Kezdőlap Szerzők Írta Föld S. Péter

Föld S. Péter

689 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Lázár János és a tao

„Érdekes döntések születnek a Kúrián a taóval kapcsolatban” – jelentette ki Lázár János a csütörtöki kormányinfón.

Ez az érdekes döntés valójában azt jelenti, hogy a Kúria határozata értelmében a kluboknak el kell számolniuk a társadalmi adó alól felszabadított pénzekkel, vagyis nem lehet eltitkolniuk, hogy mire költötték a támogatásokat.

Lázár János szerint az lenne a nem érdekes döntés, ha a Kúria, – és az azt megelőző összes bírói szint – azt mondta volna ki, hogy nem kell elszámolni ezekkel a pénzekkel.

Költsétek csak rendületlenül drága barátaim, használjátok kedvetek szerint, vegyetek rajta, amit a szemetek, szátok megkíván! Ez lenne a nem érdekes döntés Lázár János szerint. Ha a futballkluboknak, élükön a felcsúti klubbal, amely messze a legtöbb támogatást kapta, nem lenne semmiféle titkolnivalójuk a tao-pénzekkel kapcsolatban, akkor nem várnák meg, míg bíróság kötelezi őket arra, hogy elárulják, mire mentek el a milliárdok, hanem az első kérdésre megválaszolnák, hogy mire mennyit költöttek.

Sőt, meg sem várták volna, míg valaki megkérdezi tőlük, hanem maguktól a nyilvánosság elé tárták volna, hogy mit vettek az adófizetők pénzén. És akkor még azt is feltételezhetnénk róluk, hogy nem az Orbán Viktor október 23-i beszédét meghallgatók utaztatására és egyéb fölöslegességekre költötték a pénzt, hanem arra, amire eredetileg kapták. Például kiváló edzőkre, akik a tehetséges fiatal futballistákból jó játékosokat nevelnek. Öltözőkre, mezekre, cipőkre, labdákra és minden olyan szükséges dologra, ami ahhoz kell, hogy a magyar futball újból a – nagyon – régi fényében tündököljön.

Merthogy ettől jelenleg fényévekre vagyunk. Nem akarnám egyedül Lázár János nyakába varrni a kudarcokat, az Andorra és Luxemburg elleni vereségeket, a Feröer elleni szánalmas döntetlent, de ameddig Lázár János érdekes döntésnek nevezheti a Kúriának azt az ítéletét, mely közpénznek nevezi azt a pénzt, amit a köz adott a futballkluboknak, addig nem várható, hogy jobb lesz a magyar futball és jobb hely lesz Magyarország.

Fel fog hívni Szijjártó Péter

Fel fog hívni Szijjártó Péter, jelentette be alig egy órával ezelőtt Hidvéghi Balázs. Nem személyesen nekem címezte ezt a közlést a Fidesz kommunikációs igazgatója, amelyet akár fenyegetésnek is felfoghatnék. De nem fogom fel annak, mert tudom, hogy engem nem fog felhívni Szijjártó Péter.

Pedig az én telefonszámom is biztosan megvan nekik, de idáig rendre tartózkodtak attól, hogy felhívjanak. Rosszul esik nekem, hogy számukra nem vagyok megbízható, és nem akarnak nekem semmit sem mondani. Még azt sem, amit másoknak elmondanak: hogy most mindennél fontosabb, hogy hallassák a hangjukat. Merthogy, erről szól ez a mostani telefonos tájékoztató kampány: elmondják az embereknek, hogy szükség van a hangjukra, és főleg arra, hogy a hangjukat hangosan hallassák. Sajnos, legalábbis az eddigi tapasztalatok szerint,

csak azoknak a hangjára van minden eddiginél nagyobb szükség, akik ugyanazt akarják elmondani, mint a kormány.

Vagyis, azt, hogy támadják Magyarországot, végre akarják hajtani a Soros tervét, aki migránsokat akar betelepíteni Magyarországra.

Ha feltételeznék rólam, hogy én is azért akarom hallatni a hangom – minden eddiginél hangosabban – hogy ugyanazt mondjam el, amit ők, akkor bizonyára engem is felhívnának, és akkor én is meghallgathatnám Szijártó Péter külügyminiszter hangját.

