Kezdőlap Címkék Bródy János

Címke: Bródy János

Nem maradhatok néma – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Bródy János szerint, ha a haza nem lehet ellenzékben, akkor ez azt jelenti, hogy a haza kormányon van, és akit a kormány nem szeret, az úgy érezheti, hogy a haza nem szereti. A legendás zeneszerző, szövegíró, előadó az Emberi Jogok Nyilatkozata elfogadásának hetvenéves jubileumán, december 10-én és 11-én koncertet ad a Budapest Kongresszusi Központban. Itt elhangzik Az akit a hazája nem szeretett című új dala is. 

  • A rockzene az első globális nyelv lett.
  • Nagyon szeretnék magam körül magyarok közt igen sok európait látni.
  • Be vagyok rekedve már hetven éve.
  • Körülbelül tíz évvel ezelőtt nyugger lettem.
  • Ha nem mondhatom el senkinek, dalban elmondom mindenkinek.
  • Alapvetően melankolikus típus vagyok.
  • Apja lehetek az unokámnak, mondhatnám.

Ott voltam a hetvenéves születésnapodat ünneplő jubileumi koncerteden a Sportarénában, és eszembe jutott, hogy Görgey Gábor a hatalom természetrajzáról szóló Komámasszony, hol a stukker? című első darabjáról azt szokta mondani, íróként nagyon örül, hogy még mindig aktuális, de állampolgárként igencsak elkeseredett. Azt hiszem, ez a te régi dalaidról is elmondható, most is énekelsz évtizedekkel ezelőtti áthallásos számokat és ezeknek még mindig ütésük, szomorú aktualitásuk van. Mit gondolsz erről?

Amikor forgolódni kezdtem ebben a műfajban, még egyetemista voltam, és azt gondoltam, hogy ez afféle hobbi a részemről, és egy idő után tisztességes polgári pályát fogok választani. De közben az Illés zenekarral országos hírnévre vergődtünk és az egyetemi diploma után világossá vált számomra, hogy inkább zenészként értékel a társadalmi környezet, mint kezdő mérnökként. Így pályaelhagyó lettem. Akkor már túl voltunk az első magyar nyelvű rockdalokon, amiket Szörényi Leventével 1965 nyarán írtunk. Aztán később jelentős sikereket értünk el a Táncdalfesztiválon. Ezek a fiatalok címmel készült egy film is, a dalainak többségét Leventével írtuk. Akkoriban derült ki, hogy én tulajdonképpen elég jól tudok olyan énekelhető szavakat egymás mellé illeszteni, amelyek még jelentenek is valamit. Rám az 1968-as csehszlovákiai bevonulás igencsak hatott, tulajdonképpen ekkortól kezdve igyekeztem olyan dalokat írni, amelyek nem csak szórakoztatnak, hanem valamilyen üzenetet is közvetítenek. A Miért hagytuk, hogy így legyen?-be többen 1956-os reminiszcenciákat láttak. De ez nem így volt, a mi nemzedékünk ezt még gyerekként élte meg, erősebben hatottak rám a csehszlovákiai események. Reméltem, hogy az üzeneteim valamennyire maradandóak, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna.

Mennyiben hatott rád 1968?

Nagyon-nagyon. 1968. augusztus 18-án volt annak a Táncdalfesztiválnak a döntője, ahol majdnem minden díjat megnyertünk az Amikor én még kis srác voltam című dallal. Ekkor a zenekar tulajdonképpen a maga pályájának a csúcspontját érte el annak ellenére, hogy nem igazi lelkesedéssel fogadtak minket az akkori kultúrkörök. De akkorra kiderült, hogy a magyar nyelvű rockzenének van jövője.

Mert korábban mindenki az angol nyelvű számokat lopta el…

Igen-igen. Addig a szórakoztató zenének nem is volt igazi társadalmi presztízse, de aztán kiderült, hogy amit mi csinálunk, mégis fontos, sokan szeretik. Az ellenállást legyőzve úgy érezhettük, hogy beérkeztünk. Amikor a Balatonra mentünk turnébusszal, Veszprém előtt órákig álltunk az országúton, mert akkor dübörögtek a „testvéri” tankok észak felé. A mai napig emlékszem az érzésre, ami elfogott, hogy hát hiába gondolom én magamról, hogy valamit elértem, amikor a világ sokkal szigorúbb törvényei vesznek körül engem. És akkor gondoltam arra, hogy azoknak a daloknak, amiket olyan sokan hallgatnak és szeretnek, kell, hogy legyen valami véleményük erről a világról.

Mennyire lehet egy három perces dallal fontos üzeneteket eljuttatni az emberekhez?

A ’60-as, ’70-es évek mindenképpen az új üzeneteket hordozó műfaj, a mikrobarázdás lemezek korszaka volt. Ez az információáramlás forradalmi változása volt, mert a lemezeket mindenki hallgatta. Mondhatnám, hogy a rockzene az első globális nyelv lett. Szóval éreztem a felelősségét annak, hogy ezeknek a daloknak szólniuk kell valamiről.

Elég hamar a fejetekre ütöttek, amikor kint voltatok Londonban és a BBC magyar adásának nyilatkoztatok. Ennek rögtön letiltás volt az egyik legsúlyosabb következménye.

Igen, az Illés zenekarnak mindenféle konfliktusai voltak. Azok a dalok, amelyek valamilyen formában vonatkoztak a világ állapotára, egyre inkább nemkívánatossá váltak és a zenekart próbálták arra rávenni, hogy valahogyan csituljon. Alakuljon át, bomoljon föl, szűnjön meg. Zenész barátaink között is voltak olyanok, akik operatív megbízatással közeledtek hozzánk.

Vagyis besúgók voltak.

Igen és még az a megbízatásuk is volt, hogy Leventét próbálják valamilyen módon kicsábítani a zenekarból, és lehetőség szerint kivinni külföldre. A balhék tetőpontján, 1973-ban ráadásul államellenes izgatás címén eljárást is indítottak ellenem.

Akkor majdnem börtönbe kerültél…

Hála istennek, csak majdnem. A védelem tanúja Koncz Zsuzsi volt, aki akkor még a jogi egyetemre járt, és nagyon pontosan, szabatosan érvelt amellett, hogy az a vád, amivel akkor engem el akartak ítélni, alaptalan.

Mi volt konkrétan a vád?

Nagy közösség előtti felbujtás volt a vád, vagy valami ilyesmi.

De mit mondtál?

