Kezdőlap Szerzők Írta Tasnadi Kata

Tasnadi Kata

118 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Nem meleg fiút csinálunk a gyerekből

Tagadhatatlanul bizarr és sok kérdést felvet, amikor hároméves kislányok kisminkelve és besütött hajjal vonulnak, miközben a szülők a háttérből igyekeznek rávenni őket arra, hogy mosolyogjanak a zsűriben ülő nénikre és bácsikra, de korántsem volt annyira rossz érzéseket keltő a Little Miss World Hungary  gyerekszépségverseny, mint amire a műfaj amerikai példái alapján gondolna az ember. Az viszont biztos, hogy az ilyen versenyek inkább szólnak a felnőttek ambícióiról, mint a gyerekek igényeiről – legyen szó akár kislányokról, akár kisfiúkról.

Mikor az egyik tavalyi győztest, az idén a zsűriben helyet foglaló 10 éves Roxánát kérdeztem arról, hogy mi tetszik neki a versenyzésben, nem a szép ruhákat, a frizurát vagy a fotózást emlegette, hanem azt, hogy sok barátra tett szert, mióta egy éve belecsöppent ebbe a világba.

Roxána Bulgáriában már világversenyt is nyert, a Little Miss Planetet, melynek a szalagját gondosan rá is adták a zsűrizéshez. Miközben a hétfő délutáni program kezdésére vártunk, Roxána elmesélte, hogy már Londonban is járt versenyezni. Igaz, azt nem tudja, hogy ott hányadik lett, mert minden angolul volt, de kapott egy szép koronát, aminek nagyon örült – ahogy minden más ajándéknak is, amit ilyen helyeket nyerni lehet. Kiderült, hogy Roxána modellkedik is, és rengeteg fotózásra jár. Ezek általában hétvégén vannak, de volt már olyan, hogy az iskolából is hiányzott egy verseny miatt. Bevallotta, hogy nem mindig van kedve mindehhez, de azért összességében szereti a modellkedést és a szépségversenyeket. Ígéretes karrierje viszont lehet, hogy megszakad egy kis időre, hiszen hamarosan fogszabályozója lesz.

Roxánát, ahogy a verseny több más résztvevőjét is a Little Miss Hungary kitalálója, Bartalovics Ildikó fedezte fel, aki elsősorban azért szervez immár 15. éve szépségversenyeket, hogy megtalálja a legújabb tehetségeket a gyerekmodellügynökségébe. Valójában tehát a szépségversenyek szervezése csak egy része a munkájának, és magát a versenyt is egy hosszú kiválasztás és tréning előzi meg, ahol felkészítik a kisfiúkat és kislányokat erre a néhány napra. Januártól kezdve

összesen 450 gyereket néztek meg az ország különböző pontjain,

és közülük választották ki azt a 23-at, akik eljöttek a Tordasi Élményparkban rendezett döntőbe.

Forrás: Little Miss World Hungary

Mindezt úgy, hogy a felnőtteknek szóló szépségversenyekhez hasonlóan itt is nagy a konkurencia, hiszen több országos megmérettetés is létezik. Bartalovics Ildikó pont ezért volt kénytelen változtatni a verseny nevén is, mert valaki – szerinte személyes ellentétek miatt – levédette a korábban általa használt Little Miss Hungary brandet, ezért ő kénytelen volt a Little Miss World Hungary elnevezést használni idén.

Magáról a verseny menetéről elmondta, hogy ez igazából tehetségkutató is: az is nagyon fontos, hogy kinek milyen a kisugárzása, és mennyire „akarja”, élvezi a szereplést. Hangsúlyozta, hogy nem az „agyonsminkelt” amerikai vonulatot követik, külsejük pontozásakor semmilyen sminket nem viselhetnek a gyerekek, bár szerinte sokszor ők maguk ragaszkodnának hozzá.

Mindenesetre a verseny vége felé már úgy tűnt, a gyerekeket inkább vonzotta az, hogy az újdonsült barátaikkal játszanak, mint hogy kényelmetlen ruhákban járuljanak a hosszú asztalnál helyet foglaló zsűri színe elé. Az pedig sokaknál kifejezetten nehezen ment, hogy odatereljék őket a sminkeshez és a fodrászhoz, és olyan kislány is volt, akit azért hordott le az anyukája, mert leugrálta a szép haját.

Smink egyébként még a legkisebbeken, azaz a hároméves kislányokon is volt,

még ha csak szempillaspirál és pasztellszínű rúzs is, és a legtöbb szülő a besütött hajból sem engedett. Sőt, a program is azért csúszott, mert több kislánynak nem készült el időre a frizurája, és az anyukák hallani sem akartak róla, hogy akár csak a négyévesek is anélkül vonuljanak fel. Ami azért is volt furcsa, mert a verseny pontozásos szakasza addigra már rég lezárult: ottjártunkkor, az utolsó előtti napon csak az eredményhirdetés, és az azt felvezető show volt betervezve a programba. Ez utóbbi keretében újra felvonultak kisfiúk és kislányok az elvárt három öltözékben: a vadnyugati stílusú kockásing-farmer összeállításban, a magyarosnak kikiáltott kreációkban és az úgynevezett fantázia ruhákban. Ehhez témákat is megadtak a szervezők: a lányok virágok ihlette öltözékben, a fiúk matrózruhában vonultak.

Méghozzá elég egykedvűen: a legtöbben mosolytalan arccal, kötelességtudóan lépdeltek, gondosan bemutatva az előre kitalált pózolást a zsűri előtt. Bartalovics Ildikó egy kicsit mentegetőzött is ezért, elmondta, hogy

nem a legjobb passzban kaptam el a gyerekeket,

hiszen már kifáradtak a sok programban és a több napos versenyzésben. De volt olyan szülő, aki még az utolsó pillanatban is tréningezte a gyerekét. Egy anyuka arról magyarázott a hat év körüli kisfiának, hogyha nem adja elő a puszidobós-kacsintós kombót abban a stratégiai pillanatban, amikor a zsűri elé ér, nem kap ajándékot.

Erről egyébként kiderült, hogy nem igaz, hiszen a versengésből adódó esetleges rossz érzéseket azzal igyekeznek elkerülni a szervezők, hogy senki sem távozik üres kézzel. Bartalovics Ildikó elárulta, hogy több évbe telt, mire rájöttek, hogy mindenkinek kell koronát adni. „Az első tíz évben csak annyi volt, hogy első, második és harmadik, és annyira sírtak a gyerekek. Azt nagyon rossz volt látni” – mondta. Most már az a mottója, hogy a versenyről senki sem mehet el sírva, ezért ugyan vannak helyezések, de mindenki nyertesnek számít, és még a kiosztott királynői koronák is egyformák – a kisfiúk pedig kupát kapnak. Idén bébi kategóriától kezdődött a versenyzés, ami a hároméves gyerekeket jelenti, a legidősebb versenyző pedig egy 14 éves lány volt. Kiderült, hogy nemzetközi szinten sem vesznek részt nála idősebbek gyerekszépségversenyeken, és a tinik jóval kevesebben is jelentkeznek az elmúlt években.

Bartalovics Ildikó a díjátadó előtt külön hangsúlyozta a szülőknek, hogy akárhányadik helyen végez a gyermekük az adott kategóriában, mindenképpen örüljenek a sikerének, és kommunikálják azt, hogy számukra ő a legszebb.

„Ha látja a gyerek, hogy kudarcként éled meg a versenyt, sírva fog hazamenni”

– figyelmeztette a szülőket, hozzátéve, hogy ellenkező esetben viszont szívesen jön újra majd a gyerek. Minden ilyen irányú törekvés ellenére természetesen nem volt teljesen stresszmentes a díjátadó. Volt olyan kislány, akinek korántsem volt őszinte a mosolya a helyezése hallatán, illetve olyan korosztályos győztes is akadt, akiből percekig tartó sírásban tört ki – ahogy Bartalovics Ildikó fogalmazott – a meghatottság.

De helyezéstől függetlenül tényleg mindenki kapott ajándékcsomagot is, méghozzá egyformát, ami osztatlan lelkesedést aratott. A hároméves Nikolett, akinek korcsoportjában csak ketten indultak, kérésemre meg is mutatta, hogy mit rejt a rózsaszín kistáska: volt benne bizsugyűrű és fülbevaló is, illetve néhány sminknek látszó tárgy. Mikor értetlenkedve kérdeztem, hogy azok mik, hiszen versenyen kívül – meg persze úgy egyáltalán – miért kellene egy óvodáskorú gyereknek ilyesmi, Nikolett mutatta is, hogy azt bizony tényleg a szemére kell kenni. Anyukája pedig elmondta, hogy a kislánynak már nem ez az első versenye: két és fél éves korában indították először, mégpedig azért, mert szereti a „csajos” dolgokat, és királynőként viselkedni.

A fiúk mezőnye. Forrás: Little Miss World Hungary

A lányoktól egyébként egyértelműen elvárt volt ez az úgynevezett „csajosság”, de azért fiúkra is egyre inkább gondolnak a szervezők. Mikor arról kérdeztem, hogy miben változott az elmúlt 15 évben a szépségversenyek világa, Bartalovics Ildikó elmondta, hogy egyre jobban felbátorodtak a fiús szülők is. Szerinte ez annak köszönhető, hogy

végre rájöttek, hogy „nem egy meleg fiút csinálunk a gyerekükből”.

Úgy fogalmazott, hogy a sok támadás után végre tisztázódott, hogy milyen is Magyarországon egy gyerekszépségverseny.

A fiúk közül a hat és fél éves Kevinnel próbáltam beszédbe elegyedni, bár anyukája előre figyelmeztetett, hogy elég zárkózott a kisfiú. Mint kiderült, ezért is vágtak bele a modellkedésbe és a szépségversenyekbe, meg persze azért is, mert mindenkitől azt hallották, hogy milyen szép kisfiú Kevin. Anyukája szerint jó hatással van rá a versenyzés, mert máris sokkal nyitottabb lett, ezért amíg úgy látják, hogy van kedve hozzá, addig csinálni fogják. Végül Kevin is mondott pár mondatot, és szégyenlősen el is mosolyodott, ekkor viszont az anyukája gyorsan figyelmeztette, hogy az előre megbeszéltek szerint mindezt inkább csukott szájjal tegye, hiszen még nem bújtak ki teljesen elől a fogai.

De volt olyan anyuka is, aki azért hozta el a négyéves gyerekét, mert szerinte jó szórakozás egy ilyen szépségverseny. Igaz, pár mondattal később kiderült, hogy a kislánya egyébként nem szeret szerepelni. A gyerekek amúgy, ha nem is tűntek mindig lelkesnek, és a legkisebbeknél néhány sírásra görbülő szájat is lehetett látni, összességében pozitív élményekről számoltak be a verseny és a tábor kapcsán. Azt persze nehéz megítélni, hogy mennyire a kimondott vagy kimondatlan szülői elvárásoknak feleltek meg ezek a válaszok.

Váradi Évike cowgirlként. Forrás: Little Miss World Hungary

Azért a sok kezdő között már rutinosnak számító 12 éves Alexa a sokadik kérdésemre elárulta, hogy eleinte nem szerette annyira a versenyeket, mert

lámpalázas volt, és attól is félt, hogy esetleg valamit rosszul csinál.