Azért arra kíváncsi lennék, hogy amennyiben az a cél, hogy a magyar emberek hallassák a hangjukat, akkor miért őket hívja fel a Szjjártó nevével fémjelzett géphang? Miért nem a magyar emberek hívhatják fel Szijártót, Orbánt,. Lázárt, Rogánt és a többieket, hogy a saját hangjukon elmondhassák nekik, mi a véleményük erről az egészről. Ha tényleg akkora szükség van a magyar emberek hangjára, mint ahogyan azt a kormány állítja, akkor ne csak Szijjártó Péter hangja beszélhessen a telefonban, ne csak őt kelljen hallgatniuk azoknak a kiválasztottaknak, akiket abban a kegyben részesít a kormány, hogy ingyen és bérmentve hallgathatják Szijjártó Péter külügyminisztert.

Azt már csak tényleg félve kérdezem, mondjuk, zárójelben: aki úgy gondolja, hogy még egyszer, vagy ne adjisten, többször is szívesen meghallgatná Szijjártót, van-e erre valamilyen lehetősége?

Muszáj nekünk mindig legyőznünk valakit?

Orbán Viktor azt mondta vasárnap, a Fidesz kongresszusán, hogy le fogjuk győzni a nyugatot és a globális elitet. Bármit is jelentsen ez utóbbi.

Miért kell legyőznünk a nyugatot? Vagy, teszem azt, bárkit?

Luxemburgot kellett volna legyőzni a futballpályán, vagy Andorrát. A luxemburgi válogatott fennállása óta összesen négy ország nemzeti tizenegyét győzte le, Andorra ötöt. Nem is oly rég még nyolc gólt rúgtunk a luxemburgiaknak, Nyilasi Tibor egymaga ötöt jegyzett.

Igaz, akkor még nem volt ennyi stadion. Volt viszont számtalan grund, és a magyar játékosok közül többen is a világ legjobbjai között voltak

A nyugat nem futballcsapat, nem legyőznünk kell, hanem együttműködni vele. Mi több: a részévé válni. Mert ennyi zavaros évszázad után el kellene már döntenie ennek a szerencsétlen kompországnak, hogy hova köti ki viharvert ladikját.

Nem a gyűlöletben kellene többnek lenni másoknál, hanem teljesítményben. Mert amíg a teljesítményünk elmarad másokétól, addig szomorú ugyan, de nem igazságtalan, hogy a magyar munkabér negyede, hatoda a nyugat-európainak. Nem igazságtalanság ez, hanem szomorú realitás. Az lenne igazságtalan, ha a gazdaságban is ugyanaz menne, mint a futballban: hogy teljesítmény nélkül is lehet érvényesülni. Vagyis az, ha a béreket nem a teljesítmény árazná be, hanem az, hogy ki tud magáról nagyobbat lódítani.

Nem a nyugatot kellene legyőzni, hanem saját magunkat. Nem Sorossal és a „brüsszeli bürokratákkal” kellene hadakoznunk, hanem saját démonainkkal, rossz beidegződéseinkkel.

Nem támad minket senki, tehát senki ellen nem kell győznünk. Ha pénzt kapunk a „brüsszeli bürokratáktól”, akkor azt tisztelettel meg kell köszönni, és tisztességesen fel kell használni.

Lehetőleg úgy, hogy minél kevesebb lopódjék el belőle. Mert ne legyenek illúzióink: nem csak Magyarországra jellemző, hogy ahol pénz van, vagyonok vannak, ott lopás is előadódik. De vannak helyek, ahol a lopást nem sikeres vállalkozásnak mondják, és a bűnt nem pártolják, hanem büntetik.

Demokráciának hívják ezeket az országokat. Miután győztünk a saját démonaink ellen, és abbahagytuk a fantomokkal való hadakozást, gondolkodjunk el azon, hogy milyen lenne közéjük tartozni.

Őcsény után Kömlő és Perbál – dübörög a gyűlöletipar

Őcsény, Kömlő, Perbál. Falvak, amelyekről nemrég a legtöbben még azt sem tudták, hogy léteznek. Mostanra viszont felkerültek a térképre. Nem lehetnek büszkék erre, igaz, erről nem (csak) ők tehetnek.