Azt, hogy szállást adtak a közönség bizonyos tagjainak a rendőrök a koncert előtti napon. Ez 1973-ban, Miskolcon, az első magyar popfesztiválon – amit kicsit woodstocki mintára szerveztek – történt. Az ország különböző részeiről az előző napon már nagyon sokan megérkeztek a városba. Éjszaka itt-ott valahogyan aludtak és a rendőrség összeszedegette őket, kinyitott egy tornatermet és többeket beterelt oda. Mesélték nekem, hogy aztán nem is volt semmi retorzió, reggel azt mondták nekik, hogy viszlát és viselkedjenek rendesen. De azért ez okozott némi feszkót, ahogy a közönség jelenléte is. Jellemző, hogy a közönséget nem is engedték be a küzdőtérre, így a zenekar és a nézők között több száz méter volt. Erre az üres térre ifjúgárdisták és rendőrök vigyáztak. A koncertnek voltak olyan pillanatai, amikor a korláton átugráltak a lelkes rajongók és a rendőrökkel kergették egymást. Nem volt igazán jól megszervezve. Én kaptam azt a feladatot, hogy a zenész közösség nevében köszönjem meg az összes közreműködőnek a segítséget. Megköszöntem a rendőröknek is. Erre a közönség fújolt, erre azt válaszoltam, hogy komolyan mondtam, mert előző nap szállást adtak a korábban érkezőknek. Ez volt az indok, amivel bepereltek. De inkább csak ürügynek tetszett, mert amikor elkezdődött az eljárás, kiderült, hogy körülbelül ’68 óta van dossziénk, gyűjtögetik benne az anyagainkat, azokat a szövegeket, amiket esetleg a színpadon elmondtam a dalok között. A vizsgálótiszt időnként rákérdezett, jól gondolja-e, hogy bizonyos dalok szövege erről meg amarról szól. De az igazi tétje az volt ennek a vizsgálatnak, hogy én tagja vagyok-e valamilyen ellenzéki szervezetnek. Csak a zenekarnak voltam a tagja és minden működésünk, ami esetleg bosszanthatta a hivatalosságot, az nyilvános volt. Illegális tevékenységem nem volt. Nem voltak olyan kapcsolataim, amelyek a rendőrség számára indokot szolgáltathattak volna arra, hogy kivonjanak a forgalomból. Az első, amit a házkutatásnál elvettek, a jegyzetfüzetem volt, amiben a telefonszámok voltak. Emlékszem, a kihallgatótiszt mondta, hogy „hát magát izgatás gyanújával vizsgáljuk, de úgy látom, hogy maga elsősorban a lányokat izgatta”. Nem volt semmiféle fizikai terror, erőszak, csak ravaszkodás, hogy esetleg kihúzzanak belőlem olyan információkat, amik egyébként a zenekar körül tényleg megjelenő, nem rendszerhű figurákkal kapcsolatosak.

De azért azt csak elérték, hogy az Illés együttesnek annyi legyen.

Hát azt el. Illés Lajos elég sokat szenvedett mindenféle szorongattatástól, mert magyarázandó a zenekar viselkedését, többször berendelték a rendőrségre. Időnként nagyon haragosan figyelmeztetett, hogy ne dumáljak annyit össze-vissza, mert neki kell ezekért a hátát tartania és ez nem a zenekar érdeke. Valószínűleg ő is megelégelte ezt a helyzetet és persze voltak a zenekaron belül is feszültségek. Elegánsan és diplomatikusan azt szoktuk mondani, hogy 1973 végére a zenekar a külső és a belső feszültségek hatására feloszlott.

Nemrég csináltam Rajk Lászlóval interjút. Ő akkoriban le volt tiltva, meg álnéven dolgozott, abszolút ellenzékinek számított, aki ráadásul egy mártírnak a fia, tehát azt gondolnánk, hogy manapság piedesztálra emelik. De manapság itthon alig van építészi munkája, és többen azt tanácsolták neki, ha pályázik, azt megint csak álnéven tegye. De ő azt mondta, hogy köszöni szépen, ez neki már megvolt, ebből újra nem kér. Te is, ahelyett, hogy piedesztálra emelnének, megint gyanús figurává váltál bizonyos emberek szemében. Nem nagyon különös ez?

Én úgy érzem, nem követtem el semmi hibát azzal, hogy nem változtam meg. Alapvetően a gondolkodásomat ma is az határozza meg, amit eszmélkedésem idején a ’60-as, ’70-es évek elején magamba szívtam. Ennek a tételes alapjait az Emberi Jogok Nyilatkozata jelenti. Ezt 1948. december 10-én fogadta el az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése. Mint azt az eszményt, aminek az elérésére minden embernek és minden nemzetnek törekednie kell. Én ennek az eszménynek az elérésére törekszem, a mindennapi magatartásomban és a dalaimban is.

Mi van ebben a nyilatkozatban, ami ennyire fontos neked?

Az első bekezdés mindjárt úgy szól, hogy minden ember szabadnak született, egyenlő méltósága és joga van. Az emberek ésszel és lelkiismerettel bírván egymás iránt, testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek. Én úgy érzem, hogy ez a nyilatkozat a jézusi tanításoktól kezdve a felvilágosodáson át a modern polgári demokráciáig tulajdonképpen az a közös elv, amely mentén a különböző nemzetek és különböző kultúrák békésen egymás mellett tudnak élni, az egyre inkább globális faluvá zsugorodó világban. És miután a nyilatkozat aláírásának hetvenedik évfordulója lesz december 10-én, ennek az egyezménynek a tiszteletére a Budapesti Kongresszusi Központban tartunk egy koncertet. Illetve 11-én is tartunk, mert a 10-i jegyek már elfogytak.

Itt elhangzik majd az új dalod is, aminek Akit a hazája nem szeretett a címe. Kik azok, akiket a hazájuk nem szeret?

Sokan vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy az a természetes érzés, amit hazaszeretetnek hívnak, ezen a tájon gyakran viszonzatlan érzelem. Vannak, akik elmennek és azt is mondhatom egy nem általam elindított gondolat jegyében, ha a haza nem lehet ellenzékben, akkor ez azt jelenti, hogy a haza kormányon van, és akit a kormány nem szeret, az úgy érezheti, hogy a haza nem szereti.

Sokat sérül az Emberi Jogok Nyilatkozata?

Sehol nem tartják be. Ez olyan emberi tanulság és bölcsesség, amihez csak közelíteni lehet, elérni sohasem. De erre kell törekedni. Erősen érezhetők azok az indulatok, társadalmi jelenségek, amelyek az ellenkező irányba hatnak.

Mire gondolsz?

Például arra, hogy nem gondolják azt, hogy minden embernek egyenlő méltósága és joga van az élethez.

Ezért is fontos József Attila Thomas Mann üdvözlése című verse, ami ihletője volt az egyik emblematikus dalodnak.

Ebben a versben vannak azok a szállóigévé vált sorok, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”, és az is benne van, hogy

„s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék”

és úgy fejeződik be, hogy „mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, örül, ha lát ma itt fehérek közt egy európait”. És hát

én nagyon szeretnék magam körül magyarok közt igen sok európait látni.

Az egyik leghátborzongatóbb dal ez volt a hetvenéves születésnapi koncerteden. Amikor ezt énekelted, szerintem többeket kirázott a hideg.

Jólesik, ha ilyesmiket mondasz, ezért írtam.

Hogyan írsz? Tudom, hogy ellentmondás van az alkotói és az előadói éned között. Az egyikhez maximális magányra van szükséged, előadóként pedig óhatatlanul körülvesz egy rakat ember. Nagyon különböző hozzáállást igényel a két tevékenység.

Néha érzem is, hogy meg kell változnom ahhoz, hogy előadó legyek. Egyébként ezzel van a több gondom, mert nem tartom magam igazi előadói adottságokkal született embernek.

Mi hiányzik?

Hát nem tudom… A hang, persze a hang. Szoktam mondani, hogy be vagyok rekedve már hetven éve. De amikor írom a dalt, a végső változat előtt azért mindig vannak variációk. Aztán a felvétel idején eldől, hogy melyik lesz a végső. De én mindig nagyon nehezen adom ki a kezemből a szöveget és az utolsó percig javítgatok rajta. Ennek következtében sokféle változat marad a fejemben, és amikor előadóvá válok, meg kell tanulnom a dalt. Amíg szerző vagyok, addig nem tudom kívülről. Úgy kell megtanulnom, ahogy akárki más által írt dalt megtanulnék, és meg kell tanulnom azt a változatot, ami a felvételre került. De a fejemben ott vannak még az alternatívák és időnként eszembe jut, hogy ezt másképp kellett volna.

