Kezdőlap Szerzők Írta N. Vadász Zsuzsa

N. Vadász Zsuzsa

210 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

GRAFIKONBAN A VILÁG – Dollárban mért Csillagok háborúja

A Star Wars nyolc epizódja, és a tavaly megjelent első spin-off közül a legkevesebbe az első, a legtöbbe a most decemberben megjelent utolsó került, a legtöbb pénzt pedig a hetedik rész hozta eddig. Az első epizód negyven évvel ezelőtti megjelenése kapcsán látott napvilágot az alábbi grafikon az ikonikus franchise-ról.

 

A statista.com által készített összeállításból nem csak a fentiek derülnek ki. Azt is megtudhatjuk belőle, hogy durván 11 millió dollárba került az 1977-ben elsőként készült Egy új remény (amely utóbb a IV. epizód lett), a legutoljára leforgatott Az utolsó Jedik gyártása már 250 milliós költségvetést emésztett fel.

Persze az évek során a bevételek is jócskán megugrottak, ha nem is ilyen ütemben: az Egy új remény még „csak” 775 millió dolláros nyereséget hozott, a VII. epizód, a 2015 decemberében bemutatott Az ébredő Erő már több mint két milliárd dollárt. A decemberben bemutatott – eddigi utolsó – rész az előrejelzések szerint 1,5 milliárd dolláros bevételt fog majd produkálni.

Érdekes még megnézni azt is, hogy az első héten milyen kasszasikert, pontosabban bevételt hoztak az egyes epizódok. Mint azt a grafikonon az utolsó oszlopban a kék pötty nagysága is mutatja, ez arányban áll a végleges bevétellel.

ÉLET – MÓD Ünnepre fel! Ezt esszük mi

Ha van ünnep, amelyben keveredik a helyi tágabb közösségre jellemző hagyomány és a legkisebb közösségekben követett szokások, akkor az a karácsony. Igaz ez az ünnep megannyi elemére – a vallási jelleg megtartásától kezdve a fa állításán át a karácsonyi menüig. Ez utóbbi szerves része Magyarországon a hagyományok szerint a hal, a töltött káposzta és a bejgli – de a mi családunk ezt másként csinálja, mi különféle elemeket más országok szokásaiból átvéve alakítottuk ki a saját ételsorunkat. Gyaníthatóan nem vagyunk ezzel egyedül.

 

Lassan harminc éve, hogy kialakult nálunk az a menüsor, amely immár minden évben a közös 24-i vacsoraként az asztalra kerül. Akkor, amikor a nővéremék beköltöztek a saját tervezésű házukba, ahol a család egésze már kényelmese el tudott férni. A nővérem mindig is szeretett próbálkozni, egy csavart belevinni a régibe, újdonságokat, nem megszokott ételeket-italokat készíteni és tálalni – így jött az ötlet, hogy előételnek – mi így hívjuk – tengeri herkenytűket szolgáljon fel. Pedig – hogy egy kicsit „intimpistáskodjak” is – , vannak családtagok, akik kifejezetten nem kedvelik a tenger kínálta finomságokat, pontosabban, csak egy-két fajtáját hajlandók megenni. Szerencsére nagyon vegyes a felhozatal – már ami a tálalt herkentyűket illeti – , így mindenki megtalálja azt, amiből szedhet magának. Csak ajánlani tudom – nem feltétlenül a tengeri herkenytűket, hanem azt, hogy különlegességekkel is kísérletezzen! Sokan azzal a kifogással nem teszik ezt, hogy tekintettel kell lenni az idősekre és a gyerekekre (rossz általánosítással elvben ők azok, akik a leginkább ellenállnak az új és egzotikusnak tűnő ételeknek-italoknak) – de ne tegyék! Nálunk az unokák is szép lassan megkedvelték, ha nem is az összes tálalt finomságot, de közülük többet és egyre többet.

A mi előételünk:

Avokádóba töltött majonézes ráksaláta
Fekete és piros kaviár
Füstölt lazac
Tőkehalmáj
Marinált kagyló
Tonhal
Vaj
Zöldséges tál
Friss pékáru

A beszerzéshez jó tanács

Érdemes már jóval az ünnepek előtt böngészni az élelmiszerláncok akciós kínálatait: egy-egy elemet be lehet jó előre szerezni (a konzervek nem romlanak meg, egyedül a füstölt lazacnál kell ügyelni a lejárati dátumra). Ily módon sok pénzt meg lehet spórolni. Persze, ehhez elengedhetetlen a karácsonyi (bevásárlási) lista – amiről már korábban írtam.

Az elkészítése végtelenül egyszerű, de idő azért kell hozzá, ha szépen akarjuk adjusztálni: gyakorlatilag csak a ráksalátával kell kicsit pepecselni. Én mélyhűtött nagy garnélarákból szoktam készíteni: fokhagymás, kapros, sós vízben egyet forralok rajta, gyorsan leszűröm, s belekeverem az előzőleg – majonézből, tejfölből, kevés tejszínből, mustárból, csipet fokhagymából és kaporból összeállított (persze megsózott és picit megborsozott) sűrű (ez fontos!) szószba. Ezt már reggel megcsinálom, hogy a hűtőben jól össze tudjon érni.

Amire még némileg több időt kell időt szánni az a zöldséges tál: a hozzávalók megmosása, szárítgatása, tisztítása, darabolása és kitálalása sziszifuszi feladat, amit érdemes precízen és odafigyeléssel végezni, mert a zöldséges tál végül mindig az asztal egyik legszínpompásabb díszévé válik. Az előétel többi elemét a vendégek érkezése előtt nem sokkal tálalom ki.

A főétel nálunk nem tipikusan magyar hagyományokra épül – érdekes módon nem is arra datálódik vissza kialakulása, hogy elkezdődött családunk kapcsolata Amerikával. Ugyanis a főétel nálunk mindig pulyka, annak is az egészben sült bébipulyka-változata, nem pedig a viszonylag sok magyar karácsonyi asztalra kerülő töltött pulykamell. Először mi éltünk-dolgoztunk-tanultunk pár évet Washingtonban, majd a nővéremék – de onnan csak egyetlen hálaadási-karácsonyi ételelemet, a vörösáfonya szószt vettük át. Az egészben sült pulyka – hogy némi kulisszatitkot is eláruljak – nem arat osztatlan sikert a család összes tagjának a körében (ez is mutatja, milyen kényes egyensúlyi kívánalmaknak kell megfelelni minden egyes családi étkezés során – s ez nem csak a karácsonyra jellemző). Van közöttünk ugyanis vegetáriánus, s van olyan, aki nem szereti a pulykát – merthogy szerinte az nem más, mint „száraz kutyagumi”. Ezért valami zöldségétel és lazac is kerül az asztalra.

Sok teendőnk nincs ezzel (a nővéremmel reggeltől közösen készülünk az estére), ugyanis a kilencvenes éveit közelítő Édesanyám készíti a karácsony esti menü egyik fénypontjának számító majonézes, hagymás krumplisalátát és a párolt káposztát. A pulykát pedig csak meg kell ízesíteni, s bedugni a sütőbe. Abban van évről-évre némi változás, hogy melyik variációt készítjük éppen: töltött vagy nem töltött, ha töltött, akkor mivel töltött, esetleg töltelék külön sütve. Arra kell csak ügyelni, hogy a pulyka elkészülte után maradjon még elég idő a tésztában sült hal és a zöldséges étel (ami általában besameles, sajtos kukorica) megsütésére  is – ami nálunk azért trükkös, mert általában előbb eszünk, s utána jön csak az ajándékozás.

Az édesség három elemből áll – van az elmaradhatatlan bejgli (amit pár évvel ezelőttig Édesanyám sütött, de most már rendeljük), zserbó (amit sógorom Édesanyja hozott be a családi karácsonyi menübe, azóta, mióta ő nincs közöttünk, azt is rendeljük) és az általam csak karácsonyi kalácsnak nevezett (valójában nem kalács) gyümölcskenyér-féle, amelyet pár nappal az ünnep előtt készítek el: tortaformában, marcipánnal borítva és karácsonyi motívumokkal díszítve.

A konkrét receptekkel nem is fárasztanám Önöket, akit érdekel, írjon, s szívesen elküldöm.

Czakó Borbála: Több nő kellene a politikába!

Szerencsés az az újságíró, aki olyan interjúalanyra lel, aki egyszemélyben tud átadni egy sor, a XXI. század meghatározó problémáinak a kezelésében, alakításában szerzett tapasztalatot, globálisan és Magyarországra vonatkoztatva. Czakó Borbálával, a Világbank-csoport egyik tagjának, az IFC-nek a magyarországi képviselőjével, volt londoni magyar nagykövettel, a Hungarian Business Leaders Forum (HBLF) vezetőjével, és a világ egyik vezető könyvvizsgáló, adó-, tranzakciós és üzleti tanácsadó cégének, az EY-nek a globális partnerével ennek ellenére sem volt könnyű interjút készíteni. Az újságíró rendre kiesik a szerepéből, mert az első perctől kezdve nem interjú, hanem inkább egy izgalmas, az élet fontos dolgaival foglalkozó beszélgetés résztvevőjévé válik. Czakó Borbála sok fajsúlyos – politikai, gazdasági – kérdésről, megoldandó problémáról fejti ki a véleményét, ezek közül – szemmel láthatóan – jelenleg a „nőkérdés” foglalkoztatja a leginkább.

 

Belepillanthattam a vezetési stílusába: beszélgetésünk közben ugyanis többször is hívta telefonon kolléganője, aki nem várt probléma megoldásában kért tanácsot, segítséget. Ön mosolygós nyugodtsággal, empátiával, a megoldásra fókuszálva magyarázta el a tennivalókat. Az embernek óhatatlanul az jut az eszébe, hogy ha ilyenek, akkor tényleg minél több női vezetőre lenne szükség. Mindenesetre Ön aktívan igyekszik ezt elősegíteni, több kezdeményezés útjára indításában is szerepet játszott. Ezek hogyan állnak?

Összességében az elért eredmények ellenére sem állunk túlságosan jól. De mielőtt belemerülnénk a részletekbe, szeretném leszögezni, hogy ugyan a köztudatban nőkérdésként jelenik meg az egyébként immár globális törekvés, hogy minél több nő vegyen részt – vezetői posztokon is – a politika, a gazdaság alakításában, elsősorban mégsem nőkérdésről van szó. Később persze beszélgethetünk a részletekről is, de valójában a cél az, hogy egyforma jogokat kellene biztostani férfiaknak és a nőknek, a cél ugyanis annak elősegítése, hogy a családok a mainál kiegyensúlyozott életet élhessenek. Vegyünk egy példát: a családbarát munkahelyet. Egy munkahely nem attól lesz családbarát, hogy csak a nőkre szűkítve tesszük lehetővé az otthonról való dolgozást, a férfiaknak is ugyanezt a jogot, lehetőséget kell biztosítani. Egyenlően – ez a kulcsszó.

Ennek ellenére általános a kvótákban való gondolkodás. A HBLF-nél, amikor néhány éve útjára indították a 20-20-20 Klubot, Önök is azt tűzték ki célként, hogy a nők aránya a vállalatvezetésben és az igazgatóságokban 20%-ra, vagy annál magasabbra növekedjen 2020-ra, s csökkenjenek a nők és férfiak között fennálló fizetéskülönbségek, azonos munkáért járjon egyenlő bér. Hogyan áll a mozgalmuk idehaza?