 

Egy napja voltak csak itt a Srí Lanka-i diákok, de máris feljelentették őket a derék perbáliak. Az AIESEC közvetítésével végeztek önkéntes munkát az egyetemisták a perbáli lakóotthonban, fogyatékkal élő gyerekeknek segítettek. Nem most jöttek először külföldiek Perbálra, de most először lett ebből bonyodalom.

A perbáli pánik egyenes folytatása annak, ami szeptemberben Őcsényben történt. Akkor egy – fogalmazzunk visszafogottan – igen heves hangulatú falugyűlésen a helyi lakosság kijelentette, hogy még menekültgyerekeket sem kívánnak a falujukban látni. Hogy nem a levegőbe beszéltek, azt azzal is nyomatékosították, hogy a fogadósnak, aki beengedte volna őket a vendégházába, kiszúrták az autógumijait. Egy hétről lett volna szó amúgy, és olyan emberekről, akiket a magyar állam már igen szigorúan ellenőrzött, majd ezt követően oltalmazott státuszt adott nekik. Amikor erről kérdezték a miniszterelnököt, Orbán Viktor azt válaszolta, hogy ő egyetért azzal, ha a magyar emberek határozottan és egyértelműen kinyilvánítják a véleményüket.

Nem sokkal ezután Kömlőn a halottak napja alkalmából a temetőbe érkező magyarok ellen riadóztatták a rendőrséget. Két évvel ezelőtt Nagymágocson ijedtek meg egymástól a közmunkások és földmérők. Mindkét csoport fejvesztve menekült, mert migránsnak nézte a másik társaságot.

Röhögnénk, ha nem volna szánalmasan szomorú. Mert miként lehetne mindezt minősíteni, minthogy hatott a kormány propagandája. A magyar adófizetők pénzéből elköltött milliárdokból gyűlölködő óriásplakátok, újság- és televíziós hirdetések születtek. Már a csapból is Soros folyik, a migránsokkal Dunát lehetne rekeszteni.

Az még érthető, hogy az emberek félnek az ismeretlentől, különösen, ha az állami média nem nyugtatja, hanem frusztrálja őket. Azt közvetíti feléjük, hogy tessék félni, rettegni, jön az ellenség, akit meg kell állítani, mindenáron.

Az őcsényi eset kapcsán azt nyilatkozta az ismert humorista, hogy nem ért egyet azokkal, akik az őcsényieket teszik felelőssé azért, ahogyan ebben a kérdésben megnyilvánultak. Nagy Bandó András szerint, amit hallottunk, az nem az őcsényiek hangja, ők csupán a kormány mantráit visszhangozzák.

Van ebben igazság, bár azért árnyalnánk a képet. Az ember ugyanis, természete szerint legalábbis, gondolkodó lény. Felel önmagáért, a kimondott szavaiért és a tetteiért. Nem tiltja meg a gondolkodást neki senki, még akkor sem, ha mindig vannak, akik szeretnék, ha kevesebbet gondolkodnánk. Elfogadnánk azt, hogy van egy gondoskodó állam, amely mindent jobban tud nálunk. Tudja, és meg is mondja, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ki a jó hazafi, és ki az, aki hazaáruló.

És a médiáján keresztül, ami van neki dögivel, amennyire csak módjában áll, megóv bennünket a rossz hírektől. Például attól, hogy megtudják a magyar emberek, hogy a Soros-terv Navracsics Tibor szerint sem létezik. Hogy a migránsok nem gonosztevők, és döntő többségük éppen olyan, mint az itt élők döntő többsége. Közöttük is épp annyi gazember van, mint a világ bármely táján élő népességben.

Senkit nem ment fel a felelősség alól, hogy megpróbálták őt megtéveszteni. Ha a közmédiából és a baráti sajtóból ugyanaz a szöveg szivárog, tessék más források alapján is tájékozódni.

Dübörög a gyűlöletipar, és lelke rajta, ha valaki örül annak, hogy a magyarok egy 87 éves milliárdos soha nem volt terveitől rettegnek.

Magyar szavakról a magyar nyelv napján

A háború: Béke. A szabadság: Szolgaság. A tudatlanság: Erő. Orwell óta tudjuk, hogy a szavak védtelenek, velük mindent meg lehet tenni. Megvédeni: Ellopni. Demokrácia: Diktatúra. Közös: Közöd?