Netán elkezdtél egy más variációt énekelni?

Olyan is volt, hogy mást énekeltem, mint ami a felvételre került, időközben változott bennem az érzés, a ritmus. A dal az egy érzékeny struktúra. Manapság az a szokás, hogy a stúdióban készülnek a dalok. Viszonylag ritka, hogy már felvétel előtt sokat játssza a zenekar. Ugyanakkor a végső formája igazán a színpadon alakul ki. Az ember néha sajnálja, hogy nem a színpadon kiérlelt verzió került a felvételre. Ezért van nagy értékük az élő koncertfelvételeknek. Az első felvétel gyakran steril, az élő koncert pedig a gyakorlás, a játék és a közönség interakciója folyamán, már egészen más hangulatban szól. Ezért is van az, hogy most újra megjelenik az Illés szekerén című, utolsónak szánt nagylemezem, most már CD-n, hiszen bakelit lemezen már csak gyűjtőknek és korlátozott számban adnak ki bármit is. Az Illés szekerén című CD-nek viszont nagy sikere volt, azt hittem, hogy én ezzel lezárhatom a pályafutásom. Hát nem így sikerült, a lemez pedig most már a harmadik kiadásban jelenik meg dupla CD-ként. Egyrészt az eredeti felvétel, amin digitálisan javítottak kicsit, és ugyanennek a felvételnek a koncertváltozata is mellé kerül. Voltak, akik már érdekes megjegyzéseket tettek a különbségekre.

Miért kellett volna lezárni a pályafutásodat?

Körülbelül tíz évvel ezelőtt nyugger lettem. Amikor annak idején elkezdtem ezt a pályát, azt gondoltam, hogy aki harminc éves kora után is ezt csinálja, az nem normális.

De aztán ez az időhatár kitolódik…

Tolódik, tolódik, tolódik. Tehát jönnek a fiatalok és ez azért alapvetően ifjúsági műfaj, kötődik a tánchoz, a mozgáshoz, tulajdonképpen olyasfajta érzelmek és hormonok által keltett ösztönöknek, indulatoknak a formálásához, levezetéséhez is szükséges, amikor az embernek még több az energiája, mint a lehetősége.

De hát te, akárhogy vesszük, legenda, ikon lettél, amit nem tudom hogyan viselsz. De szerintem nyolcvanöt évesen is kiállhatsz a színpadra, lesz közönséged.

Vannak olyan példák, amelyek megnyugtatnak. El szoktam mondani a koncerteken, hogy a nyugger angolos kiejtése Jaggernek hangzik. Amikor elérkeztünk a nyugdíjas korba, Levente csinált egy nagy búcsúkoncertet, Hattyúdal címen. Kitüntettek minket a szakma életműdíjával, amit a magyar rockzenében elévülhetetlen érdemeinkért kaptunk. De valami olyasmi is az életműdíj, hogy köszönjük szépen a közreműködésetek, most már jönnek az új tehetségek. És akkor azt gondoltam, hogy befejezem a pályámat egy ilyen lemezzel. Én a nagylemez formátumokhoz, novellás dalfüzérekhez szerettem ragaszkodni. Amilyen volt az Illés szekerén című nagylemez. Talán azért is ragaszkodtam hozzá, mert jó dalok voltak rajta és talán azért is, mert kiderült, ahogy az egyik dal is mondja, hogy „ezek ugyanazok”. Képzeljünk egy közéleti forgószínpadot, ahol a díszletek állandóan cserélődnek, de én mindig ugyanott állok, csak hol balról, hol jobbról vetül rám a reflektorok fénye és közben amit én képviselek, még mindig érvényes, aktuális a mondanivalója.

Lényegében megmaradt az ellenzéki feelinged, ami lehet, hogy neked még jót is tesz. Szilágyi János mondta egyszer, hogy belőle soha nem lesz bácsi. Az ellenzékiséged mellett a figurád is megmaradt, nem kopaszodtál meg, nem híztál el. Nyilván, ha százötven kiló és tök kopasz lennél, az egy más helyzet lenne.

Aki nagyon jó előadó, annak ez sem árt. A közönség mindig az előadóval azonosítja a dalokat. Engem tulajdonképpen azok által a dalok által ismer a nagyközönség, amiket én adok elő.

Azért tudják, hogy például Halász Juditnak, Koncz Zsuzsának és Zoránnak is te írtál dalokat, de azt már nem feltétlenül, hogy pontosan melyikeket is. Tényleg azokat kötik hozzád, amiket te is énekelsz.

Előfordult, hogy amikor koncerten énekeltem a Ne várd a májust című dalt, utána megkérdezte egy kedves néző, hogy „olyan jó dalokat írsz, miért kell neked Zorán számokat játszani?”. Az előadói minőség a közönség szemében meghatározó. Nagyobb vitalitást, jobb kondíciót igényel turnézni, utazni, mint az, hogy az ember otthon leül a karosszékébe, kezébe fogja a gitárját, pengeti, vagy odaül a zongorához, hallgatja a híreket, nézi a világ eseményeit a tévén, az interneten, gondolatai támadnak, és ezekből megpróbál valamilyen dal formátumot létrehozni. Különösen, ha indulatba jön. Legalább is én így vagyok ezzel, ha valami hatás ér, ami elkeserít. Az utóbbi időben leginkább csak ilyen hatások érnek, de azért ha valami nagy öröm ér, azt is a leginkább úgy tudom magamban feloldani, elrendezni, hogyha vagy a zongora elé ülök és játszom valamit vagy a gitárom húrjába kapaszkodom.

Tehát az elkeserítő hatás is ihletőerő lehet.

Igen, mert

tehetetlenséget érez az ember és úgy érzi, hogy valamit csinálni kell.

Mondhatnám Babitscsal, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. És az ember nem akar cinkos lenni, így gyakran azt érzem, hogy nem maradhatok néma. Én nem vagyok politikus, nem gondolom azt, hogy mindenhez értek, de azt gondolom, ha az érzelmeimet dalba foglalom, akkor Karinthy kifejezésével élve, ha nem mondhatom el senkinek, dalban elmondom mindenkinek.

És ilyenkor ha írsz egy dalt, azt rögtön elő is akarod adni, vagy már attól megnyugszol, hogy megírtad és heverhet egy ideig a fiókban, amíg például klip nem lesz belőle?

Ezeket dalcsíráknak nevezem. A „kompjuter keltetőgépben” hevernek, amiket elsőre kiírok magamból, azok mondhatnám zenei mondatok, vagy szövegsorok, ezek akkor válnak igazi dallá, amikor megszerkeszti az ember őket. Létrehozza belőlük a képet, mert gyakran hasonlítom a zeneszerzést a festészethez. Legalább is a dalszövegírás, az számomra nem azt jelenti, hogy rögön elkezdem a gondolatot az elején írni, aztán majd befejezem, hanem először vázlat van, néhány mondat, kifejezés, érdekes zenei motívum, ami az alapot képezi, és aztán mint a festményen a főalak köré, az ember kiszínezi a hátteret, azokat a hangokat, mondatokat, amelyeket még magukhoz vonzanak a fontosabbnak szánt szófüzérek. Így készül el a dal. Ekkor még mindig, ahogy mi mondani szoktuk, csak demo formában, én egy gitárral előadom. Még hátravan a hangszerelés, az öltöztetés. Mielőtt közönség elé bocsájtanánk, hangzásvilágot teremtünk köré. De a dal csontváza az énekelt és a ritmusos szöveg marad.