Sajnálatos módon nem igazán érzékelhető a javulás, dacára a folyamatos erőfeszítésnek. Sok cég csatlakozott, rendszeresen szervezünk vállalatvezetői fórumokat, próbálunk előre haladni. De látszik, hogy a folyamat lassúbb lesz, mint reméltük, aminek persze racionális magyarázata is van:

egy egész kultúraváltást kell végrehajtani ahhoz, hogy a férfiak jobban odafigyeljenek a női vezetőkre,

elhiggyék, hogy a női vezetőkre szükség van, belássák, hogy a női vezetők a cég eredményeire is jótékonyan hatnak.  Őszintén szólva, már a mozgalom elindításakor is 30 százalékos arányt kellett volna célul kitűzni, de az teljesen elérhetetlennek látszott. Így lett 20. De a 20 százalékot nem adjuk fel – optimista lévén azt mondom, hogy még van két évünk elérni. Elismerem, ehhez nagy változásokat kellene viszonylag gyorsan végrehajtani, de reménykedünk.

Áttörésben reménykedik?

Folyamatosan kell építkezni, változtatni. Úgy látom, hogy a brit rendszert kellene nálunk is átvenni – s itt visszacsatolok az előbb már érintett kvóta-nem kvóta kérdéshez: Nagy-Britanniában, a tőzsdei cégek esetében nem kvótában határozzák meg a kötelező 30 százalékot a vezetésben, hanem egyszerűen előírják, hogy ha nem éri el ezt az arányt, akkor választ kell adni az okára. Miként arra is, hogy milyen terveket dolgoztak ki az adott cégnél a 30 százalékos arány elérésére. Nem kényszerről van tehát szó, hanem együtt gondolkodásról. A brit cégek a nemek közötti egyenlőség megteremtése érdekében tett erőfeszítések terén amúgy is élenjárók, és van tapasztalatuk abban, hogyan lehet elérni az ilyen célokat. Ott van például az „azonos munkáért azonos bért” elérni hivatott program, amelynek egyik legfontosabb eszköze a kötelezettség, hogy nyilvánosságra kell hozni az egyes beosztási sávokban nyújtott tól-ig béreket.

Tévedés ne essék, nem arról van szó, hogy nyilvánosságra hoznák, hogy mennyit kap bérként és bónuszként X és Y, hanem egy keretösszeget ismerhet meg mindenki, s annak alapján az egyes nők (és persze férfiak is) le tudják ellenőrizni, hogy a saját kategóriájukban, a sávon belül egyenlően fizetik-e őket, illetve hogy egy fizetési sávban hány férfi és nő van. S a cégek ettől kezdve egyre inkább igyekeznek megfelelni ennek a követelménynek. Ez a módszer egyébként nagyon is megfelel az én ízlésemnek: én ugyanis

soha nem voltam a kényszer híve, szeretem beszélgetések és kompromisszumok árán rendezni a problémákat, a helyzetet.

Mit csinál a 20-20-20 Klub?

Egyrészt felhívjuk a figyelmet, másrészt a résztvevő cégeknek igyekszünk példát mutatni. A vállalatok elnökei és vezérigazgatói ugyanis a csatlakozáskor azt vállalják, hogy mindent megtesznek a saját cégükben a 20%-os női arány elérése érdekében. A fórumokon nem csak a nemzetközi legjobb gyakorlatok kerülnek terítékre, hanem az idehaza fellelhető példák, és a már elért sikerek is.

Hány vállalat képviselteti magát a Klubban, s munkájában hány férfi és hány nő vesz részt?

A HBLF-nek közel 100 tagvállalata van, a HBLF Nőfórum taglétszáma meghaladja a 200-at de HBLF EU Sokszínűségi Kartája révén is komoly erőket mozgatunk meg az esélyegyenlőség kérdésében. Sokan vagyunk, de nem elegen.

A HBLF határozottan felvállalta a nők egyenlőségének az ügyét, hiszen mint az Európai Unió Sokszínűségi Chartájának magyarországi képviselője egy újabb programon keresztül is ösztönzi ezt. Ezt hogyan képzeljük el?

Tavaly késő ősszel indult útjára ez az EU-s kezdeményezés, amelynek lényege, hogy – mint a neve is mutatja – a sokszínűség értékeit hivatott elterjeszteni a vállalati gyakorlatban. Sok uniós országban van már ilyen hivatalos képviselet, Magyarországon ezt a HBLF vállalta fel. De nem csak a HBLF tagvállalatai lehetnek a tagok, mindazok beléphetnek, akik egyetértenek a Charta céljaival. Ez egy nagyon hasznos a vállalatokat segítő munka, amely a többi között a legjobb gyakorlatok tapasztalatának a megosztásával is segít és profi tanácsadásra is van lehetőség. Idehaza és nemzetközi porondon is – pont most szervezünk innen egy, a témába vágó konferenciát Lisszabonban.

Megjegyzem, a sokszínűség eszméjének terjesztése nagyon is aktuális lehet idehaza, s nem csak az üzleti körökben. De gondolom, az üzleti szféra is tehet a maga módján a személetformálásért, nem?

Az üzleti szféra szerepe a sokszínűség kérdésében meghatározó, hiszen az így vezetett cégek profitábilisabbak, és jobb eredményeket érnek el mint versenytársaik. Aki ezt megérti, az ennek eredményeit az élet minden területén kamatoztatni fogja.

A sokszínűség magában foglalja nem csak a nők bevonását, hanem a különböző életkorú, társadalmi hátterű és tudású emberek közös foglalkoztatását, ami különböző perspektívákból közelíti meg az egyes problémák megoldását.

Láthatóan az esélyegyenlőség nagyon fontos kérdés az életében. Adódik a kérdés: Önnek, személy szerint milyen tapasztalatai vannak ezen a téren?

Azt szokták mondani, hogy a nők novembertől az év végéig már ingyen dolgoznak. Ez a bérezési különbség átlaga a férfiak és a nők között. Én magam az elmúlt 15-20 évben mindig törekedtem arra, hogy legalább annyit keressek, mint a férfi kollégáim. S ezt el is tudtam érni. Ehhez azonban elengedhetetlen az is, hogy információ birtokában legyek, tudjam, a férfiak nagyjából mennyit kapnak ugyanazért a munkáért, amit én is végzek. Elismerésre méltó, hogy már formálódnak olyan szabályok – a már előbb említett módon Nagy-Britanniában például –, amelyek kötelezővé teszik a munkaköri sávokban a nők, illetve a férfiak számára biztosított bérek nyilvánosságra hozatalát. A cél ezzel is a nemek közötti bérezési szakadék (gender pay gap) csökkentése. Nem azt kell publikálni, hogy ki mennyit keres, hanem azt, hogy az egyes kategóriákban, az egyes fizetési sávokba hány ember van besorolva, s hogyan viszonyulnak a bérek egymáshoz, illetve hány férfi és hány nő tartozik abba a sávba. A különbség kialakulásának az oka nem feltétlenül a tudatosságban, szándékosságban keresendő.

Itt jön be az, amit úgy hívunk, hogy „unconscious bias”, azaz a  nem tudatos előítélet.

Érdemes odafigyelni, például arra, hogy másként interjúvolnak a férfiak és a nők, s másként kapnak fizetési ajánlatot is. Sheryl Sandberg, a nők hatalomváltásáról szóló Lean in könyv szerzője, a nők egyenlőségéért küzdő aktivista, s nem mellesleg magas beosztású vezető (például a Facebooknál) tette közzé történetét, amikor örömmel elfogadta a számára felajánlott fizetést, ám egy férfi kollégája felhívta a figyelmét arra, hogy a férfiak részvényopciót is kapnak, kérjen ő is. Végül hosszú tipródás után – szégyellve ugyan magát, de kért és – kapott. Sokszor a nők nem is tudnak arról, hogy mit kaphatnának, mit érhetnének el.

Ezt lehet tanítani?

A HBLF 25. születésnapján szerveztünk egy nem tudatos előítélet tréninget. Mert az esélyegyenlőség megteremtése a cégek számára is fontos, s nem csak jogi, hanem üzleti megfontolásokból is. Amikor esélyegyenlőségről beszélünk, a nőket másként kezelik, s ezt nem vesszük észre. Több nő szerez egyetemi diplomát, és végez jobb eredménnyel, mint férfiak, de amikor elkezdenek dolgozni, már elkezdődik a leszakadásuk, az olló szétnyílása. Ez hasonló a bérezési szakadék kialakulásához: érdekes módon, ha az egyetemi vizsgán ugyanazért az eredményért egy fiúhallgató ötöst, a lány azonban csak négyest kap, azt mindenki igazságtalannak tartja. A bérek esetében egy hasonló különbség – 20-25 százaléknyi – a nők rovására azonban szinte természetes.

Nem lehet, hogy ez a gyerekvállalással függ össze?

Határozottan nem! Amikor az értékelések vannak, akkor a férfiak általában jobb eredményt érnek el, mert általában ők értékelnek – s itt belép a nem tudatos előítélet, ugyanis tudat alatt azt feltételezik a férfiról, hogy családfenntartóként neki nagyobb szüksége van a karrierre. De hangsúlyozom, ez nem csak a férfiakon múlik, hanem a nőkön is. Éppen ezért két fronton kell harcolni –

nem csak a férfiakat kell ráébreszteni a problémára, a nőket is.

És ez utóbbiakban emellett fel kell ébreszteni az igényt, és mentorálni kell őket. Rávezetni arra, hogy csak előítélet, hogy egy női vezetőnek a munkája miatt el kell hanyagolnia a családját, a gyerekeit. Saját tapasztalatom alapján határozottan állítom: könnyebben be tudtam osztani főnökként az időmet, a munkám végzésének az idejét azért, hogy a családdal, a gyerekekkel többet foglalkozhassak, mint azt beosztottként tettem volna.

Itthon hogyan alakul az egyenjogúság ügye?

A nálunk megtelepedett nemzetközi cégeknél jobban, mint a magyar tulajdonúaknál. Ugyanis az előbbieknél már a felvételi rendszer, és persze a vállalati kultúra is bátorítják a nők egyenlő foglalkoztatását. Nincsenek ugyan kvóták, de minden szinten figyelik az előléptetésnél, hogy megfelelő számú nő is magasabb pozícióba jusson. Sokat segítenek a nem tudatos előítélet tréningek – ha két egyforma teljesítményű jelölt van, akkor a nőknek adják meg az esélyt.

És mi a helyzet a magyar tulajdonú cégeknél?

A tőzsdén jegyzett cégeknél az igazgatóságokban alig van nő, vagy egyáltalán nincs is. A Figyelő Top 200 cége között a női vezetők aránya nem éri el a tíz százalékot.

És a politikában?

Az Országgyűlésben a női képviselők aránya kevesebb mint tíz százalék. Persze, az már más kérdés, hogy hányan akarnak politizálni, olyan-e a politikai közeg, amelyben a nők szeretnének részt venni. Azt szoktam mondani, hogy

a politikának jobb lenne, ha több nő lenne, de az már nem annyira biztos, hogy a nőknek jobb lenne a politikában való részvétel.