Az egyetlen olyan versenyző, aki az első pillanattól az utolsóig lelkes volt, az a hétéves Váradi Évike, aki az egész rendezvény legnagyobb sztárja lett, és egyébként is afféle gyerekcelebnek számít már. Bartalovics Ildikó is előre felhívta rá a figyelmemet, de a szülői kar is egyetértett abban, hogy nagyon tehetségesen mozog a kislány. Mikor megkérdeztem, hogy készíthetek-e róla egy fotót a gálavacsorára szánt fehér ruhájában, egyből pózba vágta magát, és csak annyit kért, hogy az anyukájának is küldjem majd át. Mint a büszke anyától és apától megtudtam, Évike nem véletlenül tűnt ki a mezőnyből: évek óta szerepel már különböző tehetségkutatókon saját koreográfiájú táncaival. Azt mondták, a kislány imádja a rá irányuló figyelmet, és a kamerák előtt érzi a legjobban magát. Gyakran megkeresik őket a kereskedelmi tévécsatornák is, Évike pedig a jövőjét is ebben a világban képzeli el: műsorvezető szeretne lenni.

A gyerekek és a szülők többségének azonban úgy tűnt, nincsenek ilyen nagyszabású tervei. Az általa legtehetségesebbnek/legszebbnek tartott gyerekeket világversenyekre is elviszi Bartalovics Ildikó, másokat pedig fotózásra vagy filmezésre bátorít. Referenciából nincs hiány: büszkén emelte ki, hogy két későbbi magyar szépségkirálynő, Koroknyai Virág és Szunai Linda is nyert korábban Little Miss Hungary-t.

Solymosi Tamás: A mi szakmánk a legszebb a világon

Nehézségekkel és buktatókkal teli, de páratlan szakma a táncosoké Solymosi Tamás szerint, aki 2011 óta vezeti a Magyar Nemzeti Balettet. A balettigazgató úgy véli, hogy az együttes mára „felkerült a térképre”, ezért itt az idő, hogy nemzetközi porondon is megméressék magukat. Solymosi Tamást az Operaház felújításával járó nehézségekről, a táncosképzés helyzetéről és a szakszervezetek által beharangozott sztrájkról is kérdeztük.

 

Solymosi Tamással a Magyar Nemzeti Balett új, az egykori újpesti szövőgyárban kialakított „telephelyén” beszélgettünk. Az indusztriális épületben a balett-termek mellett irodákat és más kiszolgálóhelyiségeket is kialakítottak arra az időre, amíg zajlanak az Operaház felújítási munkálatai. Úgy tűnik, a lehetőségekhez képest elég jól berendezkedett a balettegyüttes: az igazgatói iroda mellett található tárgyaló kialakításán pedig még az is alig érződött, hogy nem az Andrássy úti Ybl-palotában, hanem egy újpesti gyárépületben vagyunk.

Április 15-én, délelőtt néztem meg a Sylviát, és láttam, hogy Ön is ott volt az Erkel Színházban.

Minden előadáson ott vagyok.

Solymosi Tamás. Fotó: Emmer László

Éppen ezt akartam kérdezni, hogy hány előadást néz meg. Tényleg mindig ott van?

Szerintem ez része a feladataimnak. Hogy tudnám kritizálni, dicsérni vagy éppen segíteni az előadást, ha nem vagyok ott? Távvezérelve ez nem működik. Ha valami történik, akkor egyből kell dönteni, ezt pedig nem lehet e-mailen és telefonon megoldani. Ez bevált nagyon sok helyen a világon, szóval itt is működnie kell. Hét éve, mióta itt vagyok, működik is. Egyébként nem is olyan régen próbáltam kiszámolni, hogy hány előadáson voltam. Ha azt vesszük, hogy évi 120 előadásunk van, akkor

már közel ezer este – vagy éppen délelőtt –, amit csak ezzel töltöttem.

Lassan vége az első olyan évadnak, amelyet az Operaház nélkül kellett átvészelnie a társulatnak.

Bizony, jó nehéz volt.

Milyen terheket ró a felújítás konkrétan a balettosokra?

Nagyon sokat. Az operaházi körülmények világszínvonalúak voltak még akkor is, ha nagyon régen volt az utolsó felújítás. Minden egy helyen volt; a termek, az irodák, az összes kiszolgálóegység könnyen elérhető volt, most pedig 18 helyre költözött szét a színház. De azért nem lehetetlen misszió, hiszen túléltük, és működik a rendszer. Egyébként sok helyen a világon ez eleve így van. De rengeteg egyeztetést, adminisztrációt és egyebet hoz magával, amivel meg kell birkóznunk, és meg is birkóztunk vele.

Annak a kihívásnak is sikerült megfelelni, hogy egy játszóhely kiesett?

Ha ön csinál egy lakásfelújítást, annak is érzi a komfortveszteségét, és vannak olyan dolgok, amikben kompromisszumot kell kötni, de azt gondolom, hogy a balett még így is komolyabb vérveszteség nélkül vitte végig ezt a szezont, és látva a következőt, akkor is így lesz. Találtunk olyan egyéb színpadokat, a Müpát említeném, ahol nagyszerű előadásokat lehet csinálni, és több turnén is voltunk. A megmaradt időben pedig az Erkel Színházban léptünk fel. Tehát egy nagy sakkjátszma ez, de össze tudtuk rakni a szezont. Picit többfelé kellett fordítani a fejünket, de működött.

Nem táncoltak kevesebb előadást a táncosok?

Talán, de jött hozzá a turné, ami hosszú ideje nem volt. Nem volt érezhetően kevesebb előadásunk, de a repertoárt eleve úgy alakítottam ki, hogy olyan produkciók legyenek, amelyek az Erkelben és a Müpa színpadán is nagyszerűen kivitelezhetőek.

Ez befolyásolta akkor azt is, hogy a következő évadban is több modern darabot mutatnak be?

Három évre tervezünk előre. Persze, nem Don Quijotével és A hattyúk tavával számoltunk, mert azokkal nem férnénk el ezeken a színpadokon, de

a modern darabokkal is van mit pótolnunk.

Olyan koreográfiák ezek, amiket akárhol elő tudunk adni, adott esetben majd az Operaház új színpadán is. És több közülük, habár modern, szinte már klasszikusnak számít. A Hans van Manen darabokkal is egy űrt pótoltunk. Látva az együttest, nagyon élvezték, és szerintem nagyon jól is csinálták. Ezzel két legyet ütöttünk egy csapásra.

George Balanchine Magyarországon korábban be nem mutatott darabja, a Téma és variációk. Fotó: Szabó Attila

És a közönséget ugyanúgy be lehet csábítani ezekkel a darabokkal?

A Magyar Nemzeti Balett mára márkanév lett. Ha fellépünk valahol, legyen az klasszikus vagy modern előadás, a közönség nagy részének hál’ istennek mindegy, mert minket szeretne látni. Ráadásul új nézőket is be tudunk vonni ezekkel a darabokkal, akik esetleg „porosnak” tartják a klasszikus darabokat – ami persze nem igaz. Ezekkel az előadásokkal szerintem a Müpa közönségét is meg tudtuk szólítani, és remélem követnek majd minket, akárhova megyünk – nem elcsábítva persze őket.

Azért kérdezem ilyen sokat a felújítással járó gondokról, mert nyár óta többször is felmerült a sztrájk lehetősége az intézményben. A kollektív szerződések hiánya, és az Operaház kiesésével lecsökkenő előadásszám miatt a szakszervezetek szerint anyagilag rosszabbul jártak a táncosok is. Sztrájk végül nem lett, és Ókovács Szilveszter főigazgató szerint igazából a szakszervezetek generálták a konfliktust. A kérdésem tehát az, hogy volt sztrájkhangulat az együttesnél?

Abszolút nem. Sok oldalról meg tudom világítani ezt, de biztos, hogy a szakszervezetek máshogy látják, hiszen nekik az a dolguk, hogy az általuk fontosnak vélt ügyeket vigyék. De egyrészt nem arról volt szó az évadban, hogy kezdjünk el kapkodni, mert holnap kellene valamit táncolni. Felkészültünk a turnéra, lefoglaltuk a játszóhelyeket, premiereket is csináltunk. Ezért az előadásszám csökkenése nem valós probléma. Annak meg, hogy kollektív szerződés van vagy nincs, én sem előnyét, sem hátrányát nem látom. Ugyanúgy folyik a munka. Azok, akik ideszerződtek az elmúlt hét évben, azért jöttek, hogy dolgozzanak. Nekik nem érdekük, hogy sztrájkoljanak. Vagy vegyük azt, hogy az audíciónkra idén hétszázan jelentkeztek harminc országból.

Gondolom, ha annyira rossz lenne itt, akkor nem jelentkeznének.

Nemzetközi összevetésben milyen az együttes megítélése?

Elfogultságom miatt valószínűleg nem én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy ezt megítéljem, de szerintem elég előkelő helyen állunk. Nem akarok rangsort felállítani, mert mindig kérdés, hogy mi szerint osztályozunk, és csak számháború lesz belőle. De úgy gondolom, hogy sokat jelent, ha a külföldi szaklapok azt írják, hogy az egyik legklasszikusabb együttes vagyunk. Illetve annak is oka van, hogy olyan együttesekből, mint a Bolsoj, a Mariinszkij vagy a Royal Ballet átszerződnek hozzánk táncosok. Nagyon sok pozitív visszajelzés jött azoktól a mesterektől is, akik idejöttek a darabokat betanítani: nem gondolták volna, hogy ilyen jó az együttes. Ezáltal sokkal könnyebb dolgom van most, mint 2011-ben, ha egy darabot meg szeretnék szerezni. És tudok olyan külföldi nézőkről is, akik eredetileg csak azért jöttek el egy előadásra, mert nagyon szép az Operaház, mostanra viszont már a Magyar Nemzeti Balett visszajáró rajongói lettek.

Ha jól tudom Ókovács Szilveszter az újabb pályázatában a felzárkózás után a minőségnövekedést tűzte ki célul. Mit jelenthet ez a Magyar Nemzeti Balettre nézve?

Annyira egyetértek ezzel, hogy az elmúlt hét évben is folyamatosan erre törekedtem. Ha valaki úgy kel fel, hogy nem talál semmit, amiben javulhatna még, az céltalanságban saját magát építi le. 2011 óta tudatosan építem az együttes kvalitását, erre szolgálnak a sokat kritizált minősítések is. Csak úgy tudunk valakit jó teljesítményre ösztönözni, ha mérjük a teljesítményét és megadunk neki minden szakmai segítséget. Ennek most meg is látszik az eredménye, a rendszer visszaigazolta a létjogosultságát. Itt kanyarodok vissza Ókovács Szilveszter gondolatához, hiszen a mi felelősségünk a minőség.

Ha valaki balett-táncos, akkor nézzen is úgy ki, mint egy balett-táncos.

Tudjon spiccelni, ugrani, fel tudja emelni a lábát – tehát mindazt, amit akkor, amikor lediplomázott, nagy valószínűséggel tudott. Joggal várom el, hogy ezeket ne csak egy vagy két év múlva tudja, hanem később is, vagy akár ennél sokkal többet is. A mi szakmánk nagyon rövid, minden egyes év ötnek számít szinte, ezeket maximálisan ki kell használni. Ebben segítenem kell mindenkit, és úgy gondolom, meg is teszem ezt. Viszont ha valaki elzárkózik az új dolgok elől, és egyből félemmel tekint rájuk, akkor nem a hasznát látja ezeknek. Voltak emiatt nehéz beszélgetéseink az együttesnél, de én úgy látom, hogy ezek már mögöttünk vannak, és egész más dolgokra lehet és kell fókuszálni.

Például mire?