Nézed például a híradót, bedühödsz valamin, rögtön odamész a zongorához, és elkezdesz egy dalt írni? Ez akár ennyire konkrét tud lenni?

A legutolsó dal kifejezetten egy ilyen lelkiállapot feloldása. Ismerem Kennedy elnöknek azt a mondását, hogy

ne azt kérdezd a hazádtól, mit tesz érted, hanem azt, hogy mit tehetsz te a hazádért.

Ez nekem nagyon fontos mondat volt mindig. Amikor úgy érzem, hogy a hazám nem kívánja azt, hogy tegyek érte valamit, azt is érzem, hogy nagyon sok embernek azt sugallja, hogy rád itt nincs szükség, jobb ha te elmész, jobb ha te csöndben vagy, nem veszel részt semmiben. Amikor ezek az emberek úgy érezhetik, hogy ennek az országnak, amit hazájuknak szeretnének tudni, nincs szüksége rájuk, akkor születik egy ilyen dal.

Most itt ül velem szemben egy szelíden töprengő, halk szavú ember. Gondolom, nem vagy mindig ilyen, amikor dühös leszel, azt hogyan kell elképzelni?

Nem szoktam ordítozni.

Inkább magadban őrlődsz?

Igen, inkább magamban keresem a feloldást a konfliktusokra. De amúgy hajlamos vagyok sok oldalról megközelíteni egy adott szituációt. Mindig megpróbálom megérteni azokat is, akik másképp gondolkoznak, mint én. Ezért óvakodom az indulatból meghozott ítéletektől.

Mostanában egy fiatal zenészekből álló együttessel játszol.

Az utóbbi időben velük igen sokszor lépek fel. Kirschner Péter a társulat vezetője, és egyébként az ő stúdiójában vettük fel a Ráadás című lemezt. A decemberi, a Kongresszusi Központban tartott koncerten is ők szerepelnek. Ilyen nagyon sokféle társulattal vagyok együtt, sokféle zenész, sokféle karakter van a csapatban és mégis jó hangulatot tudunk kelteni.

Talán éppen ezért és nem „mégis”, nem ennek ellenére.

Ebben a világban úgy tűnik, mintha mindenki a saját maga színét keresné. Félne a sokszínűségtől. Attól, hogy sokféle identitása is lehet és nem csak egy.

Manapság különböző identitásokat többen el is titkolnak.

Igen. Az lenne az igazán szabad megnyilvánulás, ha elfogadhatóvá válna, hogy mindazt az értéket, kincset, tudást, azt a sokszínűséget, amit a személyiség magába foglal, ki tudja fejezni. Egy társadalom akkor gazdag, és akkor tud igazán emelkedő pályára állni, ha képes felszabadítani mindazokat az energiákat, amelyek az egyes emberekben vannak, akik nagyon sokfélék. Ha a társadalom egyforma válaszokat vár a kérdésekre, akkor jelentős mennyiségű képzelet, alkotóerő vész el. Az apám, aki közgazdász volt, azt szokta mondani, hogy a nemzeti vagyon 80%-a , – amikor arról beszélünk, hogy mivel rendelkezik a nemzet – nem a földekben, nem a gyárakban, nem a fizikai környezetben, hanem az emberek fejében van.

Igen, de most pont afelé megyünk, ha valakinek túl sok van a fejében, azt esetleg fejbe verik. És bár már örömtelien többféle tankönyv, többféle tanítási metódus volt, kezdték figyelembe venni a gyerek személyiségét és abból igyekeztek kiindulni, most sok tekintetben kényszerűen visszakozik az oktatásügy, mert inkább az az elvárás, hogy mindenkire húzzanak rá egy tananyagot, ami esetleg így senkire nem jó igazán. Vagyis nem arra törekednek, hogy minél inkább bontsák ki a személyiséget, hanem a személyiség gyakran mintha zavaró tényező lenne.

Az az érzésem, hogy ebben egyetértünk.

Alapvetően búskomor ember vagy?

Alapvetően melankolikus típus vagyok a Hippokratészi beosztás szerint.

Az nem tudom, hogy milyen.

Van a melankolikus, kolerikus, szangvinikus, flegmatikus. Én ebből a melankolikus vagyok, aki egy töprengő fajta. A Micimackót is szokták elemezni aszerint, hogy bizonyos figurák bizonyos személyiségtípusokat jelenítenek meg. Én Füles karakterét érzem leginkább közel magamhoz. Ő mélázó, aki mindig úgy érzi, hogy egy kicsit másnak kellene történnie, mint ami történik. De hát ha már így történt, akkor már fogadjuk el. Hogy ilyen típus vagyok, annak olyan nagyon nem örülök.

Négy gyereked is van.

Három mondhatnám, hogy felnőtt, a kisebbik tizennégy éves.

Unokák vannak?

Amikor a nagylányomtól kérdeztem, hogy mikorra számíthatok unokára, elég szemtelenül azt válaszolta, „ha unokát akarsz apu, akkor csinálj magadnak, ne csinálj nekem programot”.

A tizennégy éves gyerek akár unokának is számíthat.

Igen, igen, a sors kegyelméből apja lehetek az unokámnak, mondhatnám. Alapvetően nem érzem magam se sikertelennek, se boldogtalannak, csak azt szeretném, ha ebben az állapotban körülöttem többen is lennének. Mert így, akiben van valamiféle szolidaritásféle, együttérzés a vele együtt élőkkel, rosszul érzi magát. Az nem tudja jól érzeni magát akkor, ha azt látja, hogy másokkal ez nincs így.

(Az interjú a Fix Tévé november 6-iki Bóta Café műsorának leírt változata.)

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata fényének árnyékában

Megjegyzem, több száz munkakörről tudok, ahonnan nem lehet, vagy legalábbis nem illik elkésni.  A parlament elnökéé lám nem ilyen! Ő késhet, akár fél órát is. Büntetést érte nem kap. Következmények nélkül teheti mindezt. Még elnézést sem kell kérnie. Követői is vannak szép számmal, elnézve kormánypárti padsorok foghíjasságát a kezdéskor. Izomból mindent lehet.

A későn érkező házelnök feddő replikáiról most nem szólnék, elégedjen csak meg mindenki azzal, hogy amikor végre jócskán késve megérkezett, a képviselők szokás szerint felállva köszöntötték! Legfontosabb szereplése ez volt tegnap! Gondolhatják, akkor vajon milyen lehetett a többi. „Fejezze be az óbégatást”- mondta, miközben a parlament méltóságáról éppen ő beszélt.

A Fidesz-KDNP pártszövetség tegnap a parlamentben jóformán meg sem nyikkant az emberi jogok világnapjáról. Nem mintha ellenzékiek annyira megerőltették volna magukat a témában. 13 óra 50 perckor Szabó Tímea egy mondat erejéig azért az un. „rabszolgatörvényt” elemezve tett róla említést a napirend előttijében, igaz erős felindulásból éppen csak valamicskét.

