Família Kft.-ben játszottam, minden évben kaptam tőle egy nagyon jó szerepet.

Milyen volt, hogy nem sokkal a főiskola elvégzése után egycsapásra országosan ismert lettél?

Igazából ez olyan helyzet, amire mindannyian vágyunk. Akkoriban iskolásként gyűjtöttük a színészek képeit, a magyar színészek is tényleg sztárok voltak, mert egyik tévéjátékból zuhantak a másikba.

Én mindig szerettem volna ismertté válni.

És ez sikerült, de aki ismer, tudja, hogy ezt a helyzetet mindig nagyon megbecsültem, mert ez egy álom beteljesülése. Soha nem volt olyan szituáció, hogy én azt mondtam volna bárkinek is, ne zavarjon, most nincs időm autogramot adni. Nekem mindig van a táskámban magamról fotó, mindig oda lehet jönni hozzám. Ugyanis a közönség szeretete tart életben bennünket, ha elejtenek, elfelejtenek bennünket, akkor vége az egésznek. Talán még az életünknek is. Furcsa helyzet, amikor idegen emberek szeretetét kapod meg, de erre nekem szükségem van.

Azért is, mert apáddal nem nagyon jöttél ki? Anyáddal nagyon jól kijöttél, de aztán meghalt, és egyedül élsz. Netán a családot is pótolja az idegenek szeretete

Ebben igazad van, de abban az időszakban, amiről beszélünk, azért ők még éltek. Bár apámmal nagy volt a generációs különbség köztünk, és igencsak magának való ember volt, amíg ő nem lett beteg, én azt gondoltam, hogy egyformán szeretem a szüleimet. És most is hálás vagyok mindkettőjüknek, hiszen nekik köszönhetem, hogy egyáltalán megszülettem. De a közönség szeretete kiemelten fontos nekem, én magam kezelem a közösségi oldalamat, figyelem, hogy ki mire, hogyan reagál.

Nem féltél attól, hogy úgy maradsz, ahogy a Família Kft. Pici figurájaként megismertek?

Kicsit így is maradtam, egy ilyen szerep mindenféleképpen azzal jár, hogy bizonyos mértékig beskatulyáznak. Skatulyákban létezünk, és én ez ellen nem tiltakozom, az egyik skatulyám volt a Família Kft-ből a Pici, aztán skatulyát jelentett nekem az is, hogy a Ding- Dongot énekeltem.

Ami nagyon populáris, népszerű dal, nyilván voltak, akik összehúzták a szemöldöküket, hogy ciki, hogy te ezt énekeled.

Fábry Sándor ezzel évekig élcelődött, de nyilván a Família Kft.-ben az a jó kedélyű, pozitív srác, akit játszottam, inkább skatulyát jelentett számomra. A szerepnevemet, a Picit, sokkal többen használják ma, mint akkor. És ez teljesen jó, mert egy szerethető emléket tart életben.

Azt érzed, hogy netán komolyabb szerepeket is kaptál volna, ha ez nincs?

Én azt gondolom, hogy igen. És azért volt is példa komolyabb szerepekre, A lepkegyűjtőben, az Illatszertárban, de a vígjáték és a musical lett számomra az alap.

Miközben prózai szakon diplomáztál. Mióta végeztél, több zenés darabban voltál benne, mint prózaiban.

Igen. Én jól ismerem a korlátaimat és sokkal többet szeretnék, mint amennyit bírok. Azok a lemezek, amiket elkészítettem és azok a musical szerepek, amiket eljátszottam, azt hiszem, hogy vállalhatók. Rockoperákban nem fogsz velem találkozni, a Nyomorultakból Jean Valjean áriáit soha nem fogom énekelni.

Mert nincs ennyi hangod és dicséretesen ezt még tudod is magadról.

Többet a dologból kihozni, mint ami van, nem lehet.

Az a sok fájdalom, köztük édesanyád halála, amit összegyűjtöttél magadban az életedben, meg tud jelenni a színpadon vagy nem, mert olyan szerepeket játszol, amikbe ezek nem férnek bele?

Hát nézd, a nagyon mély fájdalmak, igen szomorú helyzetek talán nem tudnak megjelenni. Ezeket a szerepeim nem igénylik. Bár az ember személyiségében akkor is, ha vidám darabot játszik, ott bujkál a szomorúság, és ott bujkálnak a könnyek.

Csonka Andrásban benne vannak a fájdalmak, esetleg olyan fájdalmak is, amiket a nézők nem tudnak.

Én nyilván azt a sok fájdalmat, amiben részem volt, szeretném valamikor felhasználni a színpadon, ahhoz bátorság kell, hogy valaki ilyen szerepet osszon rám. A fájdalmaimat most a saját személyiségembe tudom beépíteni, és ez akár egy vígjátékban is benne lehet, egy félmondatban, egy gesztusban.

Édesanyád halála hogyan épült bele a személyiségedbe? Éppen Dubai-ban voltál, amikor rosszul lett, azt mondtad, ha látod őt a kórházban úgy, hogy csövek állnak ki belőle, lehet, hogy belehalsz.

Azt gondolom, istennek örökké hálásnak kell lennem, hogy minket úgy választott szét egymástól, hogy én életben maradhassak ebben a helyzetben. Nem kellett látnom az anyámat betegen, leépülten. Elbúcsúzott két egészséges ember, én elutaztam Dubai-ba, és az első nap, amikor kiértem, kaptam egy sms-t, hogy anyu kórházba került, próbáljak hazajönni. Az borzalmas volt, amíg a szobámban vártam, hogy elindulhassak a géppel. Éjszakai repülőt tudtam csak szerezni. Mire hazaértem, ő már nem élt. Hirtelen szívhalál történt, de azért próbálták visszahozni, ott feküdt tehetetlenül az ágyon, és én ebből kimaradtam.