Azok a darabok, amiket 2011 óta csinálunk, nagy előrelépést jelentenek, felírtuk magunkat a térképre. Nagyon jó, hogy elkezdődtek a turnék, amelyek ugyan az Operaház bezárásából adódtak, de egyébként is itt az ideje, hogy nemzetközi porondon is megméressük magunkat. A következő évadban lesz például egy New York-i turné, ami nagyon fontos hely a bemutatkozásra. De lesz egy olasz utunk, és úgy néz ki, hogy egy kínai is, de persze táncosként azt mondom, hogy akkor megyünk turnézni, ha már megérkeztünk.

Szóba került a táncosképzés. Mennyire tartja sikeresnek az Opera saját tánciskolájaként 2016-ban elindult Magyar Nemzeti Balettintézetet?

Nemrég jöttünk vissza Bécsből, a VIBE nemzetközi versenyről, ahol a növendékeink nagyon szépen szerepeltek, rengeteg érmet kaptak. Ez az első komoly visszaigazolás, hogy amit az iskolával elkezdtünk, és amiben hittünk, azt nem csináljuk rosszul. Emellett az év összes olyan balettjében, amelyben gyerekek voltak, a mi növendékeink léptek színpadra, és meg tudták csinálni a kért feladatokat. Már száz fölött van a növendékek száma úgy, hogy sokakat el is küldtünk a felvételi után, illetve akár év közben is van eltanácsolás. Nagyon hiszek ebben az iskolában, igaz, még nagyon kicsik vagyunk, hiszen csak a második évet tapossuk. De minél több olyan hely van, ahol profin képeznek táncost, a mindenkori balettigazgatónak annál több lehetősége lesz, hogy magyar táncosokat vegyen föl. Ezt már sokszor elmondtam, de

amikor én jelentkeztem, még ezer fiúból választottak ki tízet-tizenkettőt.

A mostani években azt hiszem ötven gyerekből – fiúkból és lányokból – választanak.

És az a konfliktus megoldódott, ami a Magyar Táncművészeti Egyetemmel alakult ki a névválasztás miatt? (Az MTE sérelmezte, hogy balettintézetnek nevezik az Operaház újonnan elindított klasszikus balett képzését, mivel ezt a kifejezést a Táncművészetire szokták általában használni – a szerk.)

Nem mi generáltuk egyébként sem ezt a konfliktust. Volt egy minisztériumi egyeztetés, és azóta semmi probléma nincs ezzel. Tulajdonképpen az iskolánál is a saját nevünket használjuk: Magyar Nemzeti Balett, csak ott van még mellette, hogy intézet, és aki akart, ebbe megpróbált belelátni dolgokat. Nyilvánvaló, hogy senki nem örül a konkurenciának, szerintem ebből indulhatott ki a vita, de nyugvópontra került a konfliktus.

A Táncművészetin folyó képzéssel meg van elégedve?

Nem az én feladatom ezt megítélni. Ha sok tehetséges gyereket tudnak a végzésig elvinni, akik aztán ide akarnak szerződni – ha ide akarnak egyáltalán, mert a határok ugye most már nyitottak – én boldogan megnézem őket. Illetve bármikor állok az intézmény rendelkezésére, ha felkérnek valamire. Nekem semmilyen negatív érzésem nincsen az MTE irányába.

Diplomát csak a Táncművészeti Egyetem lehet szerezni táncosként, de ha jól tudom, az Operában is szeretnének a jövőben akkreditált képzést.

Természetesen tervben van, hiszen a próbaidőszak megtörtént. Elindult a képzés, és működőképes. Ahogy elkészül az Operaház, még jobbak lesznek a körülményeink hozzá, hiszen a tervezéskor a növendékeinkre is gondoltunk. Az Eiffel Műhelyházban is lesz lehetőség a gyakorlásra. És itt van ez a hely is, ahol beszélgetünk, a Berni utcában, amelynek a megtartását tervezzük.

A Kárpát-Haza OperaTúra elnevezésű turné egyik állomásán A víg özveggyel. Fotó: Nagy Attila

És mi várja magát az együttest a felújított Operaházban?

Én nagyon boldog lennék most, mint táncos, ha ilyen termekben lehetne gyakorolni. Külön helyet kapott az összes kiszolgálóegység is: a masszőrök, a gyógytornász, a csontkovács…Fantasztikus színpadunk lesz, a mestereknek és a szólistáknak is lesz külön öltözője, illetve lesz ott szauna, étkező és a kikapcsolódásra szolgáló green room, de még hosszan tudnám sorolni, milyen új  helyiségekkel gazdagodunk.

Tehát az épületen belül nagyobb teret kap az együttes, mint eddig?

Egyedül a balett kapott sokkal nagyobb teret. Ez azért lehetséges, mert a műhelyek kiköltöznek az Eiffel Műhelyházba, és az így felszabadult hely nagy részét a balett kapta meg. Az, hogy Ókovács Szilveszter így döntött, mutatja, hogy mekkora támogatást kapunk a főigazgatótól.

Nemrég elolvastam a Függöny mögött című könyvet, amelynek a Magyar Nemzeti Balett a főszereplője. Van egy rész, ahol a táncosok – és Ön is – arról beszél, hogy nem feltétlenül bátorítanák a gyerekeiket arra, hogy ezt a pályát válasszák, mert annyi buktatóval és nehézséggel jár. Nincs itt némi ellentmondás, hogy arra szeretnénk rávenni a gyerekeket, hogy jelentkezzenek táncosnak, miközben a sajátjaikat óvnák ettől?

Talán van, ha ezt így akarjuk érteni, de inkább arról van szó, hogy egy szülő mindentől félti a gyerekét. Persze, a mi szakmánkban is van buktató és veszély, de szerintem a világ legszebb szakmája. Az, hogy valaki azt csinálja egész életében, amit szeret, az már eleve jackpot.

Az ország legszebb épületébe járhat dolgozni, a világ legszebb zenéire táncolhat,

mindezt gyönyörű kosztümökben. Vagy ott vannak a sikerek, a táncosi szakma csúcspontjai, amiket elérhet – természetesen ezért meg kell dolgozni. Tehát persze, óvjuk a gyerekeket, de segítjük is őket, ha ezt szeretnék csinálni. Vannak olyan balerinák, akiknek a gyerekei jövőre már a Magyar Nemzeti Balettintézetbe jelentkeznek. Óvjuk őket, de örülünk is ennek.

Ezzel kapcsolatban az is felmerül, hogy milyen pályaképe lehet egy táncosnak. Ha jól tudom, ez is fontos célkitűzése volt, hogy a szakma megbecsültségén javítson.

Néha félreértésként jelenik meg a médiában, hogy ahogy valaki befejezi a táncolást, vége mindennek. Ez nincs így, hiszen ott van az életjáradék, amit a Magyar Nemzeti Balett és pár nagy együttes táncosai kaphatnak meg. Persze ezért tenni kell, nem alanyi jogon jár, hanem el kell jutni odáig, ahogy másoknak is meg kell dolgozniuk a nyugdíjért. De

a mi szakmánk nagyon rövid, és a táncosok az egész életüket teszik fel rá.

Egyetértés született abban, hogy ha nem lenne életjáradék, akkor még ennyi jelentkező sem lenne a pályára. Ez nagy eredmény, és ha tudjuk még finomhangolni a rendszert, akkor még jobb lesz.

Mit gondol, miben változott meg leginkább a balett világa azóta, hogy Ön elkezdte a pályáját táncosként?

Nagyon sok minden változott, hiszen mint minden más, a balett is ugyanúgy fejlődik. Ami tíz évvel ezelőtt elég volt, az most már kevés. Ugyanaz van, mint ami a sportban is történik. Ebbe az irányba megyünk mi is, ami nem biztos, hogy minden szempontból jó, de ilyen a világ: mindig egy picivel többet szeretnénk. Ezért van szükség a finomhangolásra: meg kell találni azokat a pontokat, ahol még jobbnak lehet lenni. Nem feltétlenül még több technikai bravúrra kell törekedni, hanem amit most tudunk, azt minél tisztábban csinálni, és művészileg még hitelesebben. Mindig lehet új kifejezésmódokat, koreográfusokat is találni, mindig lehet változtatni a díszleteken, kosztümökön, ez kimeríthetetlen forrás a megújulásra.

Néha különleges feladatok is megtalálják az együttest. Látta már a Vörös veréb című filmet? 

Hogyne, megnéztem. Nem kopogtatnak folyton az ajtón, hogy Jennifer Lawrence-szel forgassunk filmet (a Vörös veréb egyik jelenetét az Operaházban forgatták, és a Magyar Nemzeti Balett táncosai is feltűnnek benne a balerinát alakító Jennifer Lawrence mellett – a szerk.). Tolongtak a balerinák, hogy részt vehessenek egy hollywoodi produkcióban, és nagyon élvezték. Mindenki nagyon pozitívan nyilatkozott a forgatásról, és még egy tiszteletvetítést is rendeztek nekünk. A stáb is küldött egy hosszú köszönőlevelet, hogy milyen szuper és fegyelmezett volt a csapat, és hogy jó volt velünk dolgozni. Ez nekem megint visszajelzés arra, hogy jó, amit itt csinálunk.

Ezért változott a 19. századi New Yorkká Budapest

Többszörös magyar vonatkozása miatt nehéz elfogulatlanul értékelni a The Alienist című amerikai sorozatot, de annyi biztos, hogy ismét csúcsminőségű produkció készült Magyarországon, neves színészekkel, amely a még azt az élvezetet is tartogatja, hogy rengeteg budapesti helyszínt felismerhetünk benne. A gyerekgyilkosságos sztori pedig senkit se tántorítson el, mert a horror- és a krimisorozat leírás is túlságosan leegyszerűsítő lenne a The Alienist esetében.

 

A szintén jó értékeléseket kapott a The Terror mellett idén még egy nagy költségvetésű, Magyarországon forgatott (horror)sorozatra lehetünk büszkék. A The Alienistet az amerikai TNT nevű csatorna készítette, a tengerentúlon ezért már januárban debütált a tévében, a nemzetközi forgalmazásért viszont a Netflix felel, amely április 19-én tette elérhetővé Magyarországon is a sorozatot.

A The Alienist egyik különlegessége a mi szempontunkból az, hogy habár az 1890-es évek New Yorkjában játszódik, Magyarországon forgatták, és csak részben a sorozat kedvéért felhúzott díszletekben. Számos ikonikus budapesti helyszín megjelenik benne az Operától kezdve a Szabó Ervin Könyvtáron át több múzeumig, amelyek mind nagyon jól mutatnak a sorozatban. A The Alienist egyébként is kifejezetten szépre és minőségire sikerült, és ebben a magyar filmes szakemberek is oroszlánrészt vállaltak.

A másik érdekes magyar vonatkozás magában a történet alapanyagául szolgáló regényben rejlik. A The Alienist ugyanis Caleb Carr magyarul A Halál angyala címmel megjelent 1994-es bestsellere alapján készült, amelynek

főhőse a félig magyar származású dr. Laszlo Kreizler.

Kreizler mesterségét a mai fogalmaink szerint leginkább kriminálpszichológusként írhatnánk le, de akkoriban az alienist kifejezéssel hivatkoztak angolul azokra, akik különböző mentális problémákat vizsgáltak, tehát tulajdonképpen pszichológusként vagy pszichiáterként működtek. Carr több kötetet is szentelt a pszichológiai eszközökkel nyomozó Kreizler munkásságának, és az elsőből készült a tíz részes sorozat. Itt Kreizler és segítői egy olyan sorozatgyilkos után kutatnak, aki gyerekprostituáltakat gyilkol meg különösen visszataszító módon, a korrupt rendőrség viszont próbálja eltussolni az ügyet.