14.30-kor egy kormánytisztviselő ugyan megemlítette az Emberi Jogok napját, de csak az ENSZ kihirdetéssel kapcsolatban, azt a küszöbönálló migráns tervezetével összehasonlítva, de az ember jogi napot nem méltatta! 14.55- kor aztán a kormánypárti képviselők már felzárkóztak teljes létszámban, mivel az ellenzék közösen előterjesztett 2925 módosítóját külön-külön nem voltak hajlandók megszavazni. Arra már nem lett volna elegendő az általuk favorizált túlórakeret.

Káosz alakult ki, a parlamenti zsibvásár folytatódott. Az emberi jogok világnapján nem átallottak őrséget állítani a kapukhoz, a bejáratokhoz. Ellenzéki képviselőket tiltottak ki az ülésről, mert az ülést vezető elnököt nem lehet bírálni, még ügyrendi hozzászólásban sem. 15 óra 15 perckor az interpellációk megszakadtak az ellenzék részéről, mivel azok képviselői megelégelve az egyoldalú vircsaftot, elhagyták az üléstermet. Nem is jöttek már vissza.

Botrány, ami ezekben a percekben az ország házában folyt. Fütyülés, hangoskodás az ellenzék részéről, amiatt, hogy a kormánypártiak mindent izomból próbáltak megoldani. Pedig az emberi jogok világnapja volt! Csak a Fidesz-KDNP méltatása maradt el erről a napról! Beszédes ez is, nem gondoljátok magyarok?

Vacsoraidőben a bolgár nemzeti szószóló mentette meg a helyzetet. Öt perces mondandójában lazán körbejárta a hetven éves évforduló emberjogi vonatkozásait. Őt követte egy kormánypárti képviselő, aki hasonló módon említést tett a fogyatékosokat érintő állapotokról. Csak a kormány képviseletében nem szólalt meg senki. A pártszövetség frakcióképviseletének vezetői is csatlakoztak ebben hozzájuk. Bizonyára mindnyájuknak jó okuk volt arra, hogy hallgattak!

Tegnap az emberi jogok világnapján, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (Universal Declaration of Human Rights) elfogadásának 70. évfordulója tiszteletére Bródy János a Budapest Kongresszusi Központban nagy sikerű koncertet adott. Mint a Népszava írta: Bródy János a hatvanas évek óta képviseli az ENSZ dokumentumában foglalt alapvető értékeket, és sokszínű művészetében jelentős szerepet játszik az egyetemes emberi jogok tisztelete és védelme. Az Illés zenekar 1971- ben oratóriumot írt Human Rights címmel.

Bréking nyúz, 2018. november 16. – Tudósítás a másik valóságból

0

Persze kiderült, hogy a bevándorláspárti spekuláns, Soros György szövetségesei nem adják fel. Bródy János is az ő szintjükre süllyedt, ledöntötte saját szobrát. A libsikről meg kiderült, hogy gyerekek, hiszen csak a gyermekek hihetnek abban, hogy a fajok, generációk, nemek, politikai és gazdasági érdekcsoportok közti versengés egyszer majd megszűnik.

Soros György szövetségesei nem adják fel

Bár több fronton is kudarcot szenvedtek az elmúlt időszakban a bevándorláspárti spekuláns, Soros György szövetségesei, ennek ellenére nem adják fel, hogy minél több illegális bevándorlót telepítsenek Európába. Az elmúlt napok hírei megmutatták, hogy a jövő májusi EP-választás előtt a Soros-csapatok döntő csatába készülnek.

A tőzsdespekuláns emberei annak ellenére erőszakolták ki az ismételt szavazást a migránsvízum bevezetéséről, hogy az EP előtt megbukott a javaslat. Az elmúlt napokban napvilágot látott migránskártyák ügyében a kormány kérdéseket tesz fel az ENSZ-nek és az EU-nak. És eközben érkezett a leleplező videó arról, hogy tanítják be a sorosista szervezetek a hazugságokat a migránsoknak. (Origo: Döntő csatára készülnek Soros emberei)

Bródy János ledöntötte önnön szobrát

Leginkább szomorúságot, szánalmat érez az egyszeri magyar ember, amikor Bródy János-interjút kell olvasnia. Meg némi önsajnálatot is, persze, hiszen eszébe jut: egyszer ő maga is megöregszik, s ki tudja, milyen szellemi állapotba kerül. Akárhogyan is, azt azért nehéz lábon kihordani, amikor kiderül: az István, a király rockopera szövegírójának vajmi kevés fogalma van róla, kiről írta élete főművét…

A minapi HVG-interjúban Bródy a diktatúrázáson, az önsajnáltatáson és önmaga vállon veregetésén túl („az új dalnak a kommentjei is azt bizonyítják, hogy a szövege nagyon beletalált”) egyúttal sikerült ledöntenie önnön szobrát is. Ugyanis előadta:

„A magyar kultúra már akkor multikulturális volt, amikor ezt a szót még senki nem ismerte. A népvándorlás idején a Kárpát-medencében volt a legnagyobb a népek keveredése – olvastam László Gyulától. Sokan büszkén gondolnak arra, hogy a népesség arányához képest mennyi értékes és kiváló embert adtunk a világnak. Ez valószínűleg pont annak köszönhető, hogy itt sokféle kultúra, sokféle tudás és tapasztalat találkozott. Én ezt a sokszínűséget, ennek a fenntartását, támogatását várom el a mindenkori magyar kormánytól. Már Szent István király megmondta, hogy az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és erőtlen.”

Multikulturalizmus, népvándorlás, népek keveredése – na és Szent István király így, egyben. Bródy János megérkezett a Magyar Kétfarkú Kutyapárt 2015-ös plakátkampányának mélységeibe. (PestiSrácok.hu: A pillanat, amikor Bródy Jánosról kiderül, fogalma sincs, kiről írt rockoperát)

A libsik voltaképp gyerekek

Mert csak a gyermekek hihetnek abban, hogy majd egykor örök béke lesz a Földön, valamint vége lesz a történelemnek – mint ahogy az óriáscsecsemő Fukuyama publikálta a kis dolgozatában még pár évtizede, aminek olvastán Bismarck, Napóleon, Sir Francis Drake és Csák Máté egymás hátát verdesve versenyt röhögött a túlvilágon. Csak a gyermekek hihetnek abban, hogy a fajok, generációk, nemek, politikai és gazdasági érdekcsoportok közti versengés egyszer majd megszűnik, s boldog mosollyal nyugtázzák, ha a Delfin könyvek végén Winnetou és Sánta Bölény elszívja a kalumetet, s nem értik, hogy kint, a létező valóságban, a felnőttek világában ez másképpen van. S mivel akaratosak – minden kisgyermek akaratos, „De anyu, én most akarok fagyizni!” –, nem törődnek bele abba, hogy a világ másként működik, és ideológiákkal akarják gyermeki utópiájuk felé erőszakolni a valóság menetét. (888: Pedellust a parlamentbe, azaz kifelé a T. Házból Tordai Bencével!)

Bródy János ( 60 fölött:Tini) új dala – előzetes

0

Előzetes:
Egy új dal + új vers + új klip.
+ Kirschner Péter fantasztikus gitárszólója.
Bemutató: November 6. a Lángoló Gitárok oldalán
(Csak itt, csak most, csak neked.)