Általában véve politikusnak lenni nem olyan karrier, amelyre sokan vágynának ma Magyarországon – akár férfiről, akár nőről beszélünk. S nem is készülnek rá – tisztelet a kivételnek – Nagy-Britanniában például már Etonban, majd Oxfordban tanulnak, szakmaszerűen készülnek a politikusi karrierre nők és férfiak egyaránt. Hasonlóképpen az Egyesült Államokban is sokak számára karriercél a politikusi. Magyarországon nem látni ezt a szakmai igényt – sem a férfiak, sem a nők esetében. Sajnos idehaza sem a politikában, sem az üzleti életben egyelőre nem látom azt az erőt, amelyik tömegesen tudna pozitív hatást gyakorolni a női vezetők arányának jelentős emelkedésére. S itt visszacsatolnék a már taglalt sokszínűségre: a politikában is elkelne, ha sok nő venne részt benne, jóval pozitívabb hangulatot eredményezne. Mert a férfiak mást hoznak, mint a nők. Például sokkal kompromisszumkészebbek. Nem jobbak, mint a férfiak, csak mások. Meggyőződésem, hogy együtt sokkal jobb eredményeket tudnak elérni.

Ha már politikáról is szó esett: habár Ön – egy rövid, nagyköveti kitérőt leszámítva – soha nem mozgott közvetlenül a politikában, közvetetten meglehetősen régóta nemcsak ismeri annak szereplőit, de befolyása is van, és nem csupán a 12 éve megálmodott és útjára indított Pénzügyi Csúcs konferencia-sorozat révén. Így adekvát a kérdés: hogyan változott Ön szerint a környezet az elmúlt években?

Amikor a megrendeztük az első ilyen konferenciát, akkor nagy optimistán azt hittem, hogy egy idő után nem lesz rá szükség, mivel minden megoldódik. De máig szükség és igény is van rá – a következő Pénzügyi Csúcsot jövő ősszel tervezzük megrendezni. Úgy látom, hogy szükség van rá azért is, mert megmaradt egy előremutató és segítő, a legokosabb fejeket összehozó vitafórumnak, ahol több oldalról át lehet beszélni, hogy merre megy a világ, Európa és persze Magyarország. Mindig van aktuális téma, most például a brexit után kétsebességűvé váló Európa miatt is előtérbe került a magyar eurócsatlakozás kérdése. A Pénzügyi Csúcs sikerét egyébként annak tudom be, hogy megmaradt szakmai konferenciának, a példaként hozott eurócsatlakozás esetében például nem a pártpolitikai nézetek csapnak össze, hanem a szakmai érvek. S ez jó.

Ön szerint a mai magyar közegben van igény, s egyáltalán, van helye a szakmai vitáknak?

Hiszek abban, hogy van.

Ön hogy látja, merre megy az ország?

Válasszuk szét a politikát és a gazdaságot! Egyrészt van a politikai, másrészt a gazdasági érdek. Például a németekkel nem annyira jó manapság a viszonyunk, de gazdasági téren továbbra is ők a legnagyobb befektetők. Amíg a gazdasági érdekeik úgy diktálják, ez így is marad.

Bírálják sokan a keleti nyitás politikáját, de azt jónak tartom, hogy nem csak európai perspektívában nézzük magunkat.

A globális gazdaság változásai nyomán nem feltétlenül az USA marad a vezető hatalom – és erre valahol a kis országoknak is fel kell készülniük. Mindenki keresi a helyét a kialakulóban lévő új világban, nem csak mi. Ami a gazdaságot illeti, Szingapúrt szoktam felhozni példaként: ha jól csináljuk, mi is sok mindent el tudnánk érni ezen a téren, miként tette azt az ázsiai városállam.

És jól csináljuk?

Ők rendbe hozták az oktatást, és a jövőre felkészítő munkaerő-politikát alakítottak ki. Az oktatásban nem csak a matematikára és a szövegértésre helyezték a hangsúlyt, hanem elsősorban arra, hogy olyan alapot biztosítsanak, amelyek felkészítenek az új technológiákra. Olyan embereket kellene nálunk is képezni, akik rugalmasan képesek alkalmazkodni a munkaerőpiaci fejlődéshez. Több és jobb fizikus, matematikus, mérnök, kevesebb filozófus kell például – hogy sarkítsak.

De ez csak a felsőfokú oktatás. Mi a helyzet a középszintűvel?

Ma már rettenetesen sok diplomás végez, ezek egy része nem tud a szakmájában, a diplomájának megfelelő szinten elhelyezkedni. Majdnem ott tartunk, hogy ma egy főiskolai diploma az elhelyezkedésnél annyit számít, mint régebben az érettségivel párosuló szakmunkásoklevél. Fontos a jó minőségű, piacképes tudás elsajátítása, a gyakorlati oktatás.

Ön két- vagy inkább többlaki életet él, komoly munkája van az EY-nél, aktív a HBLF-nél, nemzetközi konferenciákat szervez és vesz részt a legkülönbözőbb tanácskozásokon. Hogyan van erre ideje? Egyáltalán, mennyit tölt távol londoni, illetve budapesti otthonától?

Arra törekszem, hogy egyre kevesebbet utazzak. Volt olyan időszak az életemben, amikor egy évben 200 napot voltam távol, most havi 2-4 utazásom van csupán, és már nem nagyon repülök akkora távolságokat. Viszont van még pár ország, ahova el szeretnék jutni.

Hogyan fér ennyi minden az életébe?

Azt szoktam mondani, hogy a munka nagy része józan paraszti ész és szorgalom: az a fontos, hogy az ember menedzselje az idejét, a munkát, ossza be, és ne essen pánikba.

Parragh László: Büntetnek minket

A jelenleginél nagyobb optimizmus a vállalkozók körében csak egyszer volt azóta, hogy az MKIK GVI konjunktúrajelentéseket készít: 2006-ban, amikor a választásokra ráfordulva fűt-fát ígértek a pártok – mondja Parragh László. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke a Független Hírügynökségnek nyilatkozva magyarázatként kifejtette: örök igazság, hogy minél kisebb egy cég, annál jobban befolyásolja a politika, a politikai ígéretek, a várakozások. Ha azt sulykolja a politika, hogy kedvező változásokat visz végbe, akkor a cégek is optimistábbá válnak. Mikroszintre lebontva nagy a szórás, de „a magyar cégek jelentős részének az a legfontosabb problémája, hogyan élje túl a mai napot és a holnapot úgy, hogy a holnapután is az övé legyen”. Ami az egyik legnagyobb gond, az a szakképzett munkaerő kérdése, de Parragh szerint kettőn áll a vásár: hiába képeznek az elegendőnél is több szakmunkást, ha a vállalkozások nem fizetik meg őket, akkor külföldre szegődnek. Szerinte a megoldást a magasabb bérek jelentik. Nem hisz a nemzetközi versenyképességi jelentésekben, mint mondja: „egyszerűen így büntetnek minket amiatt, mert nem tetszünk annak a közösségnek, amely ezt meghatározza”.

 

A tagság a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarában (MKIK) ugyan nem kötelező, mégis elmondható, hogy rálátása van a magyar vállalkozói szférára. Egyáltalán, hány tagja van jelenleg, illetve mekkora az ipari és kereskedelmi vállalkozások száma ma Magyarországon, azoké amelyek regisztrációs adót fizetnek a kamarai szolgáltatások fejében?

A vállalkozások száma meghaladja az egymilliót Magyarországon, ezek közül hatszázezer sorolható abba a körbe, amelyet regisztrálunk, önkéntes tagjaink száma mintegy 25 ezer. Tagként csak azokat tarjuk nyilván, akik a tagdíjat ténylegesen befizették.

S ha már regisztrációs díj. Mennyi pénz gyűlik össze évente?

A 23 területi kamara által évente beszedett regisztrációs díj körülbelül 2,5 – 3 milliárd forint s ennek 10 %-a kerül a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarához, a többit helyben használják föl. Ez az MKIK költségvetésének töredéke, így erős csúsztatás az a rendszeresen hangoztatott állítás, hogy az MKIK ebből él.

Mennyire egyszerű beszedni így, pár év múlva? Más szóval, mennyire szokták meg a magyar vállalkozások a kötelező regisztrációs adó fizetését? Mert a bevezetésekor, 2012-ben nagy felzúdulás volt, sokan azt mondták, hogy tulajdonképpen egy új adóról van szó, hiszen nem kapnak érte semmit cserébe.

Ma is sokan berzenkednek még, de e mögött én egy erős hangulatkeltést is érzek, hiszen egy működő vállalkozás számára évente 5 ezer forint nem jelenthet valós megterhelést. Ez néhány doboz cigaretta vagy energiaital ára. Ha pedig valaki végignézi a szolgáltatásainkat, rögtön láthatja, hogy – vállalatmérettől függetlenül – mindenkinek sok mindent nyújtunk a képzéstől kezdve a Széchenyi kártyán át a kereskedelemfejlesztésig bezárólag.

Miután pedig a gazdaságpolitikára való ráhatásunk sem elhanyagolható, az elmúlt évek adó- és bürokráciacsökkentő lépései minden vállalkozás számára nagyságrendekkel nagyobb megtakarítást jelentenek.

A regisztrációs díj bevezetése sokat lendített a kamara helyzetén – gondolom én. Mennyire könnyítette meg az életét a szervezetnek? Mire futja a befolyó pénzből? Mennyire fedezi a vállalkozók kiszolgálását, a szolgáltatás minőségének javítását, illetve körének bővítését?

Bevételeink szerkezete rendkívül sokrétű. Önkéntes tagdíj, regisztrációs díj, különböző tanfolyamok, képzések díjai, mesterképzés, származási bizonyítvány, Választott Bíróság bevételei, államtól átvállalt feladatok, EU-s források… Hosszan sorolhatnám. A regisztrációs díj ad némi tervezési biztonságot.

Akárhogyan is, Önöknek van rálátásuk a magyar vállalkozói körre. Hogy látják, milyen a hangulatuk? Hogyan érzik ma magukat Magyarországon?

Erre nem tudok, ugyanis nem lehet egyértelmű, fekete-fehér választ adni. Vannak olyanok, amelyek köszönik, jól vannak, kiválóan boldogulnak, másoknak rosszabbul vagy egyenesen rosszul megy. Ez mindig az adott vállalkozás helyzetéből, gazdasági pozíciójából fakad. Miután több mint egymillió vállalkozás van, a szórás rendkívül nagy. Talán úgy lehet választ adni a kérdésre, ha részekre bontjuk az egészet, a tipikus vállalkozási csoportokra. E logika mentén vannak tehát a külföldi tulajdonú és/vagy exportra termelő közép- és nagyvállalatok, amelyek köszönik szépen, remekül boldogulnak. Miként azok a cégek is  – legyenek akár nagyon kicsik –, amelyeknek sikerült megtalálniuk egy piaci rést. Ugyanakkor a magyar cégek jelentős részének az a legfontosabb problémája, hogyan élje túl a mai napot és a holnapot úgy, hogy a holnapután is az övé legyen. Átlagot vonni – mint látható – nagyon nehéz és felesleges, félrevivő lenne.

Ám Önöknek vannak objektív eszközeik is, hiszen folyamatosan és rendszeresen mérik a vállalkozói kör hangulatát. Az mit tükröz?