A sorozat készítői egyáltalán nem voltak szégyenlősek akkor, amikor megcsonkított gyerekhullákat kellett mutogatni, de nagy hiba lenne a The Alienistet leírni azzal, hogy olyan horrorsorozat, ahol a szélsőséges erőszakon vagy az ijesztgetésen lenne a hangsúly. A krimisorozat kifejezés is leegyszerűsítő lenne, hiszen Laszlo Kreizler azon túl, hogy meg akarja állítani a sorozatgyilkost, tudományosan is legalább annyira érdeklődik a személye iránt.

Ráadásul a sorozat sötétsége elsősorban nem a kegyetlen gyilkosságokból fakad, hanem a korrajzból: abból, hogy milyen nyomorult helyként jelenik meg benne a XIX. század végi New York. Caleb Carr sztorija a fejlődő nagyváros legsötétebb oldalát mutatja meg: a mindent átszövő, és a legmagasabb szintekig elérő korrupciót, a bevándorlók kilátástalan helyzetét, az egész városrészeket leuraló nyomort, és mindazt a szennyet és bűnt, ami ezek kombinációjából létrejön. Az már csak hab a tortán, hogy Carr még a sorozatgyilkosságok témájából is a lehető legfelkavaróbbat választotta: nem elég, hogy az áldozatok gyerekek, prostituáltak is, akik a maffia fenntartásával, de a rendőrség tudtával működő nyilvánosházakban űzik mesterségüket.

Éppen ezért a véres jeleneteknél

jobban próbára teszi a nézőt, amikor ezt az elképesztő, leginkább a gyereket sújtó nyomort és kiszolgáltatottságot ábrázolja a sorozat.

Mindenképpen szokatlan és megosztó téma, hogy 10-12 éves fiúk kelletik magukat a sorozatban, és mindez teljesen elfogadottnak tűnik az adott közegben.

Mindezzel éles kontrasztba kerülnek a legszebb budapesti épületekben felvett jelenetek, amikor az Operába, jótékonysági bálokba és luxuséttermekbe járó szerencsésebbek világát ábrázolja a sorozat. De a kettő közti átmenet sem hiányzik, hiszen Carr karaktereinek köszönhetően szép keresztmetszetét kapjuk a sokféle rétegből felépülő nagyvárosi társadalomnak.

Szintén hozzájárul a The Alienist sötétségéhez, hogy a fő karakterek mindegyike valamilyen súlyos trauma hordozója, így a sorozatgyilkos jellemén kívül is bőven van mit analizálni, és a szereplők előszeretettel turkálnak is egymás fejében, illetve múltjában. Ahogy szép lassan halad előre a nyomozás, nemcsak a gyilkosról tudunk meg egyre többet, hanem persze a legfontosabb szereplőkről is. Mondjuk Kreizler kapcsán például a sorozatban csak a német származását emlegetik, a magyarról már kevésbé van szó. Igazából erre a nevén kívül annyi utalás van, hogy

az egyik epizódban pár mondatot magyarul is elmond Daniel Brühl,

aki egyébként maga is félig német származású. Ebből fakadóan sokkal jobban megy neki, ha németül kell beszélnie, de a pár magyar mondat is szép teljesítmény, és összeségében is jó választásnak tűnik Brühl Kreizler szerepére (bár Caleb Carr megjelenésében másfajta karaktert vízionált).

A New York Timesnak dolgozó, alkoholproblémákkal küzdő John Moore (Luke Evans), mintegy a dr. Watsonja Kreizlernek. A fontos női karakter megtisztelő szerepe pedig Dakota Fanningnek jutott, aki a New York-i rendőrség első női alkalmazottját játssza igazi feminista ikonként. De nem csak ő, hanem Kreizler is úttörő, hiszen a frissen tudománnyá váló pszichológia segítségével akarja elkapni a gyilkost. Az ügyön dolgozó öt fős csapat maradék két tagjára, a fiatal detektív testvérpárra már jóval kevesebb figyelmet fordítottak a forgatókönyvírók, de az egyértelmű, hogy ők is modernséget képviselik. Olyan újító technológiákat alkalmaznak, mint például az ujjlenyomatok vizsgálata, módszereikre pedig a maradi rendőrségnél gyanakvással tekintenek.

A főbb szereplők mind kitalált személyek, de a mellékszereplők között sok a történelmi figura.

A legfontosabb közülük a frissen kinevezett rendőrségi vezető, Theodore Roosevelt

(Brian Geraghty), és nemcsak azért, mert a későbbi amerikai elnökről van szó, hanem azért is, mert ő az, aki a rendőrség korruptságát felismerve engedélyt ad a párhuzamos nyomozásra, illetve információkkal segíti is azt. (Roosevelt valóban fontos szerepet játszott a New York-i rendőrség megreformálásában.)

Persze kellenek a Kreizleréket hátráltató antagonisták is, de ők már jóval kevésbé érdekes és összetett figurák. Szintén elnagyoltnak tűnik a kötelező szerelmi szál is, de igazából ez nem is baj, hiszen maga a nyomozás és közeg éppen elég érdekes ahhoz, hogy ne a romantikázást akarjuk nézni.

Komolyabb hiányérzetünk inkább csak azért lehet, mert a nagy katarzis elmarad, igazából a gyilkos leleplezését hozó epizód az, ami a legkevésbé érdekes vagy megrázó az egész sorozatban. A The Alienst viszont kerek egészet alkot, amely önálló minisorozatként is megállja a helyét, de elképzelhető, hogy lesz következő évad, amely – mivel ez a nyomozás lezárult – Carr Kreizler-sorozatának egy következő kötetét dolgozhatná fel.

A nézettségi adatok és a kritikák alapján ez nem tűnik indokolatlannak, és mi már csak azért is szurkolhatunk érte, hogy legközelebb még több magyar színészt és budapesti helyszínt keresgélhessünk a sorozatban.

Ennél aktuálisabb film nincs most

Félelemkeltésre és kreált ellenségképre épülő kampány, ellehetetlenített ellenzék, a hírek manipulálása, választási csalás gyanúja, újságírók külföldi ügynökként való megbélyegzése, tüntetéshullám… Ne aggódjon a kedves olvasó, nem a magyar közélet állapotán akarunk újfent keseregni, mindössze megnéztük Wes Anderson legújabb, kétségtelenül fura, de remekül működő és intelligens filmjét, a Kutyák szigetét.

Jó érzékkel küldte moziba a magyar forgalmazó a különc zseni, Wes Anderson legújabb alkotását, aki kilenc évvel A fantasztikus Róka úr után ismét animációs filmet írt és rendezett. Hiába játszódik a Kutyák szigete a közeljövő Japánjában, valószínűleg nem lesz olyan magyar ember – pártállástól függetlenül -, aki a disztópia megtekintése közben nem a jelen Magyarországára, illetve Orbán Viktorra, migránsokra és Soros-ügynökökre asszociál majd.

És mindezt igazából nem is nagyon kell „belelátni” a filmbe, hiszen Wes Anderson nem csak egy, a mai magyar közállapokokra kísértetiesen hasonló rendszert vizionált, hanem sokszor olyan, mintha direkt a 2018-as választás eseményeit dolgozta volna fel animációs filmes formában… Igazából pont az a nehéz, hogy az ember mindettől elvonatkoztatva, önálló filmművészeti alkotásként írjon a Kutyák szigetéről, pedig Wes Anderson alkotása – ahogy tőle megszokhattuk -, ezúttal is igazán érdemes erre.

Húsz évvel később járunk a jövőben, egy fiktív japán nagyvárosban, Megaszakiban, amelynek autoriter hajlamú polgármestere, Kobajasi,

családja és klientúrája segítségével végleg bebetonozná hatalmát a közelgő választásokon.

Erre nagyszerű lehetőséget kínál az egyre jobban terjedő kutyainfluenza, amely ugyan valós problémának tűnik, de Kobajasi még rá is erősít a betegségtől való félelemre, hogy ennek örvén eltávolíthassa a tisztátalannak, veszélyesnek, agresszívnek bélyegzett – valójában segítségre szoruló – állatokat Megaszakiból, magát erős kezű vezetőként beállítva. 

Forrás: Fórum Hungary

Igaz, hogy a kutyák deportálása nem mindenkinek tetszik, és van egy ellenzék is a Tudós Párt képében, de őket csak a látszat kedvéért hallgatják meg. Hiába létezne humánus megoldás a problémára, Kobajasiék mindent megtesznek, hogy ez ne működjön, sőt. Egy fiatal újságírópalánta rájön, hogy Kobajasiék esetében az összeesküvés-elmélet nem is csak elmélet, és elkezd nyomozni a kutyaügy után, amely pont a legjobbkor jött a polgármesternek.

Ez a történet egyik szála, a másik pedig a kutyák sorsa az úgynevezett Szemét-szigeten, ahová deportálták őket, illetve Atarié, aki az egyetlen ember, aki a kutyája után megy. A 12 éves kisfiú ráadásul nem is akárki, hanem Kobajasi polgármester nevelt fia, aki tettével akaratlanul is szembeszegül saját gyámjával. Atari csak a kedvencét szeretné megkeresni, missziójában pedig a remek színészek hangján megszólaló kutyafalka segíti: Rex (Edward Norton), King (Bob Balaban), Duke (Jeff Goldblum), Boss (Bill Murray), illetve Chief (Bryan Cranston), aki kóborkutyaként először nem szívesen engedelmeskedik egy embernek.

A politikai krimiszál és road movie-szerű történet párhuzamosan halad előre, és miután Megaszaki polgárai is tudomást szereznek Atari kalandjáról, egyfajta hősként kezdik kezelni a fiút, akit ugyan nem vezérelnek magasabb célok, de társaival együtt persze a gonosz emberekkel is meg kell küzdenie.

Wes Andersonnál viszont

nagyon fontos a kutyák nézőpontja:

azt értjük, amit ők beszélnek (az van angolul), azt pedig csak sejtjük, hogy Atari mit gondol és érez (japánul tudók persze előnyben), a politikusok beszédeit pedig lefordítják nekünk. Így a filmnek legalább annyira főszereplője Chief és Spots (Liev Schreiber), Atari kutyája, mint maga a kisfiú vagy bármelyik másik ember, ezért is tud annyira szórakoztató és nem szájbarágós lenni a történet.

Forrás: Fórum Hungary

A saját egyéniséggel rendelkező, antropomorfizált kutyák kalandjait mindenfajta mélyebb értelmezés nélkül is élvezet követni, és mindehhez még hozzájön Wes Anderson fanyar humora, illetve a legapróbb részletig kidolgozott retrófuturisztikus látvány. A Disney- és Pixar-animációk korában kifejezetten különlegesnek számító,

a történethez tökéletesen passzoló stop motion technikát is ki kell emelni,

amely rengeteget hozzáad a Kutyák szigete sajátos élményéhez.

Szintén nagyon fontos a japán kulturális hivatkozások tengere, amelyek átszövik a film történetét és meghatározzák vizualitását is. Olyan, mintha a Kutyák szigete egy nagyon sajátos szerelmeslevél lenne Japánhoz. Miközben a sztori persze univerzális (valószínűleg nem csak mi ismerhetünk magunkra a félem és gyűlölet miatt önmagából kifordult Megaszaki polgáraiban), és az is igaz, hogy Wes Anderson a tőle megszokott módon megint egy sajátos, csak rá jellemző világot kreált.