Akit a hazája nem szeretett

Előzetes: Egy új dal + új vers + új klip.+ Kirschner Péter fantasztikus gitárszólója.Bemutató: November 6. a Lángoló Gitárok oldalán(Csak itt, csak most, csak neked.)

Közzétette: Bródy János – 2018. október 21., vasárnap

Az ítélet beteljesedik

Az István, a király örömünnep, performance, némileg lázadás, nagy-nagy banzáj volt, amikor 35 évvel ezelőtt a Városligetben, a Királydombon bemutatták. Sokan többször is megnéztük. Felkorbácsolta az érzéséket. A Budapesti Operettszínház produkciója is felkorbácsolja. Kivétel nélkül minden néző állva vastapsol utána, jókora ovációban van részük a színészeknek, pedig én nem is a premiert láttam. Így valószínűleg minden előadást követően ez történik majd.

 

Szörényi Levente és Bródy János dalainak jó része sokunk fülében ott van, ezért szinte olyanok, mint amikor koncerteken jönnek a kedvenc számok, vannak akik már előre várják ezeket, és csaknem elélveznek, ha meghallják a közismert dallamokat. Fura, de ez már nem sokkal az ősbemutató után, a Szegedi Szabadtéri Játékokon is így volt, amikor a színpadot körülölelő épület ablakaiból fürtökben lógtak ki potya nézők, sőt akadtak, akik a háztetőre is felmerészkedtek, csakhogy láthassák a produkciót, amiben kétségkívül volt gyúanyag. Annyira, hogy amikor ifjú titánként a közönség tagjaival is interjúztam, többször igazoltattak titkos rendőrök, nyilván azt hitték, hogy felbujtó anyagot készítek valami ellenséges orgánumnak, csak akkor nyugodtak meg, amikor megmutattam a Magyar Rádióba szóló belépőmet.

Persze vannak, akik váltig állítják, hogy lázító elemek ide vagy oda, már az ősbemutató lényegében a konszolidáció – beleértve az 56-os forradalom utáni konszolidációt -, dicsőítése volt. Hogy annyi viszály után most elérkezett a rend, és hát persze a darab végén István megkoronázása, amiről ugye tudjuk, hogy sokkal több véráldozatot követelt, mint az 56 utáni megtorlás, amit sokan a kiegyensúlyozottság, a boldog jövő zálogának tartottak, mások tömeggyilkosságnak.

Fotó: Gordon Eszter

István pedig tényleg államalapító, valószínűleg nem tehetett mást, mint amit tett. De ugyanakkor kétségtelenül temérdek vér tapad a kezéhez. Azt hiszem, hogy Székely Kriszta rendezőt ez izgatta leginkább. István vívódása, gyötrődése, hogy megteheti-e, amit tulajdonképpen nem tehetne meg, halomra ölethet-e egy rakat embert, azért, hogy létrejöjjön az ország. Lehet-e kíméletes, emberséges az ellenséggel, vagy ilyen szituációban nincs kegyelem? Meg, hogy nem válik-e ettől szinte automatikusan maga is zsarnokká, nem megy-e keresztül végzetes személyiségtorzuláson?

Korszerűen izgalmas kérdések. Öt évvel ezelőtt, a darab harminc esztendős évfordulóján, Alföldi Róbert a Szegedi Szabadtéri Játékokon rendezett verziójából azért is akarhattak botrányt kavarni, akik ebben voltak érdekeltek, mert meglehetősen érzékeltette a temérdek kínt, szenvedést és azt, hogy a megkoronázás sem révbe érés, közel sem happy and. Lehet, hogy sokak számára még a kínok kínja következik, akár börtönné is válhat az ország. Na ilyesféle felfogás még sehol nem volt a Királydombon, ott egyértelmű üdvrivalgás, minden kétely nélküli, szédületes mámor, már-már tébolyult boldogságkitörés kísérte a hatalom megszilárdulását, a színpadon és a nézőtéren egyaránt.

Fotó: Gordon Eszter

Székelynél viszont hangsúlyossá válik a legyőzött Koppánnyal, aki végül is a diktatúra veszélyére figyelmeztet, és minden hívével, a durva elbánásmód. Jól látható a megveretésük, megszégyenítésük. Igencsak hangsúlyos, ahogy Koppány lánya könyörög a legyőzött apja életéért, hogy ne ellenségként, hanem ellenfélként tekintsenek a legyőzöttekre. István már-már meginogna, de, ahogy az a politikában lenni szokott, a háttérből sok mindent irányítanak, és az anyja, Sarolt nem tűr semmiféle kegyelmet, ragaszkodik a felnégyeléshez, a testrészek kitűzéséhez, tanulságul. És most a produkció legerősebb, megdöbbentő képe következik. Martalócok otromba durvasággal hurcolják Koppányt a színpad hátsó részére, vesztőhelyére, egy magaslatra. Óriási, félbevágott kereszt is van hátul, a színpad két oldalán. Ez, amikor az ítélet beteljesedik, összezárul, vagyis súlyos áldozat árán, de eljött nálunk a kereszténység időszaka. Közel sem egyértelmű diadalmenetként, közel sem vér nélkül. Ez így fájdalmas, megrázó, ugyanakkor szép is, úgy felemelő, hogy közben azért borzalmas. A rendezőn kívül a díszlettervező, Cseh Renátó remeklése is. Utána nem sokkal következik a himnusz, amit a nézőtéren is állva hallgat végig mindenki, majd leülünk, de hamarosan itt a produkció vége, és ekkor újra a teljes nézőtér felpattan, állva zúg a vastaps.

Szörényi Levente és Bródy János darabja kiállta az idő próbáját, most is van benne kakaó bőven. Szabó Mónika hatalmas elánnal vezényli a zenekart, ami elhalkul, lelassul, ha kell, de jobbára inkább megrengeti a falakat. Kocsis Dénes nem macsó, nem kemény István, vannak benne már-már kisfiús vonások, így jobban érthető, hogy az anyja által rángatható, és jobban el lehet játszani a megkeményedés folyamatát. Az anyja, Sarolt, Polyák Lilla megformálásában, kőkemény nő, nála aztán nincs apelláta. Polyák csaknem olyan

Fotó: Gordon Eszter

őserőnek játssza, mint amilyennek Dolhai Attila Koppányt, de hát ugye ez nem western, amiben a főhősök a végső ütközetben egymás szemébe nézve, becsülettel vívnak pisztolypárbajt, és győz a jobbik. Itt már szerepet játszik az ármány, a túlerő, az éppen kialakulóban lévő hatalom. Őserő és áradó énekhang ide vagy oda, Koppányt pedig a György-Rózsa Sándor által alakított, vehemensen vérszomjas, nyughatatlan Torda igyekszik mind erőszakosabb cselekedetek irányába taszítani. Gubik Petra Rékája ütközőpont, próbál engesztelően, csitítóan hatni, de ebben az eldurvult közegben már sajnos hatástalanul.

A Bodor Johanna és Lénárt Gábor koreográfiájában is megmutatkozó kolosszális energiákkal van jelen az Operettszínház társulata a produkcióban. Az említetteken kívül például Maros Bernadett, Kerényi Miklós Máté, Homonnay Zsolt, Gömöri András Máté, Dancs Annamari dobnak be apait-anyait. Pattantyús Dóra jelmezeiben nem történelmi korok nehéz ruháiban feszengenek, de nem is maiakban, a jelmezek is érzékeltetik azt a rendezői szándékot, hogy ez a történet kortalan, a hatalom rút mechanizmusa eléggé hasonló szinte bármikor.