2011. szeptember 26-án az Országgyűlés november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította. 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. Mely törvény többek között kimondta: „…Az országgyűléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok, és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki… „

Szegény szavak, nem tehetnek semmiről. Aki a szavakból él, tudja, hogy az a szó szép, amelyik a helyén van. Az, amelyiket jókor és jó helyen használnak.

A szavakat, hiába próbálják egyesek kisajátítani őket, nem lehet elvenni tőlünk. Azok a szavak, amelyeket egyszer már megszereztünk magunknak – szebben szólva: amelyeket már megszelídítettünk – mára már a mieink lettek.

És ezen a tényen semmi sem változtat. Még az sem, ha vannak szavak, amelyeket időnként kiforgatnak eredeti mivoltukból. Olyan emberek használják őket, olyan szövegkörnyezetben, olyan célok érdekében, amelyekre szegény szavak, „akik” semmiről sem tehetnek, feltehetőleg nem igazán büszkék.

A szavak nem tudnak tiltakozni. Nem vonulnak az utcára, még médiát sem gründolnak maguknak, ahol érvényre juttathatnák az érdekeiket. Pedig bizonyára nem ártana, ha a szavaknak is lenne egy érdekvédelmi szervezetük.

Egy szó-szakszervezet, amelynek fő feladata nem az lenne, hogy – egyes emberi szakszervezetek mintájára – politizáljon. Hanem elsősorban az, hogy a szavakkal szembeni méltánytalanságok ellen megvédje a tagjait. Hallassa a hangját, ha úgy érzi, sérelem érte a szavakat, és ne hagyja, hogy kiforgassák a szavakat a javaikból.

Azaz a jelentésükből. Hiszen a szavaknak nincs más vagyonuk: csak az, amit jelentenek. Nekünk, embereknek, csak a szavaink vannak.

Vigyázzunk rájuk, vigyázzunk magunkra!

Üdvözlő levél a Fidesz XXVII. tisztújító kongresszusához

Megettétek már a kenyerünk javát. Gazdagok lettetek, sokaknak közületek még strómanra is futja. Nem irigyeljük tőletek, megdolgoztunk érte.

Engedjétek meg, hogy ebből az alkalomból.

Szívünk egész melegével.

Mint fénykép szobánk falán.

Felállva, hosszan és ütemesen.

És tényleg nem ünneprontásként, csupán a teljesség kedvéért: egyszer minden történet véget ér. Mentek majd a levesbe. A szerencsésebbek távoznak maguktól, mert látják, hogy nincs tovább, a pökhendi öntelteket elküldik, ha nem veszik időben észre, hogy vége.

Vezéretek hatalma sem végtelen. Jönnek a trónkövetelők, az ifjútörökök, akik ugrásra készen várják, hogy az öröknek és megbonthatatlannak látszó Vezérrel történjen valami.

Ki lesz a Nemzeti Együttműködés Brutusa?

Ma még csak magukban motyognak még az urak, hangosan ki nem mondanák, miről álmodoznak. Mocskos, perverz férfiálmaik vannak. A hatalomról szólnak ezek az álmok, mert a hatalomnál nincs számukra izgatóbb perverzitás. Nem is igazi férfiember, aki nem mer nagyot álmodni.

A Vezéretektől származik az a mondás, hogy a jófiúk elbuknak. Csak mellékesen, és tényleg nem azért, hogy elkeserítselek benneteket: a rosszak hatalma sem tart örökké.

Már a XXVII. Kongresszusnál tartotok. Ebből az alkalomból engedjétek meg, hogy a mostaninál valódibb sikereket és nagyon sok boldogságot kívánjunk.

Nem nektek: Magyarországnak.

Gyűjti az aláírásokat, de most még nem küldené el Orbánékat a Momentum

„A népszavazás, illetve annak időpontja csak másodlagos; a legfontosabb az aláírásgyűjtés. Egy hónapokig tartó és sikeres akció ugyanis meghátrálásra kényszeríti a kormányt.” Ezt nyilatkozta Papp Gergő, a párt kommunikációs igazgatója a Magyar Nemzetnek.