Hozzá kell tenni, hogy annak megítélésére nem vállalkozhatunk, mennyire hiteles vagy korrekt a film japánsága. Nyilvánvalóan erősen sztereotipizáló, és az ebből fakadó humorforrást is kihasználja Wes Anderson, de Budapestről, a térség nem szakértőjeként ez inkább tűnt szeretetteli gesztusnak, mint kulturális kisajátításnak vagy bántó leegyszerűsítésnek (igaz, a jó szándék nem feltétlenül zárja ki az utóbbiakat). Ami még innen is problémásnak tűnhet kultúrakritikai szempontból, az az amerikai cserediák, Tracy (Greta Gerwig) karaktere, aki fehérként végül kulcsszerepet kap a probléma megoldásában, mintegy megmentve a helyieket saját maguktól. Ez nem feltétlenül szerencsés választás, de mivel Japán-rajongásával Tracy maga is komikus figura, akit minden jó szándéka ellenére felforgató, idegen ügynökként bélyegez meg a Kobajasi-rendszer, könnyű szimpatizálni vele.

Mécseseket gyújtottak a Magyar Nemzet emlékére, de reménykednek az újságírók

Körülbelül kétszáz ember gyűlhetett össze a Magyar Nemzet alapítójáról elnevezett Pethő Sándor utcában, az Avilai Nagy Szent Teréz Plébániatemplom kertjében, a lap munkatársai által szervezett rendezvényre. Az eseményen kiosztották a Szamizdat Magyar Nemzetet is, amelyet az újságírók saját költségükön nyomtattak ki az olvasóiknak.

A 16 órakor kezdődő rendezvény „hivatalos” része mindössze néhány perc volt, két felszólalóval. Először Pethő Tibor, az alapító dédunokája beszélt. Azzal kezdte, hogy az első szavuk a fájdalomé, a második a köszöneté – ezzel arra utalt, hogy sokan eljöttek a rendezvényre, és sokakat érdekel a lap munkatársainak sorsa. Utána arra beszélt, hogy egyre fogy körülöttük a levegő, provokálják őket, de meg kell őrizniük a méltóságukat.

Az egyetlen dolog, ami örömet nyújtott az elmúlt héten, az olvasók szeretete

– mondta. Hozzátette, hogy bíznak a visszatérésben, de ehhez is az olvasókra van szükség.

Forrás: FüHü

Torkos Matild arról beszélt, hogy a Fidesz hiába nyerte meg a választást, nem képesek őszintén örülni az eredménynek, hanem egyből hozzákezdtek, hogy bosszúszomjasan elégtételt vegyenek azokon, akiket ellenségnek tartanak. Az újságíró, aki azok között volt, akiket 2014-ben, az Orbán-Simicska-konfliktus kezdetén elküldtek majd harminc másik társával együtt a laptól, felidézte, hogy a kormánynak akkor sem volt egy jó szava sem hozzájuk, ahogy most sincs, a Magyar Nemzet megszűnésekor. Nem ezt a fajta kormányzást ígérték nekünk 2010-ben, nem csoda, hogy egyre többen fordulnak a kormánypártok ellen – mondta, majd hosszan sorolta az Orbán-kormány hibáit. Torkos szerint ezzel szemben a Magyar Nemzet újságírói soha, senki ellen nem követtek el árulást, főleg nem az olvasóik ellen.

A Magyar Nemzet újságírói ezután mécseseket gyújtottak a lap emlékére, illetve készült egy emlékkönyv is, amelybe minden megjelent munkatárs írt valamit. A rendkívüli lapszámot ingyen osztogatták a rendezvényen, de kitettek egy kalapot, hogy aki szeretne, hozzájárulhasson a költségekhez.

A Független Hírügynökségnek Lukács Csaba, a Magyar Nemzet főmunkatársa elmondta, hogy a rendkívüli lapszám létrehozásában minden kollégája segített.

„Igazából most kovácsolódtunk össze erős közösségé”

– mondta. Lukács volt az, aki a szombati lapszám megjelenésének felelőse lett, hiszen a kiadó nem vállalta ezt. Illetve nem is használhatták a lap logóját és nevét, ezért lett a kiadvány Szamizdat Magyar Nemzet. Elmondta, hogy nem a lapszám összeállítása jelentette a problémát, hanem az, hogy

olyan nyomdát találjanak, amely hajlandó kinyomtatni azt.

A Magyar Nemzetet évek óta készítő nyomda kapacitáshiányra hivatkozva mondta vissza a megrendelést, de olyan nyomda is volt, amely jelezte, hogy valaki „telefonált”, és megtiltotta nekik, hogy segítsenek. Végül a pozsonyi Új Szó nyomdájában sikerült 20 ezer példányt kinyomtatni, illetve Vácott is megrendeltek ugyanennyit, hogy biztosan megérkezzen a lap az olvasókhoz.

Lukács Csaba meggyújtja az elsó mécsest. Forrás: FüHü

Lukács Csaba, aki 18 éve dolgozott a Magyar Nemzetnél, elmondta, hogy egyébként semmi jele nem volt annak, hogy bezárják a lapot. Kedden, 10 órakor tudták meg, hogy vége a lapnak. Hozzátette, hogy minden újságíró sejtette, hogy a választások eredménye változásokat hoz a lapnál, de nem számoltak azzal, hogy a nyomtatott és az online kiadás is megszűnik, ráadásul ilyen hamar. A munkatársak jelenleg a maradék fizetett szabadságukat vagy a felmondási idejüket töltik, illetve az ígéret szerint végkielégítést is kapnak. „Ebben úgy tűnik, hogy korrekt a kiadó” – mondta. Arról sem ő, sem a kollégái nem tudnak, hogy Ungár Péter megveszi-e a lapot, de reménykednek, hogy folytathatják a munkát. „Nem rajtunk múlik ez a dolog” – mondta arról, hogy a lap 150 dolgozója ki van szolgáltatva a tulajdonosi döntésnek.

A rendezvényen a leghűségesebb olvasók mellett számos, más sajtóorgánumnál dolgozó újságíró is megjelent szolidaritásból, és még politikusokat is lehetett látni. A résztvevők nagy része 5 óra után elindult, hogy csatlakozzon az Operaház elé szervezett kormányellenes tüntetéshez.

Még mindig aktuális a romagyilkosságokról készült film

Felkavaró és fontos témát boncolgató film Bogdán Árpád Genezis című alkotása, amely tíz évvel a romagyilkosságok után került a moziba, de korántsem mondhatjuk, hogy aktualitását vesztette volna. A rendező olyan filmet akart forgatni, amely három történetszálat felvéve más-más kontextusba helyezi a rasszista bűncselekményeket, viszont ennek következtében egyenetlen és széttartó lett, ráadásul az üzenete sem világos.

 

Bogdán Árpád a gyilkosságok óta tervezte a filmjét, melynek témája sajnos még most is legalább ugyanannyira aktuális, mint a konkrét bűncselekmények idején. A legszegényebbek kiszolgáltatottsága, a társadalmi rétegeket egymás ellen fordító frusztráció, amely akár szélsőséges gyűlöletbe és erőszakba is torkollhat most is jelen van a társadalomban.

A témát már mások is feldolgozták: az elmúlt években készültek olyan magyar filmek, amelyek konkrétan a romagyilkosságokkal (Csak a szél, Ítélet Magyarországon), vagy a szélsőségesség felerősödésével (Veszettek) foglalkoztak, Bogdán Árpád alkotása viszont meglepő módon nem ilyen. A rendező saját bevallása szerint inkább arra fókuszált, hogy a társadalom kisebb egységeiben, a családokban hogyan csapódhatnak le a hasonló tragédiák. Nem arra keresi a választ, mi az oka a társadalmi feszültségeknek, miért válhattak cigányok a származásuk miatt gyilkosságok áldozatává, és milyen hatással van mindez a roma közösségre vagy az egész országra. Az pedig pláne nem volt célja, hogy elmesélje a gyilkosságok történetét, ezért ezt nem is érdemes keresni a Genezisben.

Bogdán Árpád három részre osztotta a filmjét, és ezek a „fejezetek”

három olyan karaktert állítanak a középpontba, akiknek a sorsa így-úgy kapcsolódik a bűncselekményekhez.

Az első fejezet – és egyben messze a legfontosabb és legerősebb – a kilencéves Ricsié, akit a nagyszerű amatőrszínész, Csordás Milán játszik. Azon kívül, hogy édesapja falopásért börtönben van, Ricsi átlagos kisfiúnak tűnik. Iskolába és focizni jár, szereti a kutyáját, és sajnos az sem tekinthető nagyon különlegesnek a mai Magyarországon, hogy romaként szegénységben él, anyja pedig közmunkásként dolgozik. Ricsiék nem nyomorognak, a család inkább tisztes szegénységben él, de az apa két éves börtönbüntetésének híre értelemszerűen nagyon rossz kilátásokat tartogat számukra. Közben pedig a környéken elkezdődnek a roma lakosok elleni támadások is, minderről azonban sok minden nem derül ki, hiszen Ricsi szemszögén keresztül látjuk és halljuk a történteket. Őt pedig nem akarják beavatni ezekbe a szörnyűségekbe, ezért inkább csak sejti és érzi, hogy baj van. Aztán be is következik a tragédia: Ricsi családját megtámadják, édesanyja is meghal, és ő, habár túléli a támadást, fenekestül felfordul a világa, és teljesen egyértelmű, hogy soha nem fog megszabadulni az átélt élménytől.

Illési Anna Enikő a Genezisben.

A következő fejezet Virágról (Illési Anna Enikő), a tizenéves hallássérült lányról szól, aki barátján keresztül kerül kapcsolatba a gyilkosságokkal. Ricsihez hasonlóan neki is bepillantást nyerhetünk családi helyzetébe és életkörülményeibe, amelyek a külső szemlélő számára ugyan sokkal jobbak, mint amit a kisfiú elmondhat magáról, de még így is elég nyomasztó képet mutatnak. Szép lassan kiderül, hogy Virágnak is súlyos tragédiák terhelik az életét: ott van mindjárt a molesztáló apja, barátja pedig a romagyilkosságok elkövetői között van, amiről a lány is csak sokára és véletlenül szerez tudomást.

A harmadik fejezet főszereplője egy jól szituált, fiatal ügyvédnő, Hanna (Cseh Annamária), akire rábízzák Virág barátjának jogi képviseletét, tehát az ő története eleve a gyilkosságok után kezdődik. De neki is van egy súlyos személyes tragédia az életében: elvesztette kislányát, amit képtelen feldolgozni.

Ez a sok háttérsztori eléggé összekuszálja a film dramaturgiáját, és bár a főszereplők saját problémái kétségkívül új rétegeket adnak hozzá a karaktereikhez, igazából érthetetlen, hogy a fő téma szempontjából miért volt fontos mindezt bemutatni. Ráadásul a sok mellékszál széttartóvá és vontatottá teszi a filmet, és ehhez még hozzájönnek a kifejezetten szimbolikus jelenetek és motívumok is. Ezek nagyon szépen vannak fényképezve, egyfajta líraiságot kölcsönözve a filmnek, emellett arra hivatottak, hogy összekapcsolják az egyes fejezeteket. Több olyan elem is van, amely vissza-visszatér, összekötve a három karaktert, viszont

a sok szimbólum és esztétizálás néha indokolatlanul nagy terepet kap,

és leuralja a forgatókönyvet.