Valóban, az MKIK Gazdaság-és Vállalkozáskutató Intézete (MKIK GVI) rendszeresen elkészíti a konjunktúra felmérését, ami a cégektől jött válaszokból áll össze, s így egy eléggé objektív, átfogó és hasznos képet ad a szféra hangulatáról és várakozásairól. Az értékét és a hitelességét ennek a kutatásnak az adja, hogy 1998 óta tartósan azonos metodikával készül – évek óta azonos alapon méri a hangulatot. Tudván tudva persze, hogy

a jelenlegi magyar közgazdaságtudomány politikával erősen átitatottá vált, ha megszólal egy-egy kutatóintézet, egy-egy kutató, akkor előre be lehet lőni mondandójának az irányát, hangsúlyait. Egyik oldalon sincs teljesen objektív vélemény,

ugyanakkor a GVI felmérése szerintem az, hiszen konkrét véleményekből – a vállalkozóktól jött konkrét visszajelzésekből – alakul ki. Ennek igazát úgy is be lehet bizonyítani, ha összehasonlítjuk a GVI előrejelzéseit a később bekövetkező valós gazdasági folyamatokkal. Persze, megpróbálhatnánk csűrni-csavarni az eredményeket, vagy akár befolyásolni azokat pusztán azzal, hogy jeleznénk a várakozásainkat, de nem tesszük, örülünk, hogy van egy olyan műhelyünk, amely eredményesen és objektíven végzi a feladatát.

Akkor az eredeti kérdés: hogyan érzik magukat a vállalkozások?

Az MKIK-GVI konjunktúrajelentésnek az alakulása kedvező képet mutat: az elmúlt 25 évben a cégek a mostanit tartják a második legjobb időszaknak, a második legoptimistábbak a jövőt illetően. Óriási optimizmus van ma a vállalkozói körökben.

Mikor voltak a legoptimistábbak?

2006-ban, akkor, amikor a választásokra ráfordulva fűt-fát ígértek a pártok. És örök igazság, hogy minél kisebb egy cég, annál jobban befolyásolja a politika, a politikai ígéretek, várakozások. Ha azt sulykolja a politika, hogy kedvező változásokat visz végbe, akkor a cégek is optimistábbá válnak.

Mennyire tükrözi a konjunktúraindex a valóságot? Pontosabban, mennyire vág egybe a más csatornákból érkező jelzésekkel? Egyáltalán, milyen egyéb csatornákból gyűjtik az információkat a vállalati hangulat megállapítására?

Egybevág a két további csatornából bejövő információkkal: egyrészt az MIKIK közgazdasági igazgatójának, Kompaktor Emíliának az irányításával folyó elemzések adataival – ők olyan kérdésekre keresik a választ, azokat a témákat kutatják, amit mi kérünk tőlük. A másik ilyen csatorna szubjektívebb, s esetlegesebb: a vállalati szférából érkező konkrét visszajelzések tömkelege. Folyamatosan kapjuk ugyanis a jelzéseket – például e-maileken keresztül vagy személyesen jönnek be hozzánk egy-egy konkrét, gyakorlati kérdéssel, megoldandó problémával. Ezek az információk nagyon hasznosak és szintén a rendelkezésünkre állnak.

És akkor ebből a háromból próbálnak kialakítani egy képet?

Úgy tartjuk korrektnek, ha megpróbáljuk összehangolni a három csatornából nálunk összefutó információhalmazt.

És e három összehangolása után hogyan látja, mi ma a vállalkozók legnagyobb problémája? A piaci szereplőket úgy tudom jelenleg a munkaerő kérdése izgatja a leginkább. Jól látom?

Valóban, s ezt visszaigazolja az MKIK GVI december elején megjelent „Rövidtávú munkaerő-piaci prognózis – 2018” jelentése is. E szerint 2017-ben 24 százalékponttal több vállalat bővítette a létszámát, mint ahány csökkentette. Ugyanez az arány – ez is fontos – egy évvel korábban 21 százalékpont volt, ami önmagában is a munkaerőkereslet erősödésére utal. Jövőre is további erősödést vetít előre a felmérés, ami annak ellenére is jelentős, hogy általában a foglalkoztatásra vonatkozó javuló tendenciák kevésbé bizonyulnak erősnek, mint ami megfigyelhető az üzleti helyzet javulásánál.

Ez azonban csak a létszámbővítés makromegközelítése. Hogyan áll mindez mikromegközelítésben? Más szóval, mennyire jelent problémát a munkaerő fellelése? Merthogy erre panaszkodnak sokan a vállalatok közül.

A szakképzett munkaerő kérdését tartják a legnagyobb problémának. Van egy angol mondás, „It takes two to tango”, amit talán úgy lehetne a legjobban lefordítani, hogy „kettőn áll a vásár”.  Önmagában ezt a problémát a piac nem tudja megoldani, ebben nekünk is szerepet kell vállalnunk. Bár ambivalens volt, mégis úgy láttuk, s azt mondtuk már tavaly, hogy kell egy bérfelzárkóztatási program.

Ugyanis a szakképzett munkaerő rendelkezésre állásának a legnagyobb akadálya az, hogy nem fizetik meg rendesen, s emiatt vállalnak nagyon sokan külföldön munkát, bár megjegyzem: azt ugyan nem mondhatjuk, hogy a trend megfordult volna, de azt igen, hogy a kivándorlás üteme lassult.

A vállalkozásoknak is megvan tehát a szerepe abban, hogy kapjanak megfelelő munkaerőt. Hiába képezünk ki mi például négyszer annyi szakácsot, mint amennyire elvben szükség volna idehaza, mégis szakácshiány van, mivel a szakácsoknak külföldön négyszer akkora pénzt kínálnak, mint a hazai munkaadók. És persze, hogy a sajtó azzal van tele, hogy szakácshiány van Magyarországon. Ez azonban már bér kérdése.

És mi a helyzet a munkaerő tudásával? Nagyon sok bírálat éri a szakmunkásképzés átalakításának az eredményét, azt, hogy lebutított tananyagot adnak csak át, hogy nem gondolkodó és a munkaerőpiac változásaihoz, a kor által megkövetelt igényekhez alkalmazkodni képes szakmunkásokat bocsátanak ki az új rendszerben.

Ami a szakmunkásképzést, az utánpótlást illeti, szeretném egy nem túlságosan gyakran idézett szempontra felhívni a figyelmet. A demográfiára. Ugyanis erre vezethető vissza annak ténye, hogy a képzésből öt év alatt nagyjából százezer gyerek esett ki, ezen belül 84 ezer a szakképzésből és 16 ezer a gimnáziumi rendszerből. Az elvárás csökkent, a keret ugyanakkor megmaradt a szakképzés területén. Ez abszurdum szerintem. Miként az is, hogy nagyon álságos a helyzet – mindenki igyekszik PC, azaz politikailag korrekt módon kezelni az oktatásban az ezért vagy azért hátrányos helyzetű gyerekek bent tartásának a problematikáját, erre is megnyugtató megoldásra lenne szükség. Ami pedig

a szakmunkások Ön – és nem csak Ön – által „lebutítottnak” minősített képzését illeti: azt kell mondjam, hogy a vállalkozói réteg igényeit szolgáljuk ki ezzel – ezt a hozzánk érkező visszajelzések is mutatják. Mi tejes mellszélességgel kiállunk e mellett!

Mi várható jövőre Önök szerint? Milyen olyan változásokra számíthatnak a vállalkozók, amelyek segítik vagy éppen nehezítik a dolgukat?

Ami a kamarát illeti – felfogásunk szerint mi akkor végezzük jól a munkánkat, ha nem látszunk. Rengeteget dolgozunk, a háttérben lobbizunk, s így a decemberi ünnepek előtt elárulhatom, hogy a kormánnyal egyeztettünk minden olyan kérdésben, amely érinti a vállalkozói kört Magyarországon.

Mondana példát?

Vegyük az adórendszert. El kell felejteni a söralátét-adóbevallást. Ma már minden szükséges információ összefut az adóhatóságnál, a NAV-nál. Ennek nyomán sikerült elérni, hogy megszűnjön a háromszintű adóbevallás, s hogy a NAV készíti el azt helyettünk. Megfordult a bizonyítási teher is.

Mennyire kiszámítható a közeg a vállalkozók számára? Mert sok bírálat érte például a kormányt amiatt, mert sokszor visszamenőleges hatállyal hozott törvényeket.

Erre egy kérdéssel válaszolnék: mikor volt az előző kormányok alatt precedens arra, hogy már év közben elfogadják a következő évre vonatkozó költségvetést? Emlékszem azokra az időkre, amikor december 31-én, az utolsó utáni pillanatban szavaztak róla az Országgyűlésben.

Ez adja a vállalatok részére a kiszámíthatóságot?

Egy jelentős részét feltétlenül. No meg az, hogy nincsenek évközi adóváltozások. Mindez fontos üzenetet jelent: a kiszámíthatóság és a stabilitás üzenetét.

És mennyire hat vissza a vállalkozások működési körülményeire a versenyképességünk romlása – ami  gyakorlatilag minden globális rangsorban látható, kezdve a davosi Világgazdasági Fórum rangsorával a Világban Doing Business rangsorán át a nemzetközi szervezetek és neves nemzetközi piaci tanácsadók, elemzők véleményééig.

Egyrészt, a magyar gazdaságban stabilitás van és fenntarthatóság; másrészt nincs olyan makroadatunk – például a foglalkoztatás, az államadósság, a forint ereje, a külkereskedelem, a folyó fizetési mérleg, stb. – , amelyben ne állnánk jól. Ami pedig a versenyképesség alakulásának a kérdését illeti: nem fogadom el a romlásról hangoztatott véleményeket, jelentéseket. Ezek zöme ugyanis szubjektív, egyszerűen így büntetnek minket amiatt, mert nem tetszünk annak a közösségnek, amely ezt meghatározza.

Azt mondja ezzel, hogy politikai megfontolásokból adnak romló képet a magyar versenyképességről?

Igen, de a taktika nem válik be, mert a reálgazdasági szereplők nem a rangsort nézik, hanem a valós helyzetet, s a saját konkrét területükön nyíló lehetőségeket. Amikor egy multi dönt, akkor a saját szűkebben vett területét és persze a saját érdekeit vizsgálja. És folyamatosak a multik befektetései nálunk.

Tegyük hozzá, van csábítóerő rendesen: például az egyedi kormánydöntéssel odaítélt egy munkahelyre vetített állami támogatás átlagos összege 2006 óta a háromszorosára, 12 millió forintra nőtt. Azaz egy munkahely megteremtéséért, és fenntartásáért pár évre egy befektető 12 millió forintot kap az államtól.

Ennek ellenére azt mondom, hogy komoly energiákat kell fordítanunk a nemtelen és politikai indíttatású támadások kivédésére ezen a téren is. Például éppen most kaptam egy olyan jelentést, rangsort, amely  szerint az üzlet biztonsága szempontjából Magyarországot Jemennel, Szomáliával és Ugandával egy súlycsoportban emlegetik. Mondja, ezt mennyire lehet már komolyan venni?

Horn György: Az iskola, mint olyan, halott

Időről időre a közvélemény figyelmének a középpontjába kerül a budapesti elit iskolájának is mondott Alternatív Közgazdasági Gimnázium, ezúttal azért, mert a következő tanévtől elindítják az általános iskolai képzést. Engedély ugyan még nincs, de Horn György, az AKG megálmodója és egyben pedagógiai vezetője nem fél attól, hogy ezt nem kapják meg, hiszen „a kormány racionalista: bázisa pedig az a felső középosztály, amely a legnagyobb számban küldi hozzánk a gyerekeit”. Interjúalanyomra várva tipikus AKG-s jeleneteknek lehettem a szemtanúja, s beleszagolhattam az iskola szellemébe. Horn György láthatóan és megtapasztalhatóan szívvel-lélekkel, mindenek felett a gyerekek érdekeit szem előtt tartva dolgozik, pedig mint állítja: az iskolának, ahogy mi ismerjük vége. Paradigmaváltás folyik a világban. Az információ már ma is a levegőben van, biztosan nagyon egyszerűen el lehet majd juttatni az agyunkba ezt a közös tudást. Eddig az iskola töltötte be ezt a funkciót, de  ma már nem az iskola a közös tudás bázisa. „Ezzel mit kezdjünk? Nem mást, hogy az egész rendszert át kell gondolni és újra kell alkotni” – szögezi le.