A Momentum, amely a budapesti olimpia-rendezésről szóló népszavazással robbant be a köztudatba és került fel a politikai térképre, azóta nem tudott igazán nagyot dobni. Akkor a demokratikus ellenzéki pártok segítették az aláírásgyűjtést, a Momentum azonban azóta többször is nehéz helyzetbe azokat, akik abban bíztak, hogy Fekete-Győr Andrásékkal erősödött a demokratikus ellenzéki oldal. A Momentum nyilatkozói ugyanis rendre megerősítik, hogy senkivel sem kívánnak együttműködni, és egyedül kívánnak indulni a 2018-as választáson.

Amennyiben hiszünk ezeknek a megfogalmazásoknak, akkor valószínűsíthetjük, hogy a Momentum nem 2018-ban akarja megbuktatni Orbán Viktor rendszerét. Jövő tavasszal megelégszik azzal, hogy bejut a parlamentbe, majd ott négy évet eltöltve – és feltételezéseik szerint erősödve – 2022-ben valóban nekiveselkedik Orbán és a Fidesz eltávolításának.

Mielőtt elfelejtenénk: arról van szó, hogy a Kúria átengedte a Momentum népszavazási kérdését, mely a civileket megbélyegző törvény visszavonására kötelezné a parlamentet. Lehet aláírásokat gyűjteni, ám az különösebb matematikai ismeretek nélkül is belátható, hogy ebből az aláírásgyűjtésből a választás előtt már semmiképpen nem lehet népszavazás. Ha a Momentum – a hozzájuk csatlakozó pártok segítségével – rekordgyorsasággal össze is gyűjtené az országosan szükséges 200 ezer aláírást, a feladat akkor is megoldhatatlan lenne. Az íveket ugyanis érvényesíteni kell, és ha ez is gyorsan és zökkenőmentesen menne, még mindig megtámadhatják a határozatot. Az is tudható, hogy a törvény szerint a választás előtt 41 nappal már nem lehet népszavazást tartani. S bár a 2018-as választás időpontját még nem jelölte ki az államfő, a politikai matematika alapján gyakorlatilag biztosra vehető, hogy ez az esemény 2018. április elején lesz.

Innen kell visszaszámolni, és józan ésszel nem nehéz belátni, hogy a 2018-as választás előtt már nem lesz népszavazás. Ez persze nem keseríti el a Momentumot, hiszen ők is tudják, hogy a civiltörvény visszavonásának lehetősége nem igazán nagy dobás az emberek szemében. Ez a törvény – bár a jogállam és a demokrácia szempontjából nagyon jelentős – nem valószínű, hogy akkora tömegeket tudna megmozgatni, mint a budapesti olimpia rendezés ügye, s ily módon nem kizárt, hogy az alacsony részvétel miatt bármi is legyen az eredménye, érvénytelen lesz,

Ha ezt a felvetést elfogadjuk, azt kell mondanunk, hogy a Momentum a saját szempontjából pragmatikusan gondolkodik. Aláírásokat gyűjt, ezzel tovább építi az adatbázisát, ráadásul mindezt úgy, hogy a dolognak a számára nincs kockázata. Népszavazás nem lesz, vagy csak a választás után, de –már ki is mondták, amit eddig is tudhattunk – nem is az a cél, hogy legyen, hanem hogy minél több aláírás – névvel, lakcímmel – a Momentum rendelkezésére álljon.

A Momentum mostani aláírásgyűjtése nem az Orbán-kormány leváltásáért küzdőket erősíti. A cikk elején idézett nyilatkozat magyar fordítása ugyanis így hangzik: A Momentum 2018-ban még nem cserélné le a kormányt, hanem 2022-ben, amikorra – feltételezései és reményei szerint – már nem statisztaszerep jutna neki Orbánék leváltásában.

Nem a miniszterek mutogatják a micsodájukat

A kormány magánviszonyokba nem tud, és nem akar beleavatkozni, de elutasítják a hatalommal való visszaélés minden formáját, és a szexuális zaklatást. Ezt mondta Lázár János, a 103. kormányinfón. Nem kérdésre válaszolt a Miniszterelnökséget vezető miniszter, magától hozta szóba témát. Nyilván azért, mert már ő is érezte, mennyire kínos, hogy a kormánynak nincs mondanivalója az elmúlt hetekben nagy port kavaró ügyekkel kapcsolatban.