Ráadásul az egyes fejezetek minősége sem egyforma. A Bogdán által alkalmazott történetmesélési forma és a hozzárendelt vizuális kifejezőeszközök a maga körül csak információmorzsákat elcsípő Ricsihez illenek leginkább, és nyilván az ő történetére vagyunk a leginkább kíváncsiak. Viszont, mivel ezzel nyit a film, és itt történik meg maga a támadás is, utána jelentősen veszít erejéből a Genezis. Virág fejezete is eléggé kidolgozott, de jóval kevésbé fajsúlyos az alapsztori szempontjából, az ügyvédnő története pedig még ehhez képest is kevésbé sikerült és kicsit erőltetettnek is hat. Persze eleve meglepő, hogy miért rájuk fókuszált a rendező ahelyett, hogy mondjuk más áldozatok vagy a támadók, esetleg a közösség nézőpontjából mutatná az eseményeket.

A magyarázat erre az, hogy Bogdán azt akarta bemutatni, hogy a helyi romákon kívül is számtalan embert és családot érintettek a gyilkosságok, méghozzá különböző társadalmi rétegekben. Viszont szintén meglepő döntés, hogy a rasszista indíték csak érintőlegesen kerül elő a filmben, pontosabban a rendező nem ezzel foglalkozik.

Az áldozatok cigánysága helyett sokkal fontosabb a főszereplők személyes tragédiája.

Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy Bogdán Árpád nem olyan üzenettel engedi újtára a nézőt, hogy a társadalom egy csoportja elleni támadások micsoda károkat okoztak az egész közösségnek. Épp ellenkezőleg: ahogy a szereplők sorsa a film végén összeér, azzal kifejezetten pozitív, optimista üzenete lesz a filmnek. Ez sajnos meglehetősen furcsán hat nemcsak 2008, hanem 2018 Magyarországán is. Igaz, hogy Bogdán nem közösségekre, hanem egyes emberekre koncentrál, és ezen a szinten talán még tényleg van némi remény.

Ember és gép harca a Keleti aluljárójában

A Friss Hús Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon debütált Deák Kristóf új filmje, A legjobb játék. Az Oscar-díjjal elismert Mindenkihez hasonlóan a rendező ezúttal is egy morális dilemmáról és a közösség erejéről készített filmet.

Kicsit több mint egy év telt el azóta, hogy Deák Kristóf Mindenki című alkotása megkapta a legjobb rövidfilmnek járó Oscart. A rendező most bemutatott filmje látszólag nagyon más, mint a gyerekkórusról szóló, 90-es években játszódó Mindenki, már csak azért is, mert A legjobb játék kicsit futurisztikus problémafelvetéssel operál, amelyet azonban nem nehéz elképzelni a jelenlegi technológiai fejlettség szintjén sem. A film ebből a szempontból némileg olyan, mintha a népszerű disztópikus sorozat, a Black Mirror egyik epizódja lenne, de a kicsengése azért jóval pozitívabb annál. És pontosan ebben hasonlít nagyon a Mindenkire.

A legjobb játékban az emberek és a munkájukat veszélyeztető gépek kerülnek konfliktusba egymással. Adott néhány biztonsági szakember, akinek az a feladata, hogy egész nap figyelje a metróaluljáróban közlekedő embereket. A cél az, hogy minél hamarabb azonosítsák azokat, akik veszélyt jelenthetnek az utasokra. A szokatlan viselkedésű emberekre fókuszálnak; tolvajokat, terroristákat keresnek, és ha kell, riasztják a „terepen” dolgozó kollégáikat, mindebben pedig egy profi rendszer áll a rendelkezésükre. A biztonsági kamerák képei alapján a számítógép automatikusan jelzi, ha valaki gyanús, azt viszont már a monitor mögött ülő embereknek kell eldöntenie, hogy valós veszélyről vagy téves riasztásról van-e szó. Legalábbis ezt gondolja Áron (Rétfalvi Tamás), aki kollégáival még versenyezik is abban, hogy ki értékel gyorsabban és jobban.

Igaz, hogy egész nap egy üres szobában, egy hatalmas monitor mögött ül egyedül, és jóformán csak akkor találkozik hús-vér emberrel, amikor jön a műszakváltás (már ez is lehet egyfajta kritikája a technológia által meghatározott világunknak), de élvezi a feladatot, és látszólag az ő kezében van az irányítás. Áron azonban véletlenül rájön, hogy tulajdonképpen nem együtt dolgozik a géppel, hanem betanítja azt, hogy később emberre már ne is legyen szükség a feladathoz. Minél hamarabb éri el, hogy a gép mesterséges intelligenciája képes legyen mindarra, amire ő, annál jobb munkát végez, csakhogy ezáltal elveszíti a saját megélhetését is. És itt jön a Mindenkihez hasonlítható morális dilemma: mit tehetünk hétköznapi emberként, ha az elvárások és a kötelességeink szembe mennek az érdekeinkkel? Ha azt vesszük észre, hogy elnyomnak és kihasználnak bennünket vagy akár másokat? A Mindenki gyerekszereplői nyíltan szembe szálltak az igazságtalansággal, ezért szerették olyan sokan a filmet.

Ez a pozitív kicsengés itt is megvan abban, ahogy Áron és váltótársa, Vica (Szabó Irén) reagálnak a problémára, és az is hasonlóság a két filmben, hogy itt is a közösség erejében rejlik a megoldás. Nem szeretnénk lelőni a poént, de kifejezetten szórakoztató és felemelő ez a része a filmnek amellett, hogy vizuálisan is nagy élmény. Csakhogy, mivel itt a munkájukat féltő felnőttekről van szó, ez a „megoldás” mégsem lehet olyan nyílt és bátor, mint a gyerekek esetében, ráadásul egyértelmű, hogy optimistán nézve is csak ideig-óráig működhet Áron és Vica ötlete.

De Deák Kristóf a filmjében nem is a választ keresi arra, hogy hogyan lehet feloldani ezt a problémát, ami valószínűleg az egyik legnagyobb, amivel az emberiség a közeljövőben szembenéz. Gépeket alkotunk, hogy jobban és gyorsabban végezzék el helyettünk a munkát, de a fejlődés oda vezet, hogy embertömegek megélhetését veszélyezteti, és akár olyan területeken is átveszi a helyünket, ahol nem is sejtettük volna, hogy ez lehetséges. A rendező csak felveti a problémát egy nagyon is könnyen érthető és átélhető helyzeten keresztül.

A film ráadásul egy másik morális kérdést is érint, hiszen a film szereplőinek munkája az, hogy folyamatosan megfigyeljék embertársaikat – elvileg a saját biztonságuk érdekében. És, habár attól valószínűleg nem kell tartani, hogy a BKK a Keleti aluljáróban (itt forgatták a filmet) a legprofibb technológiával monitorozza az utasokat, a kamerák már most is mindenütt ott vannak, és ki tudja, hogy kik, miért és hogyan figyelnek minket.

Szél: Kétszer olyan keményen kell küzdeni

Szél Bernadett körzetének Budakeszin még nem dőlt el a sorsa, amikor értékelte a választások eredményét éjfél után az LMP eredményváróján. Hadházy Ákos lemondott.

Szél megköszönte mindenkinek, aki elment szavazni, és kiemelten az LMP-szavazóknak. Ezután arról beszélt, hogy a Fidesz nagyarányú győzelme azt mutatja, hogy

a küzdelem új szintjét és új minőségét kell megvalósítani,

mert nem sikerült a kormányváltás.

Kétszer olyan keményen és kétszer annyit kell küzdeni, mint eddig – mondta. Hozzátette, hogy nem az LMP programján kell változtatni, mert az jó, hanem azon, ahogy megközelítik a választópolgárokat. Minél több emberhez el kell juttatni a programot, „mostantól ezen fogok dolgozni” – mondta Szél.

Az LMP társelnöke mindenkit arra kért, hogy ne adják fel a küzdelmet, bármit is mutatnak most az eredmények.

Egy dolgot tudunk tenni, hogy még nagyobb megértéssel, türelemmel viseltetünk egymás iránt, és a szekértáborokat felszámoljuk

– mondta Szél, aki nem gratulált Orbán Viktornak és a Fidesznek.

Az LMP listán valamivel 6 százalék felett végzett, egyéniben pedig biztosan csak Csárdi Antal jutott be Budapest 1-es választókerületében.

Szél Bernadett Budakeszin néhány száz szavazattal volt elmaradva a beszéd pillanatában a fideszes jelölthöz, Csenger-Zalán Zsolthoz képest, így neki még van esélye nyerni. Hadházy Ákos viszont biztosan nem győzött Szekszárdon, és korábban megígérte, hogy a Fidesz abszolút többsége esetén lemond, amelyet meg is tett.  

Hangsúlyozta, hogy nagyon nem volt tisztességes és egyenlő a verseny. „Abban ne legyen biztos a Fidesz hogy megszabadult tőlem” – tette még hozzá.

Fekete-Győr András is visszalépett Budapest belvárosában

Húsvét hétfőn, a Facebook-oldalán jelentette be Fekete-Győr András, a Momentum elnöke, hogy visszalép Budapest 1-es számú választókörzetében az MSZP-Párbeszéd jelöltje, V. Naszályi Márta javára.

Fekete-Győr András videoüzenetben számolt be a döntéséről, de a lényeget szövegként is kiemelte:

„A német szövetségi parlamentben azt tanultam meg, hogy kompromisszumok és kiegyezések nélkül nem lehet sikerre vinni egy közösséget. Éppen ezért javasoltam jelölttársaimnak azt, hogy a döntésünkhöz hívjunk segítségül egy közvéleménykutatást. Ebbe ők sajnos nem mentek bele, ezért megcsináltattam nélkülük.

A Medián 1200 főt kérdezett meg, és orrhosszal ugyan, de V. Naszályi Márta lett a legesélyesebb jelölt.

Ezért én tartom magam az ígéretemhez, vállalom a felelősséget, és visszalépek V. Naszályi Márta javára a Budapest 1-es választókerületben” – írta Fekete-Győr András.

Választókerületi szimpatizánsait arra kérte, hogy ne csüggedjenek, mert mindenkinek így lesz a legjobb, listán pedig szavazzanak a Momentum-generációra.

Tartom magam az ígéretemhez: visszalépek!

A német szövetségi parlamentben azt tanultam meg, hogy kompromisszumok és kiegyezések nélkül nem lehet sikerre vinni egy közösséget. Éppen ezért javasoltam jelölttársaimnak azt, hogy a döntésünkhöz hívjunk segítségül egy közvéleménykutatást. Ebbe ők sajnos nem mentek bele, ezért megcsináltattam nélkülük. A Medián 1200 főt kérdezett meg, és orrhosszal ugyan, de V. Naszályi Márta lett a legesélyesebb jelölt. Ezért én tartom magam az ígéretemhez, vállalom a felelősséget, és visszalépek V. Naszályi Márta javára a Budapest 1-es választókerületben. A sok ezer választókerületi szimpatizánsomat pedig arra kérem: ne csüggedjetek, így lesz jó mindannyiunknak, a listán pedig szavazzatok a Momentum-generációra! Listavezetőként azért fogok dolgozni, hogy ne kelljen innen elmenni, és hogy érdemes legyen hazajönni. Előtte viszont győznünk kell a Belvárosban!

Közzétette: Fekete-Győr András – 2018. április 2.

„Listavezetőként azért fogok dolgozni, hogy ne kelljen innen elmenni, és hogy érdemes legyen hazajönni.

Előtte viszont győznünk kell a Belvárosban!”

– fejezte be a posztot.