 

„Iskolába járni ugyanis rossz dolog, ahogy tizenévesnek, kamasznak lenni is rossz, annak ellenére, hogy az ember felnőttkorában már egészen másként emlékszik vissza erre az időszakra” – mondta egy durván két éve adott interjúban. De én ellentmondanék: a két gyerekem nem most, felnőttként visszatekintve, hanem akkor, gimnazistaként is szeretett az AKG-ba járni, dacára annak, hogy eleinte nem akarták, én kényszerítettem őket erre hatalmi szóval. De nem voltak ők csodabogarak, a csibetársaik (azaz csoporttársaik) és évfolyamtársaik zöme is így élte meg az AKG-s éveiket. Nehezen hiszem el, hogy Ön nem szembesült ezekkel a véleményekkel az iskola fennállásának közel harminc évében. Akkor miért gondolja mégis így?

Máig nem változott meg a véleményem. Az iskola, mint tömegoktatási rendszer a 19. század végén jött létre, a polgári társadalomban végbemenő folyamat eredményeként szétvált egymástól a munkahely, a magánélet és a közélet. Az állam átvette az eredendően a családok, az emberi közösségek korábbi számos funkcióját – tette ezt hol erőszakkal, hol csak azért, mert muszáj volt. De akárhogyan is, a közösségek szétszakadtak. A hagyományos közösségek, társadalmak – minden nyűgükkel együtt is – nagyon sok kedvező hatással jártak az egyénre nézve: nem volt például egy faluban éhhalál, legfeljebb a legnehezebb időkben az egész falu szenvedett, de segítették egymást. Nem arról van szó, hogy ezt vissza kellene sírni, ez pusztán ténymegállapítás. Az állam – legalábbis a földrészünkön – a gyerekek nevelését, oktatását tömegoktatási intézményekbe erőszakolta be, az iskola munkahellyé vált, s mint ilyen kényszerpályává lett. A bekerülő gyereknek pedig már nem csak azt a tudást kell megszereznie, amelyet közvetlen környezete tud és tart hasznosnak átadni, hanem mindazt, ami a társadalom számára hasznos. Hasonló a társadalmi beilleszkedés kérdése is: az iskolarendszer kertében már nem csak oda kell egy gyereknek megtanulnia beilleszkedni, ahonnan jött, hanem a társadalomba, mint olyanba.

Akkor ez azt jelenti, hogy eredendően rossz az elképzelés?

Sok pozitív hatása, eredménye is van. Emiatt is tartom tragédiának, hogy az állam elkezdte visszavenni az iskolákat. Ám ami tény, az iskola nem tudja teljesíteni, vagy elhanyagolja három alapfunkcióját: a tanulási motiváció megteremtését és megőrzését; a tanulási képességek; valamint a szociális kompetenciák fejlesztését. Ezekre a kihívásokra az iskolai rendszer, ahogy mára kialakult és ma ismerjük, egyszerűen nem alkalmas, 150 év sem volt elegendő arra hogy alkalmassá váljék rá. Nem tud odafigyelni azokra a dolgokra, amelyeket a világ megkövetelne – gondolok például az együttműködés, az érdekképviselet, a megértés, a szolidaritás kialakítására, erősítésére a gyerekekben. Az AKG alapmotívuma az a törekvés, hogy az egyébként rossz műfajú dolgot, az iskolát minél kevesebb károkozással tudjuk megvalósítani. Ez súlyos feladat, de mi sem állíthatjuk sajnos magunkról, hogy egy gyereknek sem ártottunk.

Akkor Ön szerint a tudásnak a gyerek fejébe való beleverésén túl nincs haszna az iskolának, s nem is lenne rájuk szükség?

Osztom például a nézetet, hogy nagy társadalmi csoportok érdekében, sokak számára, a leszakadóknak, a nálunk mondjuk egy tanyán, másutt a sivatagban élőknek fontos az iskola. Miközben ez igaz, azért összességében az iskolarendszer nem tud a mai kihívásokra érdemi, épeszű válaszokat adni. Az intézmény funkciótlanná vált.

És akkor mi jöhet helyette? Visszatérünk a két évszázaddal ezelőtt megszűnt általános gyakorlathoz, hogy otthon, a kis közösségekben neveljük a gyereket? Mi lehet a mai értelemben vett, általunk ismert iskola alternatívája?

Az iskola, mint olyan, halott. Egészen másban kell gondolkodni. Elsőként azt kell végig gondolni, ami eredetileg az AKG létrejöttét is motiválta, mozgatta:  ha egy szakértelmiségi közösség – a  gyerekekhez értő pedagógus közösség – végiggondolja, hogy az adott feltételekkel mit tud kezdeni, s megtudakolja a családoktól, hogy kell-e ez nekik, és egyáltalán kinek. Ez lehet egy alternatív lehetőség. Ez az iskolai autonómiát feltételezi, azt az autonómiát, amely egyébként a kilencvenes évi törvényben is benne foglaltatik, s 2010-ig jogfolytonos is maradt. Az autonómiát azóta elvették, de a szövegben ott van továbbra is.

Mi mást kell mérlegelni az alternatíva megtalálásához?

Azt, hogy a gyerek nem az életre készül, hanem él – ami egyébként a mi közösségünk fő motívuma. Az iskolának tehát úgy kell teljesítenie az alapfunkcióit, hogy válaszokat adjon a kor aktuális kihívásaira.

Az AKG nagyon komoly érdeklődéssel övezett, jövőre induló általános iskolája az alternatívnak is az alternatívája lesz?

Az érdeklődés tényleg borzasztó nagy, persze meglátjuk a jelentkezéseket, hiszen fizetős iskoláról van szó. Mindenesetre nem csak a szülők, hanem a szakma részéről is nagy ez az érdeklődés: több mint száz tanító jelentkezett, hogy nálunk szeretne dolgozni, pedig Budapesten nagy tanárhiány van. A program most készül.

Ha már eljutottunk az AKG általános iskolához, hogyan áll az ügye?

Még nincs engedélyünk, de szerintem megkapjuk. Ez a közösség ugyanis megteremtette az összes, a törvény által előírt feltételt. Vettünk egy nagy épületet, akkora mint a gimnáziumé, igen kevés alapítványi iskolának van erre módja és teszi meg. Másfél éve dolgozik a programon – most már fizetésért – egy csapat, utoljára ilyen 1988-89-ben, az AKG gimnáziummal fordult elő.

Ön biztos abban, hogy megkapják az engedélyt? Nem érzi az ellenszelet a mai kurzus részéről a más, a szabad, toleráns, liberális szellemiségben nevelő intézményekkel szemben?

Miért akadályoznák meg az iskola elindítását? A kormány racionalista: bázisa pedig az a felső középosztály, amely a legnagyobb számban küldi hozzánk a gyerekeit.  Fontos a számára, hogy ennek a rétegnek az igényei ki legyenek elégítve.

Kicsit elkanyarodtunk az eredeti kérdéstől: mi jöhet a ma ismert iskola helyett?

Napjainkban olyan fordulat megy végbe, mint amilyent az emberiség legutóbb a Guttenberg galaxis létrejötte idején élt meg.  A kép, a virtualitás, az interakció megváltoztatta a tanuláshoz való viszonyt is. S magát az ismeretszerzést is. Hozzánk úgy érkeznek már a kis gyerekek a hatodik osztályba, hogy zömében tudnak angolul, ugyanis filmeket néznek eredeti nyelven, akár TV-n, akár például tableten. Rendben, ez a középosztály, de okos telefonja ma már a felmérések szerint a lakosság hetven százalékának van! Nagyon fontos fordulata ez a világnak. És ennek nyomán azt a dilemmát kell végig gondolnunk, hogy miként tudunk úgy adni választ a kérdésre, hogy az aktuális helyzetben találjuk és kidolgozzuk ki azt az újat, amelyet a fejlődés függvényében folyamatosan kell majd alakítani.

Ma ez mit jelenthet?

Például nálunk az egyik válasz az az, hogy már most alapvetően tankönyv nélkül tanítunk, tanulnak a diákok. Laptopon dolgoznak – ami persze sokba kerül. Az iskolának is, amely a tejes WIFI-lefedettséget biztosítja – amihez olyan szerverháttér kell, amely egy időben képes 1200 laptopot és telefont kiszolgálni –, s emellett mindazokat az eszközöket, amelyeket a gyerekek és a tanárok közösen használnak. A gyerekek saját használatú laptopjait pedig a szülőknek kell biztosítaniuk. Csak zárójelben jegyzem meg: a saját tapasztalataink szerint az állam által az oktatás digitalizációjára szánt 40 milliárd forint messze nem lesz elég. Az államnak el kellene azt döntenie, hogy biztosítja-e a szélessávot kvázi ingyen mindenkinek. Ha ez bekövetkezne, az óriási fordulatot jelentene.

De hát ez vajon az érdekében áll a mai kurzusnak? Hiszen az arra is épül, hogy minél kevesebb információ jusson el a szélesebb rétegekhez. Ha ingyenes a szélessáv, akkor az internet sokkal elérhetőbb lesz az ország legeldugottabb szegletében is.

Nem nagyon lehet ellenállni ennek. Ahhoz Kínának vagy Oroszországnak kell lenni, s cenzúrát kell bevezetni.

Ez a ma, de mi lesz holnap? Milyen lesz a holnap iskolája? Lehet már tudni, hogy mi váltja a mai rendszert – ahogy már szóba is került?

Paradigmaváltás folyik a világban. Ha a jövőképet nézzük: egyszerű állításon alapul, azon, hogy az információ az egész világról már ma is a levegőben van. Csak az a kérdés, hogy milyen eszközökkel hívom le. Egyelőre technológiára támaszkodunk ebben, de mi van akkor, ha azt mondom hogy az agyba bejuttatáshoz – mint minden információ esetében, a felhőből, a levegőből is – csak a szemünkre, fülünkre, orrunkra lehet szükség. Tudjuk, hogy mindaz, amit az érzékszerveinken keresztül begyűjtünk csak hullám, az agyunk alakítja át színné, szaggá, hanggá. Ha megoldjuk, hogy az információ ezeken keresztül eljusson az agyba, akkor minden olyan tudás, ismeret, azaz információ birtokában leszünk, amely a tudást jelenti. Azaz, például minden nyelven beszélhet mindenki. Megjegyzem, a Google fordító is ezt csinálja. Ha ez megoldódik, akkor már csak a közösségekre lesz szükség.

Ez nagyon a tudományos fantasztikum birodalmába tartozik a számomra…

Pedig biztosan nagyon egyszerű a megoldása annak, hogyan jut el az agyunkba mindaz, ami a világban megvan, a közös tudásunkban. Eddig az iskola volt az az eszköz, amely betöltötte ezt a funkciót, de  ma már nem az iskola a közös tudás bázisa. Ezzel mit kezdjünk? Nem mást, hogy az egész rendszert át kell gondolni és újra kell alkotni.