Megszokhattuk már, hogy a kormány, nemcsak a jelenlegi, de elődei is, ha csak teheti, ellép a kínos ügyek elől. Ha siker van, győz a csapat, akkor látjuk a képernyőn a prominenseket, amint örülnek a győzelemnek. Ha a csapat veszít, akkor mintha ott sem lettek volna.

Amikor csökken az államadósság, önfeledten nyilatkoznak, ha nő – eltűnnek, mint szürke szamár a ködben.

Most is úgy tűnt, hogy a zaklatási ügyekben most sem szólal meg senki a kormány részéről. A hatalom úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne semmihez. A kínos ügyeket máskor is alsóbb szintekre passzolják, számos esetben láthattuk, hogy Orbán Viktor miniszterelnök soha nem kerül közelségbe a kormány számára kellemetlen dolgokkal. Vagy hallgatnak róla, vagy ha már nem tehetik meg, valahol alsóbb szinten viszik el a balhét.

A főnökségnek csak a sikerekhez van köze.

Nem mintha a mostanában kipattant zaklatási ügyek a kormány sarai lennének. Nem az ő embereik követték el a vállalhatatlan cselekedeteket, ráadásul mindez nem az elmúlt nyolc év története. De azt állítani, hogy nincs közük hozzá, az sem felel meg a valóságnak.

A mostanában előkerült ügyek ugyanis nem a Vígszínházról, az Operettszínházról szólnak. Ezekhez hasonló vagy éppen ezeknél is szaftosabb ügyek bizonyára más színházakban is előfordulhatnak. És nemcsak színházakban, hanem mindenhol, ahol függőségi viszonyok vannak. Ami most a felszínre került, az a jéghegy csúcsa. Ott van az iskolákban, csalásokban, üzletekben, szerkesztőségekben, éttermekben, bárhol.

A konkrét esetekről nyilván nem a mindenkori kormány tehet,

nem a miniszterek mutogatták a micsodájukat.

De az ő felelősségük, hogy egy országban milyen a légkör, milyen erkölcsi normák az irányadók. Ameddig a parlamentben a hatalmat gyakorló képviselők megengedhetik maguknak az olyan beszólásokat, minthogy Vetkőzz, Ági!, meg az olyanokat, hogy Hol a babydoll?, addig ezen uraknak a társdalom többi tagjától sincs joguk számonkérni, hogy miként viselkednek.

A rendcsinálást, bármennyire is meglepő, felülről kellene kezdeni.

Mi köze a pártközpontnak a női mellekhez?

„Gratulálok! Micsoda nagyszerű hír! A demokrácia még mindig él.” Egy évvel ezelőtt így kommentálta Orbán Viktor Donald Trump győzelmét a Facebookon. Örült nagyon a magyar miniszterelnök, mert azt hitte, jól jár ezzel.

Akkor hát, fussunk neki.

Egykori főszerkesztőm, Árkus József járta ki annak idején a pártközpontban, hogy a Ludas Matyi karikaturistái mellbimbókat rajzolhassanak a hölgyeknek. Akkoriban még ott lehetett ilyen dolgokat elintézni. Talán hamarosan megint így lesz, de ne szaladjunk ennyire előre.

Árkus előtt ugyanis a félmeztelen hölgyekről készült rajzokon nem volt látható mellbimbó, nyilván még érvényben volt A Tanú Virág elvtársának bölcs útmutatása: Gogolák elvtársnő, hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának.

Árkusnak sikerült kijárnia ezt a korszakos változást. E ma már mulatságosnak tűnő „szextett” hátterét később sokszor mesélte haknikon, Ludas-fórumokon, interjúkban. Azt szokta mondani: nem jó az, ha a lapban mellbimbó nélkül megjelenő hölgyek látványán nő fel egy nemzedék. Azért nem, mert ha majd az ily módon felserdült férfiember az életben találkozik az igazival, megijed, mert nem volt rá felkészítve, hogy egy számára ismeretlen kitüremkedés is van a nőkön.