Úgy gondolom, örökké hálásnak kell lennem a sorsomnak, hogy ez a kép nekem nincs meg az anyámról. Csak a csoda van meg, a féktelen, megmagyarázhatatlan, hihetetlen mértékű szeretet, a bizalom és az a fajta egymásra utaltság, amiben mi éltünk.

Az igaz, hogy a szobád még mindig tele van a fényképeivel?

Persze. Mindenki kint van a falon, a nagymamám és apu is, van egy parafa fal, amire ki vannak téve ezek a képek. Anyu a negyvenedik születésnapomra csináltatott egy ezüst képtartócskát, abban csak két kép fér el, az egyiken én vagyok gyerekkoromban, a másikon pedig ő. Ez velem ott van. Más esetleg szentképeket csókolgat, én pedig ezt csókolom meg.

Igaz, hogy nem elborultan, de beszélgetni is szoktál édesanyáddal?

Volt egy blogom is, ami pontosan egy ilyen beszélgetéshalmazból született. A blogban elmeséltem neki dolgokat, amik velem a halála óta történtek. Mindenki, aki elvesztette fontos hozzátartozóját, szerintem valamilyen módon kicsit beszélget vele. A véleményét kikéri. Én pedig szeretnék úgy játszani a színpadon, hogy az anyám is büszke lehessen rám. Ezek szertartások az életünkben, amik jelen vannak, és ezt nem kell szégyellni.

Megértettem, hogy nincs már az anyám és nem találkozom vele a földi életemben, de ettől még hadd legyen vele kapcsolatom, hadd érezzem azt, hogy ő angyalként figyel rám.

Ez nyilván hiánypótlás, de azt a hiányt, amit egy anya elvesztése jelent, nem lehet pótolni. Lehetnek az embernek szerelmei, barátai, lehet csodálatos családja, de anyaként van egy atomreaktor melletted és aztán marad egy pislákoló gyertyaláng.

Azt mondtad, hogy isten ezt jól rendezte el. Ez azt jelenti, hogy istenhívő vagy?

Én két vallásban is érdekelt vagyok. Nem tudok különbséget tenni köztük. Római katolikus vagyok és zsidó. Gyerekkoromban jártam hittanra, ministráltam. A zsidó létre nem volt ilyen nevelés, ezt magam csináltam, és a nagymamámat minden évben egyszer elkísértem templomba. Az olvasmányaimon keresztül is belesodródtam ebbe. Az borzalmas, amit látni lehet a múltban, és látni ma is, hogy a vallások nevében mit művelnek emberek.

A vallás a tiszteletről, a toleranciáról, a szeretetről szól, mindarról, ami benne van a bibliában. Mégis a nevében kiirtanak embereket, gyűlölködnek, pedig a vallások mégiscsak egy tőről fakadnak.

Számomra az egész annyit jelent, hogy a templomban beszélgetek istennel, amit megtehetek otthon is. Nem szeretek misére járni. Sokan elmennek, megvallják a bűneiket, és utána másnap ugyanolyan szemetek, vagy ugyanolyan gonoszak. De a templomban megbánják a bűneiket, és azt gondolják, hogy így az élet már rendben van. Hát nincs rendben! A négyszemközti kapcsolat köztem és isten között, az az én hitem.

Istenfélő, hívő ember vagyok, csak szertartások nélkül.

Azt szerintem sokan nem gondolnák rólad, hogy magadnak való ember vagy. Amikor elköltöztél otthonról, és nagyon szép lakásod lett, jó kilátással a Citadella közelében, azt hitted, hogy ott bulik tömkelege lesz. De nem lett, mert szeretsz egyedül lenni.

Szeretek egyedül lenni. Igen, magamnak való vagyok, ha úgy tetszik. De azért társasági ember is vagyok, csak nem a lakásomon. Ahol lakom, pont szemben van azzal, ahol felnőttem. Rálátok a múltamra, arra a házra, ahol felnőttem, a játszótérre, az iskolára, ahová jártam. Minden ott van előttem. Úgy érzem, mintha egy toronyból bámulnám a múltamat és a jelenemet. Fantasztikus érzés!

Szeretnél komolyabbakat játszani, de amúgy halálra foglalkoztatnak. Szakmai szempontból alapjában véve rendben vagy?

Érdekes ez, mert vagy minden történik egyszerre, vagy semmi.

Az esetedben ez azért van különösen így, mert néhány hónapot leszámítva, soha nem tartoztál társulathoz.

Soha.

Akartál volna?

Volt idő, amikor igen, de aztán rájöttem, hogy akkor minden kötelező lesz, és esetleg megszűnik az a szabadság, amit most élvezek. Ez persze veszélyes is, mert így lehet, hogy nem hívnak. De, ha hívnak, én döntöm el, hogy megyek-e. Azt gondolom, hogy ennyi idő után már nem érdemes váltani. Ugyanakkor én csapatokhoz tartozom. Ezekben a közösségekben azért vagyok ott, mert szükség van rám. És tényleg úgy is élem meg, hogy hozzájuk tartozom.

Kevesen mondhatják el, hogy a Madách Színházban és az Operettben is játszanak.

Most hét színházzal van kapcsolatom. Azért ez elég szép! Ez amiatt is nagy dolog, mert így olyan kollégákkal is együtt játszhatom, akikkel, ha egy színházban lennék, nem tehetném.

Úgy tűnik, hogy ez a szabadság kell a szakmai és a magánéletemben is.

 

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!