Bródyval és Déssel kampányol a Jobbik ellen az Origo

Ismert művészekkel, fizetett hirdetésben kampányol a Jobbik ellen a Facebookon az Origo. Csakhogy a felvételek nem most, hanem az előző parlamenti választás előtt, 2014-ben készültek. Pokorny Lia és Dés László nem is tudott arról, hogy hirdetés készült a nevükben.

Ahhoz képest, hogy online újságról van szó, az Origo rendesen beleállt a kampányolásba a választások előtt. Eddig csak az állítólag Európában tomboló migránsokat bemutató videókat osztottak meg a Facebookon, ezzel erősítve a kormány retorikáját. A manipuláló, sokszor több éves, vagy akár nem is Európában készült felvételeket fizetett hirdetésben tették közzé a közösségi oldalon.

Ezúttal azonban egy ellenzéki párt ellen indítottak hadjáratot. Miután az elmúlt napokban több, a Jobbikot és Vona Gábort lejárató írást tettek közzé, már a Facebookon is kampányolnak a párt ellen.

Az összevágott felvételen Bródy János, Pokorny Lia és Dés László beszélnek arról, hogy miért ne szavazzunk a Jobbikra.

Az Origo mindezt fizetett hirdetésben terjeszti a Facebookon.

Egy egyszerű kereséssel azonban kideríthető, hogy a videóban látható felvételek nem most, hanem 2014-ben, az akkori választások előtt készültek a Szavazz a Jobbik ellen elnevezésű kampány keretében. Az eredeti videó itt látható, ebben a három művész mellett más ismert emberek is megjelennek:

Itt pedig az Origo facebookos hirdetése, amely csütörtökön jelent meg a közösségi oldalon A Jobbik ellen kampányoltak címmel:

A Jobbik ellen kampányoltak

Ők a Jobbik ellen kampányoltak

Közzétette: ORIGO – 2018. március 29.

Megkérdeztük az érintett művészeket is, hogy tudnak-e a videóról, és engedélyt adtak-e az Origónak a közzétételére. Pokorny Liát és Dés Lászlót értük el, ők tőlünk tudták meg, hogy felhasználták a korábbi felvételt.

Nagyon meglepődtek, és elmondták, hogy nem kértek tőlük engedélyt erre.

Dés László arról is beszélt, hogy felháborítónak tartja, hogy visszaéltek a felvétellel, és utánanéz az ügynek. Ha van erre lehetőség, lépéseket is tesz a portál ellen.

Merre? Tovább! – A hét szürreális déjà vu-i

„Orbán Viktorhoz címzett táviratban fejezte ki szívből jövő köszönetét a magyar miniszterelnöknek, kormányának és a magyar népnek a ’melegszívű és baráti fogadtatásért’ Li Ko-csiang, Kína miniszterelnöke – közölte Havasi Bertalan, a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője az MTI-vel.” Szürreális déjà vu! S nem is ez volt az egyetlen ilyen átsuhanó, a múltba visszarepítő érzésem a héten.

Forgalmi dugó Budapesten
MTI Fotó: Mónus Márton

Déjà vu 1

Ül az ember (leánya) hétfőn délelőtt a Budapesten tán még soha nem látott méretű dugóban, megpróbál nyugodt maradni (órákon át nehezen megy) és jobb híján mereng. Jelenen, jövőn és múlton. És déjà vu érzése támad. Ilyet – de legalábbis hasonlót – valamikor már átélt. Igaz, volt már annak – kimondani is elborzasztó – 31 éve, hogy Budapest adott otthont a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete ülésének, magyarra lefordítva: a fővárosban tárgyalt két egész napon át a mag-szocialista országok összes, szebb napokat is megélt vezetője, élükön a pártfőtitkárokkal: a többi között – ha még mondanak valakinek valamit a nevek – Erich Honecker, Todor Zsivkov, Nicolae Ceaușescu, Gustav Husak, s persze a szocialista tömb későbbi széthullásában komoly szerepet játszó fiatal(abb) Mihail Gorbacsov. De zömmel idős(ödő) trotty férfiak,

akik ugyan elvben a nép érdekében és a nép vezéreként vezették országaikat a szebb jövő felé, ám akik mindennél jobban féltek a néptől.

És ennek megfelelően mindennél szigorúbban ügyeltettek a biztonságukra.

És akkor itt van az a bizonyos déjà vu elásva!

Merthogy ők is közlekedtek a városban, miként a hét első felében a kínai miniszterelnök és kísérete is. Aki éppen úgy elvben a nép érdekében és a nép vezéreként vezeti az országát a mai, a XXI. század elejéből a szebb jövő felé, ám akit – szemmel láthatóan – mindennél szigorúbban vigyáznak. Legalábbis itt, nálunk, Budapesten.

Fotó: Fenn-O-maniC

A VSZ PTT öregjeinek az útja – történetesen – a Kálvin tér környékét érintette, mégpedig  a délutáni csúcs idején, akkor, amikor a Magyar Televízió és Rádió pasaréti óvodájából a gyerekeket a Rádió Pollack téri bejáratához szállító busz is odaért csomóponthoz. Ami persze hermetikusan le volt zárva, s amiről persze mi, a gyerekekre onnan párszáz méterre várakozó szülők mit sem tudtunk. Csak vártunk…és vártunk…és vártunk. Mobil telefon nem lévén egyre jobban izgultunk, bár az nem tűnt valószínűnek, hogy mind a három – a kék, a sárga és a piros – busz lerobbant, ne adj’ isten, balesetet szenvedett volna. Egy bő másfélórányi várakozás után egyszer csak megjelentek a gyerekek, gyalogosan – az óvónéniknek elegük lett a várakozásból és az aluljárón keresztül elhozták a 3-6 éves apróságokat az aggódó szülőkhöz.

Slusszpoén: Orbán Viktor, a vendéglátó, szemmel láthatóan kifejezetten nagyon-nagyon büszkén – ezúttal nem meghajolva, hanem feszítve – nemzetközi sajtótájékoztatóján (pontosabban, a kínai vendéggel közösen tartott sajtónyilatkozat-tétele közben – na tessék, hát nem itt türemkedik még egy déjà vu!)

köszönetet mondott a budapestieknek azért a türelemért, amit a látogatás alatt kimutattak – persze, ha hallotta volna, miket mondtak a dugóban ülve, állva, tömegközlekedésre vagy csak gyalogosan az úttesten átkelésre várva a zemebrek!

Megjegyzem: 1986-ban is megköszönte pártunk és kormányunk a lakosság türelmét. És persze ők sem tudták, miket mondott a várakozó nép az utcákon, és persze ők sem kértek elnézést. Ezért sem.

Déjà vu 2

„A kínai miniszterelnök levélben fejezte ki köszönetét a magyar népnek a baráti fogadtatásért” – ezzel a címmel jelentette meg szombaton reggel a Magyar Távirati Iroda a héten Budapesten vendégszerepelt kínai miniszterelnök Orbán Viktor kormányfőhöz intézett táviratát, amelyben

„szívből jövő köszönetét fejezte ki a miniszterelnöknek, kormányának és a magyar népnek a ’melegszívű és baráti fogadtatásért’.”