GRAFIKONBAN A VILÁG – Befuccsolt puccsok

Az elmúlt években csokorba gyűjtött, kudarcba fulladt puccsok száma jóval több volt, mint ahány sikerrel végződött – olvasható ki a Statista.com által készített grafikonból. Az egyik legemlékezetesebb befuccsolt puccs a tavaly júliusban a  török hadsereg által az elnök, Recep Tayyip Erdoğan elleni fellépés volt.

Ezzel együtt is voltak persze sikeres hatalomátvételek az elmúlt években, egyebek között 2011-ben Egyiptomban, majd két évvel később ismét az észak-afrikai országban, továbbá 2012-ben Maliban és Bissau-Guineában.

 

S persze az egyik legutóbbi, amely gyarapítja a sikeres hatalomátvételek táborát: a november közepén Zimbabwében végrehajtott katonai fellépés, amely hozzájárult a 27 évig hatalmon volt Robert Mugabe eltávolításához. Mugabét először házi őrizetbe helyezte a hadsereg, majd óriási tömegtüntetések kezdődtek ellene, aminek eredményeként a pártja is leváltotta, illetve távozásra szólította fel. Mugabe azonban egy darabig még kitartott, egészen addig, amíg a parlament össze nem gyűlt, hogy megfossza a hatalmától. Ekkor inkább magától lemondott, és tárgyalásokat kezdet, majd megalkudott a hadsereggel a jövőjéről.

ÉLET – MÓD Ünnepre fel! Karácsony a világ körül

Szerencsés embernek tartom magam, olyannak, akinek nagyon sok alkalma volt a megszokottól, a hagyományostól eltérő dolgokat megtapasztalnia. Például, már nagyon fiatalon saját szememmel láthattam, hogy a Karácsonyt nem csak úgy lehet megünnepelni, ahogy azt egy budapesti család teszi. Svéd, orosz és indiai tapasztalatokat volt szerencsém gyűjteni.

 

Hat és fél évesen jött el az első, nem Budapesten töltött Karácsonyom, s mindjárt egy olyan helyen amely a mienknél sokkal fényesebb, színpompásabb, látványosabb ünnepi arcát mutatta meg. Nálunk a menetrend az akkor másoknál is szokásos volt: december 24-én feldíszített fa (általában eléggé kis csenevészecske), alatta szerény ajándékok, de együttlét és közös vacsora.

Az utcák – emlékszem – ugyanolyan szürkék voltak, mint máskor, nem volt extra világítás, nem voltak vidám díszek. Egyszóval, olyan volt, mint maga a kor.

Ebből a közegből csöppentem bele a svéd főváros kivilágított, színes, fényes, vidám karácsonyi világába. Képzeljék el 2017. decemberének Andrássy útját! Nos, annál is színpompásabb és fényesebb volt akkor már Stockholm belvárosa, sőt, a külvárosa is – mi olyasmi városrészbe laktunk –, ott is ki voltak világítva az utcák, fel voltak díszítve a házak, annak ablakaiban hívogatóan pislákoltak a hétágú svéd gyertyatartókban lobogó gyertyák.

Fotó: Flikr. (Marco Crosilla)

Emlékszem az első benyomásra minderről, de még élénkebben arra, amikor jó pár nappal Karácsony előtt csengettek, s az ajtónyitás után énekszót hallva a bejárathoz szaladtam, s azt láttam, hogy különböző korú lányok fehér hálóingszerű vászonruhába öltözve, hosszú szőke hajuk kibontva, fejükön koronaként egy örökzöldből font fejpánt, rajta égő gyertyával  énekelve vonulnak – bejötek hozzánk is, és végig járták  a mi lakásunkat is. Ma már tudom, december 13-án, az északi féltekén az év legrövidebb és legsötétebb napján a svéd hagyományok szerinti Luca-napi fényt hozó szokásnak voltam a tanúja.

Szent Lúcia egy keresztény lányka volt, akik 304-ben öltek meg hite miatt. A legenda szerint a római katakombákban élt, az elítélt keresztényeknek vitt titokban élelmet, ezért a fején hordott gyertyával világította magának az utat.

Fotó: Flickr.

December 13-án van a téli napforduló is – s e kettő együtt alakította ki a szokást a svédeknél. Karácsony este is fontos, ilyenkor hagyományos lakomát csapnak, megajándékozzák egymást – pontosabban Télapó elhozza az ajándékokat –, majd másnap reggel családilag mennek a templomba. Gyakori, hogy szalmából kecskét fonnak (persze ma már inkább készen veszik), hogy őrizze a karácsonyfát. Az ünnep hosszú – január 13-ig tart.

 

FOTÓ: FLICK. (Franz Airiman)

Amíg Stockholmban éltem, az akkori Szovjetunió nagykövetsége által fenntartott iskolába jártam, ahol az orosz karácsonyi szokásokat ismerhettem meg. Pontosabban azt, hogy a hatvanas években a szovjetek hogyan nem ünneplik a Karácsonyt, amely az 1917-es Nagy Októberi Forradalom után megszűnt ünnepnek lenni – helyette lett a Szilveszter.

Fotó: Wikimedia Commons

Nem Mikulás és nem Télapó, hanem Fagyapó (Дед Мороз, fonetikusan: Gyéd Mároz) és segítője, Hóleányka (Снегурочка, fonetikusan: Sznyigurocská) látogatja meg az ünneplőket, s hoz nekik ajándékot Szilveszterkor. Egészen a kilencvenes évek elejéig gyakorlatilag csak titokban lehetett a Karácsony vallási jellegét megünnepelni, de miután az oroszok zömmel ortodoxok, náluk még a Juliánusz naptárhoz igazítják az ünnepet, így nem is december 24-ére, hanem január 7-re esik az. Karácsony este – a hagyomány legalábbis azt diktáltja – böjtöt kell tartani, egészen addig, amíg az első csillag fel nem megy az égre. Utána kezdődhet a l12 fogásból álló – hústalan – lakoma, amely hagyományos éterlekből áll, s amelyet sok-sok szimbólum tarkít. Fehér abrosz dukál, fehér gyertyával az asztal közepén, böjti kenyér fogyasztása, s ma már ritka, de régen szokás volt a tányérok közé rejtett szalma.

Fotó: Flickr.

Pár évvel később Indiába vetett a jó sorsom, ahol egy teljesen más, szinte karácsonytalan Karácsonyt ünnepeltünk, aminek egyszerű oka, hogy a lélekszámhoz viszonyítva kevés a keresztény, arányukat 2-3 százalék körülire teszik.

Fotó: Flickr. (oegoauk64)

Bár vannak persze  keresztények által a fővárosnál sokkal sűrűbben lakott vidékei is a kontinensnyi országnak, például  legkisebb állam, Goa, ahol a lakosok 26 százalékát adják. Mindenesetre Új-Delhiben, a hetvenes években legalábbis jel és külsőségek nélkül telt az ünnep. Mint az ott élő Karácsonyt megünneplőktől megtanultuk: fenyőfa híján nagy cserépben beszerzett bukszusbokrot díszítettünk (ezt utána kiültettük a kertünkbe). A havat, a  hideget pedig megpróbáltuk elképzelni.

Indiában egyébként a keresztények hozzánk, európaiakhoz hasonlóan ünnepelnek – a család közösen részt vesz az éjféli misén, majd hazatérve megajándékozzák egymást, s nekiállnak a késői vacsorának.

Ha érdeklik, hogy a világ egyes részein milyen hagyományokkal, hogyan ünneplik  Karácsonyt, itt Argentínától Zimbabwéig elolvashatja és képeken megtekintheti a helyi szokásokat, hagyományokat.

Merre? Tovább! – Szürreális világ, szürreális választási lehetőség

Hajnalban ébredtem, az sem jó ugyanis, ha túlságosan sok gondolat zakatol az ember fejében, ott lent, a tudat alatti szintjén. S nekem bizony zakatolt – a péntek esti Jobbik-tüntetést és annak (lehetséges) folyományait, az azzal kapcsolatos dilemmákat, múltat, jelent, s (esetleges) jövendőt mérlegelő, latolgató, erre vagy arra a polcra netten beszuszakolni próbáló működésre állt át az agyam, amúgy racionális és egyben tisztességes választ igyekezvén adni a hozzám hasonlóan gondolkodók nagy dilemmájára. Megtűrni? Elfogadni? Előmozdítani? Mármint a Jobbik által – szemmel láthatóan immár hőn óhajtott összefogást egy közös cél, a Fidesz leváltása érdekében.

S ahogy a reggeli kávémat iszogattam, már nem csak a tudatom alatt jelent meg maga a dilemma (amelynek eldöntésére számomra, gyaníthatóan sokakhoz hasonlóan, még nem érkezett el az idő), hanem egy minősítő jelző is. Mit megjelent? Berobbant!

Szürreális – zakatol a fejemben azóta, hogy kinyitottam a szemem.

A gondolatot csak erősítette a tegnapi tüntetés egyik, a saját pénzén Borsodból feljött tüntetőjének a sommás véleménye: a 444.hu portálnak nyilatkozva, egy freudi elszólással szépen lebalosozta a Jobbikot, mondván: „..a legerősebb baloldali párt….meg is nyeri a választást 2018-ban”.

Hogy némiképpen eltereljem a figyelmemet, elkezdtem szörfözni a neten – s rátévedtem (mazochista lévén, szoktam, sajnos, vagy nem sajnos, a munkám részeként is) a kormányzati portálra. Olvasgatom a címeket, s ismét berobbant ugyanaz a minősítő jelző.

Szürreális!

Minden további magyarázat helyett álljon itt egy kis ízelítő, amúgy bizonyítandó, hogy nem az én készülékemben van a hiba.

„A V4-ek jelentősen hozzájárulnak Európa tengeri határainak védelméhez” – harsogja rögtön a vezető anyag, amelyet ezúttal nem egy kék, hanem egy zöld nyakkendőt kötő, az ország ügyeiért aggódó és cselekvő képet mutató Orbánnal a középen megjelenítő fotó illusztrál. Csak hogy megnyugodjunk, az ország ügyeinek az intézése jó kezekben van: „A V4-ek csütörtökön arról döntöttek, hogy pénzügyi hozzájárulást adnak és közreműködést is vállalnak Olaszország megsegítése érdekében, hogy meg tudja védeni tengeri határait – közölte Orbán Viktor” – kezdődik maga a cikk. Amelynek a mondandójáról, hogy Olaszország megsegítésére Magyarország is pénzt ad óhatatlanul az jut az eszembe, hogy immár nem a magyarok  nyilaitól, hanem a pénzügyi adományitól kell Európának, de legalábbis Olaszországnak rettegnie (ld. még a templomfelújítás a közelmúltban).

De tovább is van, mondjam még? Íme hát a kormányzati portál december 16-i, kora reggeli nyitóoldalán fellelhető további cikkek címei:

„Köszönet a nemzeti konzultációban részt vevő magyaroknak”
„Ismét rekordközeli mértékben nőtt az építőipar”
„39 milliárd forintos bértámogatás a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásához”
„Mintegy 1200 gyereket látott vendégül a Fővárosi Nagycirkusz az Erzsébet-karácsony keretében”
„Magyarország sikeresen képviselte álláspontját Jeruzsálem kérdésében”
Egyetértés volt a migráció „külső kérdéseiben”, de nincs egyetértés a betelepítésekről”
A kötelező kvóta alkalmatlan eszköz a migrációs krízis kezelésére”

Jelentkezzen az, aki úgy gondolja, hogy ezek azok az objektív témák, amelyeket az immár nem egészen tízmillió magyarországi magyarhoz szólni, őket, minket a közös dolgainkról informálni hivatott a mi – nem kevés –  pénzünkön fenntartott kormányportálon harsogni kell.