Most megint felnő egy generáció, aki nem fogja tudni, hogy nem minden az, aminek látszik. Konkrétan a demokráciára gondolok, mint majdnem mindig, amikor írni kezdek. Azok a fiatalok, akik a Nemzeti Együttműködés Rendszerével egyidőben kezdtek eszmélni a világra, és most igyekeznek értelmezni az őket körülvevő valóságot, hajlamosak lesznek azt gondolni, hogy az a demokrácia, amelyet maguk körül látnak.

Kétharmados felhatalmazással elfoglalni az ország háromharmadát, politikai és gazdasági ellenlábasainkat félreállítani, megnyirbálni a demokrácia valamennyi intézményét, saját embereinket ültetni és bebetonozni a fontosabb posztokra. Magunk alá gyűrni a médiát, pártkatonákkal feltölteni az alkotmánybíróság üres helyeit.

Cilikopterezni, Vajdazitázni.

Azok a fiatal emberek, akik most lépnek a felnőtt korukba, más példa híján könnyen azt gondolhatják, hogy mindennek így kell lennie. Az a fiatalember, aki ma ismerkedik a politikával és a közélettel, azt gondolhatja, hogy ilyen a demokrácia. Mert naponta többször hallja a rádióban, a tévében, olvassa az újságokban: az emberek felhatalmazása alapján történik minden.

Amerikában Trump nem változtatta meg az országot, de Magyarországon nem ártana, ha valaki elmagyarázná a közélettel és a politikával most ismerkedő fiatal nemzedéknek, hogy nem ez a demokrácia. Arra meg majd bizonyára maguktól is rájönnek, hogy a női mell csúcsán található kis bigyótól nem kell megijedni. Ellenkezőleg.

Gondolatok a luxemburgi 1-2 után

Talán felül kellene vizsgálni a stadionépítési projekt sikerességét. Lehet, az a baj, hogy az elmúlt években túl sok stadiont építettünk.

Kevesebb több lett volna.

Meg kellene nézni, hogy azokban az országokban, amelyektől az elmúlt hónapokban kínos vereségeket szenvedtünk – Andorra, Luxemburg – hány stadion épült az utóbbi években.

Lehet, hogy új projektet kellene indítani, melynek célja minél több stadion lebontása.

Ez is sok pénzbe kerül, de miután Magyarország hagyományosan futballnemzet, ennyi áldozatot meg kell hoznunk az ügyért. És amikor lebontunk egy stadiont, még egy kis rögtönzött ünnepélyen szalagot is át lehetne vágni.

Inkább egy szalagot, mint a szurkolókat.

És amikorra már csak egy stadion marad – nevezzük Népstadionnak, ahol valamikor 85 ember ezer is összejött egy kettős rangadóra – addigra talán a magyar futballt is új alapokra lehet helyezni.

Zárójel: nemcsak a fiatalok, de talán már a középkorúak sem emlékeznek arra, hogy valaha voltak kettős rangadók Magyarországon. Mondjuk a Ferencváros játszott az Újpesttel és a Vasas a Honvéddel.

Ezek akkor világverő csapatok voltak, a világ legjobbjaival is felvették a versenyt. Magyar játékosok futballoztak ezekben a csapatokban, magyar edzők segítették őket ahhoz, hogy több gólt rúgjanak, mint az ellenfél.

Akkor még ki lehetett menni egy meccsre, mert a legdurvább bekiabálás az volt, amikor egy vérmes öregúr beszólt a bírónak: mocskos csaló!

Szemrehányóan néztünk az ilyenre, mert nem tartottuk helyénvalónak az ilyen magatartást.

Zárójel bezárva.

Még csak annyit, hogy a futball nem szájkarate.

Itt a teljesítmény számít, nem az, hogy mit gondolunk, vagy hogy mit kommunikálunk magunkról. Lehet azt mondani, hogy a magyar csapat jobban teljesít, de ha ez nem igaz, a pályán úgyis kiderül.

Ahol egyébként nem ellenségek, hanem ellenfelek vannak. Nem megsemmisíteni kell őket, hanem jobbnak lenni náluk.

Végezetül. A futball játék, amelynek azonban vannak szakmai alapvetései. Kell hozzá három T: tehetség, tudás, teljesítmény.

Emellett még önbizalom és alázat.

Ez utóbbi kettő nem zárja ki egymást.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!