Bejelentése nyomán mostanra V. Naszályi mellett az LMP-s Csárdi Antal, illetve a visszalépéstől elzárkózó jobbikos Losonczy Pál maradt a Fidesz-KDNP jelöltjével, Hollik Istvánnal szemben.

A budapesti 1-es választókerületben először Juhász Péter lépett vissza azért, hogy csak egyetlen ellenzéki jelölt maradjon állva Hollikkal szemben. Fekete-Győr ekkor azonnal kezdeményezte, hogy a megmaradt jelöltek egyeztessenek arról, hogy ki legyen az, illetve új közvélemény-kutatást javasolt. Végül V. Naszályi és Csárdi is elzárkózott ettől, de ennek ellenére Fekete-Győr elkészítette a kutatást, amelynek eredménye most derült ki.

Három forgatókönyvet vizsgáltak meg: kire szavaznának a választók, ha az MSZP-P, az LMP vagy a Momentum jelöltje maradna a szavazólapon a Jobbik és a Fidesz-KDNP jelöltje mellett. A Medián arra jutott, hogy a jobbikos jelölt csak 8-10 százalékot szerezne, V. Naszályi, Csárdi és Fekete-Győr pedig néhány százalékkal maradna el a kormánypártok jelöltje mellett, de az MSZP-P jelöltje esetében lenne legszorosabb a verseny, ezért az ő javára lépett vissza a Momentum elnöke.

Aki látja ezeknek a kutyáknak a szemét, soha nem felejti el

Nem lehet üzlet a kóbor állatok problémája, vallja Mészáros Gabriella, aki 18 éve foglalkozik állatvédelemmel, jelenleg a Magyar Állatvédők Országos Szövetsége (MÁOSZ) elnökeként. Annak kapcsán beszélgettünk vele, hogy magához Orbán Viktor miniszterelnökhöz fordult nyílt levélben az állatvédelem problémái miatt. Mészáros Gabriella elmondta, hogy évek óta várnak a reformokra, miközben szörnyű minden nap azzal álomra hajtania a fejét, hogy holnap megint kóbor kutyákat ölnek meg a gyepmesteri telepeken a helyhiány miatt. Az úgynevezett sintérbiznisz mellett arról is beszélt, hogy az állatvédők sem szentek: a civil szervezetek egy részére is jellemző az átláthatatlanság és a zavarosban halászás.

 

Egy éve egy konferencián azt mondta, hogy 2017-et a változás évének érzi az állatvédelem szempontjából. Ehhez képest 2018. március 12-én Orbán Viktornak küldött nyílt levelet, amelyet azzal kezd, hogy végső elkeseredésében fordult a miniszterelnökhöz.

Tavaly nem történt meg az a változás, amit szerettünk volna. Kijött az állatvédelmi törvény módosításának javaslata, amit már nagyon vártunk, hiszen 13 éves EU-s jogharmonizációs kötelezettséget kellene ezzel teljesíteni. Az új törvény azért is fontos lenne, hogy felhatalmazást adjon a kormánynak a kóbor állat rendelet megalkotására, amely 2010 óta készül. Szóval nagyon vártuk, hogy kijöjjön a törvény módosítása, de a tervezet nem jó, ezért kifogásokat emeltünk, és ránk fogták, hogy miattunk nem tud elkészülni a törvény. Emiatt pedig a rendelet is csúszik. Legutóbb szeptemberben vettünk részt ezzel kapcsolatban civil egyeztetésen, ahol a három országos állatvédelmi szervezet, a MÁTSZ (Magyar Állatvédő és Természetbarát Szövetség), a MÁOSZ – ezek ernyőszervezetek -, illetve a Herosz (Herman Ottó Magyar Országos Állat- és Természetvédő Egyesület) egyhangúlag azt mondta, hogy a készülő rendelet jó, egészen európai színvonalú, egyetlen egy dolgot leszámítva. Még mindig, változatlan formában profitorientált lehet az ebrendészeti tevékenység, tehát a kóbor állatok közterületről való befogása. Pedig ez egy közfeladat, ami járvány- és közegészségügyi szempontból is fontos. Az egy dolog, hogy ennek végrehajtását az állam az önkormányzatok hatáskörébe utalja, az önkormányzatok pedig kiadják alvállalkozóknak, de akkor is az állam felelőssége, hogy el legyen látva. Ez a feladat kifejezetten igényli, hogy szakmailag és pénzügyileg is szigorú beszámolási kötelezettsége legyen annak, aki ezt a tevékenységet elvégzi. Egy gazdátlan, kóbor állat élete nem lehet üzlet.

Nonszensz az a jogi szabályozatlanság, ami a területet körülveszi.

Pedig én még tavaly is abban reménykedtem, hogy ez megváltozhat, és elérhet az ebrendészeti tevékenységre szánt közpénz végre a kutyákhoz.

Az Orbán Viktornak írt nyílt levele március 12-én kelt, kevesebb, mint egy hónappal a választások előtt. Sejtem, hogy mi fog válaszolni, de érkezett-e rá bármiféle reakció?

Természetesen semmi, nincsenek illúzióim.

Tavaly arról is beszélt, ha szép szóval nem megy, radikálisabb eszközökhöz kénytelenek nyúlni az állatvédelem ügyében. Mik lennének ezek?

Például ez volt az egyik: amikor az ember már a miniszterelnök úrnak kénytelen levelet írni. Nem akarok balhézni, megoldást szeretnék. A levél publikálásának is az volt az egyik oka, hogy elkerüljük ezt. Itt, ezen a területen vannak olyanok is, akik szeretnek balhézni, de mi nem szeretnénk.

 

Kire vagy kikre gondol?

A civil állatvédők sem szentek, vannak itt is vannak olyanok, akiknek a tevékenysége nem elsősorban az állatmentésre irányul.

Még mielőtt az állatvédőkről beszélnénk, térjünk vissza egy pillanatra erre a bizonyos sintérbizniszre, amit a levelében is emleget, és ha jól értem, kiemelt célnak tartja a felszámolását. Az a fő probléma, hogy a gyepmesteri telepek nem tudnak/akarnak elszámolni a tevékenységükért kapott pénzzel?

Aki munkát végez, kapjon pénzt érte. De senki nem kérdezi meg, hogy a kapott pénz mire megy. Például vegyük Nyíregyházát: a város 2010-ben 49 millió forintot fizetett ki ebrendészeti tevékenységre. Ki tudja, hogy a feladat ellátója ebből mennyit költött az állatokra, és mennyit a sarokházára? Ez a probléma. 2010-ben 49 millió forintból 300 állatot altattak el Nyíregyházán anélkül, hogy lenne bármiféle számla például az ehhez szükséges hatóanyagokról, miközben ezek tényleg milliós nagyságrendű tételt jelentenek. A sintérbiznisz lényege pont az, hogy nincs szigorú beszámolási kötelezettség, ezért tök jól élhet az, aki ezt a tevékenységet nem lelkiismeretesen látja el. Pláne azok, akik egyidejűleg akár 160 településsel állnak szerződéses viszonyban. Ilyen is van. Nem is tudjuk elképzelni, hogy ennyi településről hova, milyen módon helyezik el az állatokat. Szóval számtalan aggály felmerül a mostani hézagos jogszabályi környezetben, és mi ezt fel akarjuk számolni.

Rengeteg pénz van ezen a területen, csak nem jut el az állatokig.

Kóbor álatok vére tapad ezekhez az adóforintokhoz, hogy lehet ezt megengedni? Amíg ennyi állat elkerülhető halálával vagyunk kénytelenek szembesülni, addig nem lophatnak, nem élhetnek vissza ezzel emberek.

Mindezt úgy, hogy az elemzésük szerint a gyepmesteri telepek feladatainak egy részét állatvédő civil szervezetek végzik, miközben az állatvédelmi törvényben le van írva, hogy a kóbor állatok gondját a településeken az adott önkorményzatnak kell megoldania. Tehát Ön szerint gyakorlatilag arról van szó, hogy az önkormányzatok nem teljesítik ezt a törvényben foglalt kötelezettségüket?

Erről is szó van. És aki elvégzi, az is hanyag módon végzi el. De van olyan település, ahol nincs is gyepmesteri telep, hanem a helyi állatvédelmi civil szervezet végzi el a munkát, és ezért egy fillér finanszírozást sem kap az önkormányzattól. Ahol jól működik a gyepmesteri telep, például Budapesten, ahol helyhiány miatt már nem altatnak el állatokat, több civil szervezet mentési munkája tehermentesíti az Illatos utat. És nagyon sok kutya így is felelőtlen állattartók lakókörnyezetében marad.

Egyik tanulmányukban azt írják, hogy Magyarországon irreálisan magas a kóbor kutyapopuláció, a nagy részük pedig be sem kerül az ellátórendszerbe. Akkor honnan tudják, hogy hány kutyáról lehet szó?

Felbecsültük a létszámukat. Ez úgy néz ki, hogy körülbelül 2 millió kutya van az országban, ebből nagyjából 1,5 millió gazdis, azaz viszonylag felelős gazdánál van. Marad körülbelül 500 ezer kutya, becsléseink szerint ebből 400 ezer van felelőtlen állatartónál, és 80-100 olyan szegregátumokban, szociálisan hátrányos helyzetű településeken, ahol folyamatosan, kontroll nélkül szaporodnak. Közülük 20-22 ezer kerül be évente az hivatalos ellátórendszerbe, tehát a töredéke.

Ez mikori becslés?

Tavalyi. Emellett jelenleg körülbelül 40 ezer kutya van civil szervezetek gondozásában, olyanoknál, akik üzemeltetnek menhelyet, és olyanoknál, akik máshogy oldják meg az elhelyezésüket, például állatpanziókban vagy ideiglenes befogadóknál. Ebből az következik, hogy

jelenleg is van több tízezer, az utcán élő kutya, jellemzően a települések peremterületein.

Nagy létszámban vannak köztük olyan kutyák, akik teljesen el vannak vadulva, emberhez nem szoktak hozzá, őket csak kábítólövedékkel vagy csapdával lehet befogni.

Gondolom, ezekkel az állatokkal a gyepmesteri telepek sem nagyon bajlódnak.

Egyáltalán nem. Ők leginkább csak a települések belső részein felbukkanó, egy-egy kóbor állatot viszik el. A többiek ott maradnak a peremterületeken, és folyamatosan szaporodnak. Ha megnézzük az ellátórendszerben lévő állatok átlagéletkorát, akkor az 1,5-2 év. Tehát ha néhány éve elkapjuk és ivartalanítjuk az anyjukat, most nem lennének itt. Nem bonyolult, amikor az ember a kóbor állat problémát akarja feltárni: nem az égből pottyannak le ezek a kutyák, itt szaporodnak körülöttünk.

Arra van valamilyen adatuk vagy becslésük, hogy mennyi kutyát altatnak el a gyepmesteri telepeken?

Ebből az évi 20-22 ezer kutyából, akik az országban található összesen 103 gyepmesteri telepre bekerülnek – habár évről évre nő az élve kikerülések aránya -, még így is több ezer állatot altatnak el. És ezt csak az alapján tudjuk, amit a telepek bevallanak, lehet, hogy sokkal többről van szó. Rengeteg telepre be sem jutunk, mert nem engednek be.

Azt írják, hogy évi 4 milliárd forint közpénzbe kerül a gyepmesteri telepek fenntartása, miközben 2,1 milliárdból megoldható lenne a kóbor kutyák problémájának rendezése. Hogy jön ki ez az összeg?