Hát nem szürreális?

De folytassuk a szörfözést a neten: csak pár kattintás és máris belebotlunk a demokratikus ellenzékről szóló hírekbe. Hát, volt történés (s persze kiszivárogtatás):

Új megoldás: külön lista, közös miniszterelnök-jelölt”,
Szekeres nekiment az új elképzelésnek”,
Együtt-javaslat a 106 egyéni választókerületre” – hogy csak a mi portálunk néhány tegnapi cikkének a címét citáljam.

Számomra szürreális, hogy négy hónappal a választások előtt a fiúk-lányok még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy nekik mi lenne a legjobb.

De tudják mi a legszürreálisabb? Hogy – jelen állás szerint legalábbis – e három szürrealitás közül kell választanunk 2018. tavaszán.

Bár, ha jobban belegondolok, erre már nem jó a jelző. Merthogy az a  tragédiát előrevetítő drámai feladat lesz.

ÉLET – MÓD Ünnepre fel! Ajándékkészítés

Kevés bensőségesebb ünnep van, mint a karácsony, vagy talán még pontosabban, mint az elképzelt karácsony. Mindenkiben él egy kép arról, milyen szentestére vágyik, s jó esetben a megvalósulás – ha nem is esik teljesen egybe, de azért legalább – közelít az ideálisnak tartotthoz. Persze, ezért kell tenni, nem is keveset. Például érdemes ajándékokat készíteni.

 

Valaha, a boldog(abb) időkben a karácsony elsősorban nem  az ajándékokról szólt, ma már, főként a „fejlettebb” világban – eléggé szomorú módon – ez (és az evés-ivás) a központi eleme ennek az ünnepnek (is). Jómagam gyakorló szülőként és immár nagymamaként tudom, a kisgyerekek, de még a nagyobbak is várják, sőt, elvárják az ajándékok tömegét – s nincs olyan szülő (nagyszülő), aki ne szeretne mindent, de tényleg mindent megadni a gyerekeinek (unokáinak). Ennek megfelelően már hónapokkal korábban elkezdődik a tippelősdi, melyik gyerek, minek örülne a legjobban. A legelrugaszkodottabb vágyakat is igyekszünk ilyenkor teljesíteni. S a gyerek megkapja az x-edik babát/autót/plüssjátékot/elektronikai kütyüt/jó esetben könyvet/…  Boldog is, fülig ér a szája…majd pár nap után a korábban vágyott kincs mehet a kukába. Együtt a család többi tagjától kapott „lim-lommal”, amely még legfeljebb ideig-óráig okoz némi örömet.

Jómagam is átestem ezen a stáción, mígnem pár évvel ezelőtt elegem lett belőle. S átálltam az addig csak jótanácsként hallott-olvasott „készíts magad ajándékot” gyakorlatra. Így saját tapasztalataimra hagyatkozva határozottan állíthatom: ezek az ajándékok tényleg sokkal értékesebbekké, pontosabban tartósan értékesebbé válnak a gyerekek számára, mint bármely boltban vásárolt csili-vili csoda.

S nem csak a gyerekek számára!

Egyetlen kulcsa van a sikernek: tényleg egyénre szabottan, tényleg a megajándékozottra gondolva, tényleg mi találjuk ki, hogy mit készítenénk a számára.

Tudom, sokan csak legyintenek erre, mondván: akinek nincs kézügyessége, az mit csináljon? Hát elmondom a saját tapasztalatomat.

Kézügyességemről csak annyit, hogy amikor a lányomnak, az általános iskolában olvasónaplót kellett gyártania, s Vukot kellett lerajzolnia – nos, azt együttes erővel is csak olyanná sikerült varázsolnunk, hogy máig nevetőgörcsöt kapunk, amikor felemlegetjük. Ezzel együtt is megtaláltam azokat a technikákat, amelyekkel az én adottságaimmal is bele lehetett vágni ajándékkészítésbe.

Hogy bemutassam, mire gondolok: a képen azok  karácsonyfadíszek láthatók, amelyeket a kézügyességgel hozzám hasonlóan megáldott barátnőmtől kaptam tavaly (az általam kézzel készített darabokból – dekupázs, szalvétatechnika, üvegfestés, selyemfestés stb. – nem tudok mutogatni, miután azokat elajándékoztam, az ideieket pedig félek feltenni a netre, nehogy lelőjem a poént).

 

De akinek ehhez sem fűlik a foga, az készíthet fotóalbumot, annak is a speciális válfaját, a nem csak fotókat, hanem számos díszítő elemet – matricát, ilyen-olyan apróságokat – irományokat stb. – is tartalmazó, úgynevezett scrap bookot a közös emlékekről – ez is örökérvényű ajándék. Számos lehetőség van arra is, hogy naptárt állítsunk össze a saját képeinkből, amlyet profi módon ki is nyomtatnak (ma már sok helyen). Vagy akár egész fotóalbumot is betördelhetünk és megképszerkeszthetünk okos programok segítségével. Lehet egyénre szabott ajándéktárgyakat is készíttetni, amelyek egy-egy elemét (például egy hűtőmágneshez a képet és a feliratot) mi magunk szolgáltatjuk. De egyszerű venni egy hobbyboltban például egy kerámiabögrét, amelyet az ugyancsak ott beszerzett kerámiafestékkel kidíszítünk, s kiégetünk a sütőben. Vagy akár készülhet például trikó is – textiltollal.

Vagy, ha „írástudók” vagyunk, írhatunk kis történeteket a megajándékozottról, a megajándékozottnak. Vagy akár süthetünk karácsonyi sütit, amit papírból s.k. készített dobozkába csomagolva (nem nehéz hajtogatni)  teszünk a fa alá. Higgyék el, örömet okoz a hozzánk közel állóknak! Emlékszem például, pár évvel ezelőtt egy barátnőm zsírjában sült libamájat készített a fa alá, szép piros pöttyös kerámiaedénykében. A máj és a zsír gyorsan a múlté lett, de a kis piros pöttyös konyhám nagy kedvencévé vált.

 

Aki inkább vállakozókedvű, az készíthet akár személyre szabott társasjátékot, összeállíthat saját képekből álló memóriajátékot, írhat verset, ami kinyomtatva, képekkel, matricákkal díszítetten, egy keretbe téve nagy sikert tud aratni.

 

Már persze nincs sok idő – vagy másfél hét csupán – a „célnapig”, de azért van, ami még beleférhet, nem? De ha nem is, nem csak karácsonyra érvényesek a fenti gondolatok. Születésnapra is megfontolandó az egyedi, személyre szabott, s nem a boltban sok-sok pénzért megvett ajándék.

Ami a költségeket illeti – az nagyon változó. Voltak olyan ajándékok – például a személyre szabott társasjáték, meg az unokáknak írt könyv(ek), amelyek csillagászati összegeket emésztettek fel (képszerkesztés, nyomdai költség, köttetés stb.), kinyögni nehéz volt, de tudják, milyen érzés, amikor az ember betoppan az unokákhoz, akik a társast körbeülve a földön játszanak?! Vagy amikor arról lelkendezik az azóta olvasni megtanult unoka, hogy az általad írt mesét olvassa esténként?

Ahogy a reklám mondja: „megfizethetetlen”.

Kicsi is, sárga is, de a mienk

 „Nálunk a vállalkozói lét nem olyan, mint amilyen egy normális piacgazdaságban, ahol a termékkel, a szolgáltatással kell boldogulni a piacon. Magyarországon ma más módon látják a társdalomban az üzleti siker esélyét” – mondja Némethné Pál Katalin, a GKI kutatásvezetője, aki azonban nem csak a mészárosokra, garancsikra, habonyokra gondol, hanem a helyi „sikeremberekre”, akikről helyben pontosan tudják, hogy melyik helyi képviselőhöz, polgármesterhez, pártfőnökhöz milyen bekötöttséggel ér el eredményeket. „Ne csodálkozzunk azon, hogy vállalkozásellenesség és kapitalizmusellenesség alakult ki Magyarországon” – mondja, hozzátéve: a lakosság egy része ehhez lelkesen asszisztál, örül, hogy magyar zsákmányolja ki a magyart, nem pedig a külföldi a magyart.

 

Lassan vége az évnek, s ez nem csak a számvetés, hanem a tervezés időszaka is. A nagy évzárási roham közben a vállalkozások, a vállalkozók is megpróbálnak a 2018-as évre előre gondolkodni, látni. Kérdés, milyen üzleti környezetben tehetik ezt meg. Ön milyennek látja a vállalkozói környezetet?

Röviden: vegyesnek. Kicsit bővebben: látszatra jónak, de valójában rosszabbnak.

Mint a makrogazdasági helyzet? Arra is azt mondják az okosok, hogy első megközelítésre kedvezőnek is mondhatók a mutatók, de valójában ez nagyon is viszonylagos.

Úgy valahogy. S ennek több oka is van. Egyrészt úgy néz ki, hogy a 2006-2009 közötti gazdasági, pénzügyi válságot a világgazdaság valójában mostanra győzte le. Mert ugyan igaz, hogy a válságkezelő intézkedések nyomán igen gyorsan javulni kezdtek a mutatók, de azért évekig foglalkoztatásbővülés nélküli, és instabil volt a javulás. Most viszont tavaly óta folyamatosan javul a  reálgazdaság, és a kilátások is nagyon kedvezőek. Ez pedig egy exportorientált gazdaságban növekvő piaci, ennek nyomán pedig fejlődési, innovációs lehetőségeket jelent a vállalkozások, legalábbis azok számára, amelyek már bekapcsolódtak vagy képesek bekapcsolódni a nemzetközi értékláncokba.

És a hazai háttér mennyire szolgálja ezt a célt?

A kormány az uniós projekteket igyekszik felpörgetni, beruházási programok indulnak, vállalati beruházások is kapnak támogatást, s szemmel láthatóan beindult a lakossági pénzköltés is – ami szintén a keresletet növeli.

Ez így igen jól hangzik, de azért ez nem ennyire egyszerű.

Mert például a fogyasztást véve: annak bővülése egyben az import növekedésével jár együtt, s már ma is gyorsabb a behozatal üteme, mint a kivitelé, ami önmagában nem lenne akkora baj egyelőre, hiszen a kereskedelmi forgalom többletében van akkora tartalék, hogy ezt jó ideig el tudja viselni. De ha azt nézzük, akkor a magyar lakosság pénzéből gerjesztett kereslet és helyi intézkedés (például az áfacsökkentés) nem csak a magyar tulajdonú vállalkozásoknak, hanem – lévén a magyar kis, nyitott, az uniós egységes piacon mélyen beágyazott gazdaság – az összes európai uniós vállalkozás számára is lehetőségeket bővít.

A beruházások esetében is felemás a helyzet? Most azért a legutolsó adat szerint meglódultak ezek is.

Valóban szépen nőnek, de ha megkapargatjuk, akkor itt is némileg más kép tárul elénk: ezek jelentős része ugyanis olyan, amely csak addig növeli a jövedelmet, amíg maga a beruházás tart. Gondolok itt  presztízsberuházásokra – a stadionépítéstől kezdve a Vár felújításán át a Ligetprojektig –, amelyek a jövedelmet addig termelnek a kivitelezőknek, amíg zajlik az építkezés, ám utána csak költséget jelentenek a fenntartóknak. Szemben mondjuk egy útépítéssel, amely a legtöbbször azért jövedelemtermelő beruházást jelent, közvetetten mindenképpen, hiszen lehetővé teszi például az elszigetelt területek bekapcsolását a gazdaságba.