Li Ko-csiang, azt is leszögezte: „Készek vagyunk közös erőfeszítéseket tenni azért, hogy a további kínai-magyar együttműködés és közös fejlődés számára tartós lendületet biztosítsunk”, majd így folytatta: Orbán Viktor miniszterelnök személyes figyelmével és támogatásával a VI. Kína-Közép-Kelet-Európa csúcstalálkozó jelentős sikert ért el.”. Végül leszögezi: „Ha közösek a törekvéseink, sem hegyek, sem tengerek nem távolíthatnak el bennünket egymástól”.

Lehet, hogy bennem van a hiba, de olvasva ezt az állami hírügynökség által ismertetett üzenetet, Bródy János népszerű dala villant be az agyamba:

És találomra kikerestem egy idézetet – már csak a memóriám leellenőrzése végett is:

„A szovjet és a magyar nép szoros barátságát a marxizmus—leninizmus, és a szocialista nemzetköziség eszméi lelkesítik.

Engedjék meg, hogy még egyszer szívből jövő köszönetEt mondjak a fogadtatásért és a küldöttségünk iránt tanúsított testvéri érzésekért.

Sok sikert kívánunk a Beloiannisz-gyár minden dolgozó, …” – mondta Leonyid Iljics Brezsnyev 1996-ban Budapesten.

Hát, így valahogy, így telt el a magunk mögött hagyott hét.

 

Mellszobrot kapott Göncz Árpád

Göncz Árpád halálának második évfordulóján ma felavatták az egykori köztársasági elnök, 56-os hős, mindenki „Árpi bácsija” mellszobrát Budapesten. Jovánovics György Kossuth-díjas szobrászművész alkotása annak a bécsi úti háznak a közelében kapott helyet, ahol Göncz Árpád egy ideig élt.

 

Az Óbudai Egyetem parkban felállított szobor avatóján több neves ember szólalt meg, köztük Gönczöl Katalin, volt ombudsman és Bojár Gábor Széchenyi-díjas üzletember, a Graphisoft alapítója, valamint Jordán Tamás színművész és Bródy János zenész.

A megjelent több mint ötszáz ember közül sokan vittek virágot a szoborhoz. Az eseményen ott volt mások mellett Fekete-Győr András, a Momentum elnöke, Görgey Gábor író, Karácsony Gergely (Párbeszéd) zuglói polgármester, Kósáné Kovács Magda volt MSZP-s képviselő, Kunhalmi Ágnes MSZP-s parlamenti képviselő, Mécs Imre volt szabad demokrata és szocialista politikus, valamint Suchman Tamás, a Horn-kormány minisztere.

 

Bródy és Mandoki a Budapest Parkban

Kapott Bródy János rendesen, hideget és meleget, amiért augusztus 8-án a Budapest Parkban Leslie Mandoki vendégeként – Charlie mellett – ő is fellép.

Való igaz, Leslie Mandoki, eredeti nevén Mándoki László, Orbán Viktor köreihez tartozik.

Előszeretettel mutatkozik és fotóztatja magát a miniszterelnök társaságában,

két évvel ezelőtt pedig az ATV-n adott botrányos interjút, ahol rögtön az elején igen erős felütéssel indított.

„40 évvel ezelőtt a kínzás, a lehallgatás, a határon való agyonlövés természetes dolog volt.”

Ezt mondta Mandoki, és aki élt már akkor, és még mára sem hülyült el teljesen, az tudja, hogy ez nem igaz. Mandokinak azonban jogában áll úgy emlékezni, ahogyan akar, betudjuk ezt annak, hogy így akarja megszolgálni az Orbán-kormánytól kapott több mint egymilliárd forintot.

A történet másik főszereplőjét, Bródy Jánost nem kell bemutatni. Generációk nőttek fel a dalain, mintegy félezer szöveget írt, köztük azt, amely nemzedékek himnuszává vált.

Bródy János ikon Magyarországon.

Nem Orbán Viktor ellensége, hanem a szabadság, a függetlenség megtestesítője.

Ha nem magyarul írná a dalait, akkor legutóbb – elsőként a zenészek közül – nem Bob Dylan kapott volna irodalmi Nobel-díjat.

Mándoki és Bródy, gondolhatnánk, tűz és víz. Ők ketten egy színpadon, ugye, ez csak egy rossz vicc?

Amúgy, volt már ehhez hasonló. Legutóbb egy évvel ezelőtt az verte ki sokaknál a biztosítékot, hogy a Quimby fellépett Tusványoson. Tusványosról mindenki tudja, hogy Orbán és társainak kedvenc toborzó terepe, ott szokta a miniszterelnök elmondani azokat a gondolatait, amelyekkel idehaza csak később mer előhozakodni.

Zárójel: nekünk, magyarországi magyaroknak Tusványos Orbánt jelenti és azokat az Erdélyben élő honfitársainkat, akik, amikor majd eljön az ideje, a Fideszre fognak szavazni.

Tusványosnak azonban ez csupán egyetlen és csak kicsiny szelete.

A politika természetesen jelen van, de az ottani közönséget ez szinte egyáltalán nem érdekli.

A Magyarországról Tusványosra tévedt politikusokat többnyire néhány tucat ember hallgatja és Orbán előadásain is csak ezren szoktak megjelenni. Szemben a zenei programokkal, ahol az ismert magyar zenészek produkcióját tízezrek nézik, hallgatják. Politikáról nincs szó, ám Tusványost Magyarországon mégis Orbánnal és a Fidesszel azonosítják. Zárójel bezárva.

„Mi csak zenélni mentünk”,

magyarázkodott utóbb a Quimby, és hiába hogy tényleg csak zenélni mentek, sokaknak rossz érzésük támadt a fellépés után.

Most kétségbeesetten találgatják a szimpatizánsok, mi vehette rá Bródyt a Mandokival közös fellépésre. Az kizárt, hogy gesztust gyakorolna Orbánék felé, vagy, amint azt többen gondolják, „hidat próbál építeni” a két tábor között.

És az sem valószínű, hogy van az a pénz, amiért korpás lett a haja.

Bródy – vélhetően és megérdemelten – a szövegeiből adódó jogdíjak révén az egyik legjobban kereső magyar zenész, ha valakinek, neki biztosan nincs szüksége Orbán pénzére. És, ami még ennél is fontosabb: bölcsebb és tisztességesebb annál, minthogy ledöntse a saját szobrát, eladja a lelkét, elrondítsa a felépített életművét néhány odavetett állami forintért.

A legvalószínűbb az, hogy Bródyt és Mándokit régi zenészbarátság fűzi össze. Még abból az időkből, amikor Leslie még László volt, és nem mondott olyan kapitális baromságokat, hogy a hetvenes években a kínzás, a lehallgatás, a határon való lelövés természetes dolog volt.

Kedden este, a koncert után akár okosabbak is lehetünk. Mert bár boldogult ifjúkorunkra emlékezve bármikor szívesen meghallgatjuk ezredszer is, hogy Sárika egy kicsikét butácska, és azt is, hogy Elmegy a Kugli egy este berúgni, mert ő az a Kugli, ki nincs fából. De sokunknak megnyugtatóbb lenne, ha Bródy arról énekelne, amiről az utóbbi időkben mindig: hogy Lesz még magyar köztársaság, vagy arról, hogy Ezek ugyanazok.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!