Ez is becslés egyelőre. Ha abból indulunk ki, hogy 30-40 ezer állat van a már említett peremterületeken, akik szaporodnak, és folyamatosan termelik a problémát, az ivartalanításuk körülbelül 600 millió forintba kerül (harmincezerszer húszezer forint). A gyepmesteri telepek és az engedéllyel rendelkező menhelyek száma pedig körülbelül 150, ezek korszerűsítésére 10 millió forintot számoltunk, így jött ki 1,5 milliárd forint, összesen 2,1 milliárd. Nem egy egetverő összeg, főleg, hogy számításaink szerint 4 milliárd úgyis elmegy évente a helyzet kezelésére, azaz az állatok megölésére. Miért ne lehetne ennek a felét, legalább egyetlen egyszer fölhasználni arra, hogy megelőzzük a problémát?

Miért kell becsült adatokkal dolgozni a gyepmesteri telepek működését illetően? Miért nem lehet hozzáférni az adatokhoz?

Hiába a közérdekűek az adatok, sok helyen megtagadják a kiszolgáltatásukat, és mehetünk az ombudsmanhoz vagy a bíróságra, évekig tartó pereskedésre. De ezek olyan 90 százalékos pontosságú becslések, nem lövünk nagyon mellé.

Az önkormányzatnak nincs ellenőrzési kötelezettsége a telepek működésével kapcsolatban?

Semmi konkrétum nincs szabályozva, csak annyi, hogy az önkormányzat az első számú állatvédelmi hatóság.

Egyébként is meglepő, hogy az állatvédelmi törvény részletesen foglalkozik az állatvédelmi civil szervezetekkel, a gyepmesteri telepekről azonban kevesebb szó van, és a működésüket egy 1997-es rendelet szabályozza. Gondolom, ez sem segít. Mit szeretnének módosítani a törvényen?

Egyébként a kifogásolt részektől eltekintve az új törvény nagyjából rendben lenne. A legfontosabb az, amit szintén már nyolc éve kérünk, hogy a gyepmesteri telepeken található állatokra is kiterjedjen az állatvédelmi törvény hatálya, mert a tartásuk most kivitelezhetetlen lenne az ott előírtaknak megfelelően. De minket elősorban a kóbor állat rendelet érdekel, mert az szabályozná a területet.

A legnagyobb baj, hogy nincs rendes felelőse ennek a területnek.

Az állategészségügy és az állatvédelem momentán nem tartozik egyik minisztériumhoz sem. Több, egymástól teljesen eltérő minisztérium rendeletei befolyásolják, ezért minden joggal megy az egymásra mutogatás a szakhatóságok és a minisztériumok között. Ezért szorgalmazzuk, hogy legyen egy olyan felelőse a területnek, aki a nemzeti ebrendészeti stratégiát kidolgozza, és végig is tudja vinni. Levezényli a tárcaközi egyeztetéseket, mert így nagyon lassú a folyamat.

A levélben is kiemelte, hogy állatvédelmi kormánybiztosra lenne szükség.

Igen, mert egy csomó területen ez jól működik. Az állatvédelem mellett sok tekintetben nem váltottunk még rendszert, és ez nem a regnáló kormány hibája, hanem az egész politikai elit felelőssége, hogy nem foglalkozik olyan, a civil szervezetek által képviselt társadalmi ügyekkel, mint ez is, és hogy magára hagyja az embereket azokkal a hétköznapi problémákkal, amikkel küzdenek.

Nem elmúlt nyolcévezünk, nem erről van szó.

Én nemzeti érzelmű ember vagyok, nem a kormány vagy a Fidesz ellen szól ez a dolog, hanem a kutyákért. Aki úgy próbálja beállítani, hogy ennek politikai üzenete van, hogy jobbikos vagyok vagy Soros-bérenc… az marhaságot mond. Bár megmondom őszintén, szívesen lennék Soros-bérenc, ha adna 2 milliárd 100 millió forintot a területnek, és ebből megnyugtatóan rendezni tudnánk a kóbor állatok sorsát.

Tanulmányozták-e a problémára adott külföldi megoldásokat? Van-e olyan jó gyakorlat, amit át lehetne venni?

Tőlünk keletre általában még rosszabb a helyzet, de tőlünk nyugatra, például Ausztriában, Németországban, Nagy-Britanniában vagy Svájcban messze előttünk járnak az állattartási kultúrában. Néha azt gondolom, hogy évszázadokkal, nem is évtizedekkel. Németországban a terület egyszereplős, csak civil szervezetek látják el a munkát, akik fejpénzszerűen kapnak állami támogatást ezért, és mellette adományokat is gyűjtenek. Ez nagyon jó megoldás, mert ötvözi az állami finanszírozást a civil erőforrásokkal. Nálunk kétszereplős a terület, van a közpénzből finanszírozott gyepmesteri telep, meg a civil állatvédelmi szervezet. Franciaországban is ez a rendszer, és ott is van helyhiány miatti altatás. Szóval máshol is van baj, de az az ő gondjuk, én arra összpontosítok, ami itt van.

Amikor valaki bemegy ezekre a gyepmesteri telepkre, és látja ezeknek a kutyáknak a szemét, azt onnantól kezdve soha el nem felejti.

És nem tudjuk mi alapján eldönteni, hogy melyik kutyát mentsük meg. Minden állatvédelemmel foglalkozó ember tudja, hogy nem tudunk minden állatot megmenteni, és szörnyen fájdalmas ezeknek az állatoknak az elkerülhető halálával szembesülni, minden nap így kelni és feküdni.

Milyen lenne az Ön szerint ideális rendszer?

Nekem teljesen mindegy, hogy marad-e a kétszereplős terület, és hogy ki végzi el a feladatot, de nem lehet profitorientál. A lényeg az, hogy eljusson a pénz a céljához, esetünkben a kóbor, gazdátlan állatokhoz, illetve kiterjedjen az ebrendészeti tevékenység a peremterületeken élő kutyákra is. Ha belegondolunk, két-három év alatt egy átfogó ivartalanítási programmal megnyugtatóan lehetne rendezni a helyzetet. És akkor nem kellene elaltatni több ezer állatot, és több tízezret az utcán hagyni. Nem kellene, hogy azzal nőjenek fel gyerekek, hogy jött valaki a kocsmából, és elintézte a nem kívánt szaporulatot egy lavórral, egy zsákkal vagy egy lapáttal – van még pár módszer, de ezek a legelterjedtebbek – mert ez nagyon káros a társadalom mentális egészségére is.

Ön a MÁOSZ elnöke, de – ahogy említette is – létezik még egy országos állatvédelmi ernyőszervezet, a MÁTSZ. Miért van két ilyen szervezet, és mennyire működnek együtt?

Megmondom őszintén, mi sem tudjuk pontosan, hogy ez miért alakult így. 2003-ban alakult meg a MÁOSZ, akkor már megvolt a MÁTSZ, de valamiért szükségesnek érezték egy másik ilyen szervezet létrehozását. Mióta én vagyok az elnök, azóta együttműködik a két szervezet. Tizennyolc éve tevékenykedem az állatvédelemben, minden szereplőjét megismertem a területnek, higgye el, hogy mindent megtettem azért, hogy érvényre juttassam az állatvédelmi reformokat.

Hány állatvédő szervezet a tagja ezeknek az ernyőszervezeteknek, és akik nem azok, azokkal együttműködnek-e?

262 állatvédelmi civil szervezet van az országban, ebből ötven vagy hatvan tagja a MÁTSZ-nak, és 16-an vannak benne a MÁOSZ-ban.

Akkor nagyon sokan vannak, akik nem tagok.

Igen, de ez nem jelent semmit. Igazából az országos érdekképviselet szempontjából van jelentősége ezeknek a szervezetnek, illetve abban, hogy elindulhassunk nagyobb pályázatokon is. De vannak közös projektjeink azokkal is, akik nem tagok. Elvi és gyakorlati oldalról sem jelent nagy különbséget tehát, hogy valaki tag-e vagy sem. Az állatvédők közül öt-hat szervezet kivételével ebből a 262-ből mind egy hajóban evez: az állatokat képviseljük. És vannak sajnos olyanok, akik

nem végeznek mentési tevékenységet, de adománygyűjtésit viszont annál inkább.

Az a helyzet, mivel ennyire beteg a kiinduló, állami terület, ezért a hozzá kapcsolódó civil szféra is sajnos beteg. Azt gondolom, hogy ha az államit sikerül megreformálni, akkor automatikus bekövetkezés, hogy megtisztult a civil szféra is, és a szélhámosok vitorlájából ki tudjuk fogni a szelet. Nagy gondot jelentenek a szaporítók és az állatkínzók is, és itt megint arra tudunk kilyukadni, hogy az ivartalanítás az egyetlen, amivel elejét tudjuk venni ennek. Itt is az a baj, hogy a terület mindkét típusú szereplőjének, legyen állami vagy civil, nem feltétlenül az állatok a legfontosabbak. Ez azért szomorú, mert kifejezetten akadályozzák azokat a reformtörekvéseket, amelyeket szeretnénk megvalósítani. Szerencsére az embereket nem lehet sokáig hülyének nézni, a támogatók szeretnék tudni, hova került a pénzük és mi lett az állítólag megmentett állatokkal.

Kutytartás egy úgynevezett gyepmesteri telepen Forrás: MÁOSZ

Egyszerű állampolgárként mit tehetünk az állatvédelem ügyéért?

Három dolgot tehetünk: tájékozódjuk, tájékozódjunk és megint tájékozódjunk. Nagyon könnyű elhitetni az emberekkel, hogy egy cuki kutyának segítségre van szüksége, és sokan hajlandóak pénzzel is segíteni, csak ne felejtsünk el utánajárni, hogy hova kerülne az adományunk.

És ha kóbor állattal találkozunk vagy állatkínzást látunk?

Kóbor állatoknál hivatalosan a települései önkormányzatot kell megkérdezni, hogy ki az illetékes gyepmester, és ott megtenni a bejelentést. Állatkínzás esetén a rendőrséget kell hívni, de ha csak helytelen állattartást, tehát nem bántalmazást tapasztalunk, azt a települési jegyzőnek kell bejelenteni levélben. Az állatvédőknek itt csak közvetítő, közreműködő szerepük lehet, csak meg tudják kérni a tulajdonost, hogy mondjuk ne láncon tartsa azt a kutyát. A helytelen állattartás kivizsgálást hatósági állatorvos végzi, és ha bebizonyosodik, elkobozhatják az állatokat, viszont ebben az esetben is gyepmesteri telepre kerülnek.

De ha valaki ezt nem szeretné? Mert azok alapján, amiket az imént elmondott, én sem ezt választanám.

Ilyenkor érdemes egy civil szervezetet felhívni, viszont

nem tudunk minden kutyán segíteni, csak körülbelül minden ötödiken.

Jogtalanul éri az állatvédőket a vád, hogy hívtam őket, de nem segítenek. Ez igazságtalan, mert nincs kapacitás arra, hogy mindenkit befogadjunk. Én is két kutyát fogadtam be az otthonomba, de egy harmadikat már nem tudnék. Tudjuk, hogy nem jó, hogy nem vagyunk képesek az összes kutyán segíteni. De a civilek minden lehetőt megtesznek azért, hogy alternatív megoldásokkal elkerülhessék az állatok a gyepmesteri telepeket. Tulajdonképpen sok rossz közül kell kiválasztani a legkevésbé rossz megoldást.

A cikkben közölt képeket az elmúlt három évben, Hajdú-Bihar, Szabolcs és Borsod megyékben, települési önkormányzatokkal szerződésben álló gyepmesteri telepeken készítette a MÁOSZ.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!