Persze itt is van kivétel, mondjuk egy síkvidéki alagút vagy az elkerülő út elkerülő útja ilyen. S ezekre is van persze példa.

És az üzleti beruházások?

Ezeknek persze vitathatatlanul a termelés, annak bővítése a célja, de azért ezen a téren is van ok aggodalomra. Az egyik, hogy ha egy görbén írjuk le az alakulásukat, akkor azt látjuk, hogy nagy a hullámzásuk, s a csúcspontoknál mindig tudható, hogy melyik nagy multi cégnek – Mercedes, Audi, Apollo, stb. – köszönhető. Lefordítva: az üzleti beruházások alakulása nagy mértében függ a multik befektetési döntéseitől. Hála Istennek ilyenek rendre születnek, de azért vannak jelzések arra is, hogy megbánták a döntést, illetve, hogy inkább más helyszínt választanak, mert valamely ok miatt nem eléggé vonzó számukra az üzleti környezet Magyarországon. Annak ellenére sem, hogy egyre több pénzt fordít a kormány a beruházások támogatására. Teszi ezt persze közpénzből. Most vizsgálta meg  egy kollégám a GKI-nál az egyedi kormánydöntéssel születő állami támogatásokat, s az derült ki, hogy

2006 és 2010 között egy munkahelyhez átlag 4, most pedig már 12 millió forintot ad az állam. Azaz a korábbi háromszorosát! Bármely vállalkozó szívesen teremtene munkahelyet, ha kapna hozzá ennyi pénzt,

de hát nem kap mindenki, mert nem normatíva alapján lehet hozzájutni, bár tény, ma már nem csak a külföldiek, a magyar tulajdonú vállalkozások is hozzájuthatnak ehhez. A presztízsberuházások és az említett támogatások miatt nem mérséklődik érdemben az állami újraelosztás mértéke sem. Magyarországon 100 forint megtermelt jövedelemből kisebb –nagyobb ingadozásokkal – évek óta 50-et beszed az állam és a maga céljára költi el. Ez azt jelenti a vállalkozók számára, hogy nem csökkennek olyan mértékben az adó- és járulékterhek, mint alacsonyabb újraelosztás esetén lehetséges lenne. Bár egyes vállalatokat terhelő adók mérséklődtek, mások beléptek helyettük. A vállalati adóterhek lakosságra tolása (elsősorban a világbajnok magas áfa és a jövedéki adók révén) szintén nem jó megoldás, hiszen csökkenti a hazai fizetőképes keresletet.

Ön sokat mozog a magyar vállalati körökben? Mik a személyes tapasztalatai?

A magyar vállalkozók nem nagyon bíznak az üzleti környezetben, s nem is törekszenek arra, hogy tartós befektetéseket hajtsanak végre. Ami egyet jelent azzal, hogy alacsony a vállalati technológiai és szerkezeti korszerűsítés, alacsony az innovációs hajlandóság. Úgy látszik, mintha a túlélésre játszanának, nem pedig a fejlődésre.

Mindenki panaszkodik, de míg pár évvel ezelőtt a forráshiány volt a panasz legfőbb tárgya, ma már a munkaerőhiányra mutogatnak nagyon sokan.

Ez minden felmérés szerint is valós probléma. Hogyan lehetne ezt ésszerűen orvosolni?

Két megoldást látok: az egyik, hogy meg kell fizetni a jó munkaerőt és akkor lehet találni. Nőnek is rendesen a bérek az üzleti szférában – s ennek semmi köze a minimálbér-megállapodáshoz, egyszerűen a kereslet kényszeríti ki. A másik megoldás a robotizáció még gyorsabb terjedése, az, hogy gépekkel váltsunk ki munkahelyeket. Ez egyébként rohamosan terjed is, s jót tesz a munkaerőhelyzetnek, de jó lenne, ha nem ilyen áron fejlődne a technika, technológia.

A munkaerőhiány enyhítésére fogtak bele a szakképzés reformjába, az üzleti élet bevonásával – hiszen a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara szerepet kapott benne, nem is kicsit. Mégis sokat bírálják az üzleti körökből is.

A kialakult szakképzési struktúrák nem igazolták vissza a vélekedést és a várakozást. De hát nem is fejlődés, inkább egy retrográd fordulat történt: olyan gépkiszolgálókat terveznek kinevelni, akikről lehet tudni, hogy a legkönnyebben lesznek lecserélhetők a technikai fejlődéssel, az Ipar 4.0  terjedésével, azaz leendő munkanélkülieket képeznek. Számomra teljesen érthetetlen, hogy pont az üzleti élet képviselői indukáltak ilyen változást.

Nyilvánvalóan ehelyett egy erős alapképzés kellene, amire rövid tanfolyamokkal lehetne ráépíteni az aktuálisan szükséges tudást, s amely felkészítene az életen át tartó tanulásra.

A vállalkozók mérlegelnek, s van sok pozitívum is – gondolok itt például a gazdasági növekedés ütemére, ami azért nem annyira rossz, s ami segítheti az ő boldogulásukat is.

Önmagukban valóban jónak mondhatók a magyar növekedési mutatók, de a vállalkozók az elmulasztott lehetőségeket is mérlegelik, azt, hogy ha meghozok egy döntést, akkor azzal lemondok egy másik lehetőségről és az az által elérhető haszonról.  Mondjuk, lemondok Bróker Marcsi nagy kockázattal ámde nagy haszonnal kecsegtető ajánlatáról, s elfogadom a bankbetét által kockázatmentesen, de a nullához konvergáló hasznot hajtó befektetést. Sajnos Magyarországon a központosításra és az uniós pénzekre építő gazdaságpolitika folytatása melletti döntés született, ami ugyan látszólag jó eredményeket hoz, de elmarad már nem csak a V-4-ek, de a többi poszt-szocialista ország eredményeitől is.

Lefordítva: elég nagy elmaradt haszonnal fizetünk mi, magyarok.

Mi jelenti a legnagyobb különbséget köztük és köztünk?

A stabil intézményrendszer, a piac és a verseny működtetése – amivel szemben Magyarországra jellemző az egyre inkább centralizált, egyedi és hirtelen döntésekkel irányított gazdaság, ahol gyakorlatilag központi tervezés alapján jelölik ki, hogy kik legyenek a nyertesek és kik a vesztesek. Ez pedig – hogy visszacsatoljunk az üzleti környezethez –  minden komoly vállalkozót gondolkodásra bír.

Amikor a cégek megélhetése az államtól, a kormányzattól függ, akkor a piacgazdaság lényege vész el, a vállalkozói önállóság és kezdeményezés lehetősége.

Lehet tudni arányokat arra, hogy a vállalkozások hány százaléka függ közvetlenül az államtól?

Nem, ezek általában azért rejtett dolgok, de az általános jellegű vizsgálatokból nagyon sok mindenre fény derül. S sokan kifejezetten rá is álltak erre – például a paksi beruházást váró ipari szereplők egy része, amely nem a saját termékében vagy szolgáltatásában bízik, hanem abban, hogy a kötelező magyar beszállítói arány miatt be tud férni az üzletet elnyerők közé.

Összességében elmondható, hogy hasadás van a vállalkozói szférában:

egyrészt ott vannak a nemzetközi piacon is boldoguló exportőrök, akik egy bizonyos mértékig függetleníteni képesek magukat és megélnek a piacon, s ott van a másik réteg, amely ráállt a kormányzati, önkormányzati, állami vállalati megrendelésekre. Ők is őrületes nehézségekkel küzdenek, de alkalmazkodnak és igazodnak, mint ahogy nálunk mindig is meg tudták találni ezeket a lehetőségeket korábban is.

Ebből akkor az következhet, hogy a vállalkozói lét csak egy szűk kör számára borítékolható sikerrel kecsegtet, míg másoknak sokkal rosszabbak az esélyeik, nem? Viszont ez a vállalkozói lét erodálást jelenti, ami a jövőre nézve nem tűnik túlságosan biztatónak.

Ezt vissza is igazolják a fiatalok körben végzett felmérések. Nagyon alacsony a presztízse ma  Magyarországon a  vállalkozói létnek, nagyon alacsony arányban dédelgetnek ilyen terveket

az egyetemisták, akiknek csak a 2-3 százaléka mondja, hogy tervezne vállalkozni.

Másutt ez az arány kétszámjegyű. Ennél is félelmetesebb eredményeket hoznak az értékvizsgálatok: a fiatalok a siker, boldogulás legfőbb tényezőjeként a jó kapcsolatokat és nem a kemény munkát, a tudást és az ötletet jelölték meg. Merthogy nálunk a vállalkozói lét nem olyan, mint amilyen egy normális piacgazdaságban, ahol a termékkel, a szolgáltatással kell boldogulni a piacon. Magyarországon ma más módon látják a társdalomban az üzleti siker esélyét.

A mészárosokra, garancsikra habonyokra gondol?

Nem csak rájuk, hanem a helyi „sikeremberekre”, akikről helyben pontosan tudják, hogy melyik helyi képviselőhöz, polgármesterhez, pártfőnökhöz milyen bekötöttséggel ér el valaki eredményeket. Ennek fényében ne csodálkozzunk azon, hogy vállalkozásellenesség és kapitalizmusellenesség alakult ki Magyarországon, miként azon sem, hogy a tehetséges, keményen dolgozni képes és kész, nagy tudású, vagy jó üzleti érzékkel megáldott rendelkező emberek,  a potenciálisan sikeres vállalkozók nem idehaza keresik a boldogulásukat, vagy jobb esetben idehaza, de külföldi piacokra dolgoznak.

A félmillió külföldön munkát vállalt magyar nem kis része nem mosogatni megy tehát ki Angliába?

Persze, hogy nem, s aki akként is kezdi, idővel, gyökeret eresztve sokszor külföldön vállalkozik. Sikerrel. Ez nagyon komoly veszteség a nemzetnek,

ez egy olyan lehetőség, amit eltékozol az ország, s olyan ár, amelyet mindannyian megfizetünk.

De hát örök igazság: nincs ingyen ebéd.

Hol a kiút?

Egyelőre nem igen látok kiutat. Amíg itt egy alapvető változás nem történik – nem politikaira gondolok, azaz nem a választásokról beszélek közvetlenül – , amíg a magyar társadalom fel nem ismeri, hogy milyen rossz, perspektíva nélküli, az államilag irányított rendszerhez visszavezető úton jár, addig tovább erodálódik  a versenyképességünk, és a kialakult üzleti környezet lefelé nyomja a vállalkozókat és a munkaerőt. Sajnos a magyar lakosság egy része ehhez lelkesen asszisztál, örül, hogy magyar zsákmányolja ki a magyart, nem pedig a külföldi a magyart.

Kicsi is, sárga is, de a mienk – mondhatnánk, vagy Zorán örökbecsű sorával élve: „langyos a sör, de nekünk így is jó”.

Mikor várható változás ebben?

Rövid távon szerintem nem. Abban lehet bízni, hogy sokan mennek el külföldre, ahol megtanulnak másfajta környezetben élni és boldogulni, s feltámad bennünk az igény, hogy itthon is alakítsanak ki olyan környezetet. Visszahozzák tehát a tudást, a mentalitást, a kultúrát – mint a középkori kisinasok tették. Remélhetőleg, nagyobb sikerrel, mit akkor.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!