Kezdőlap Szerzők Írta Bóta Gábor

Bóta Gábor

184 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Mi szem-szájnak ingere

A gombóc, a kaviár és a pezsgő a fő téma, az idén a Gourmet Fesztiválon, a Millenárison. Ez az eseménysorozat mindinkább emlékeztet népünnepélyre. Fel-alá korzóznak az emberek, egymás ételébe belebámulva diskurálnak, miközben a gasztronómia hazai és külföldi jeleseivel lehet találkozni.

Ötven étterem képviselteti magát, garantáltan az élvonalba tartozók. És persze vannak cukrászok, borászok, sörrel foglalkozók, kézműves finomságokat készítők, szakmai bemutatók, jeles séfek menüsorai. Tényleg van minden, mi szem-szájnak ingere. Az ember ízelítőt kaphat minőségi, akár drága éttermek kínálatából. Az egész eseménysorozat arról szól, hogy a színvonalas gasztronómiát minél kevesebben érezzék megfizethetetlen úri huncutságnak, tapasztalják meg, mi az ami igazán jó. Évek óta már két nap is kimegyek, és így is azt érzem, hogy sok mindenről lemaradok. Remek dolog itt is, ott is beletorkoskodni ebbe-abba, szóba elegyedni, dumálni, akár nem csak ismerősökkel, barátokkal, hiszen itt vadidegenek nyelve is könnyen megered,

a jó étel, ital, összehozza az embereket.

Rá lehet csodálkozni arra, ki miből, mit hoz ki.

Van például azért annak diszkrét bája, hogy az elegáns, fine dining Salon sztárséfje, Wolf András, magától értetődő természetességgel mosolyogva, lezserül azt mondja, hogy ő zúza pörköltet főzött tarhonyával. Azt gondolnánk, hogy abszolút egyszerű, parasztos étel. Ráadásul eléggé utálom a zúzát. Belekóstolok, és, ha nem lenne tele, tátva maradna a szám. Semmi szárazság, rágósság, íztelenség, amit én a zúzához asszociálok, nedvdús, zamatos, remek hús. Ja, kérem, tíz óra hosszat szuvidálták! A tarhonya is pazar, ott sincs szó fojtogató szárazságról, például fehérbor, marokkói citrom, petrezselyem elegyedik vele. Hasonlóképpen készítették, mint ahogy a rizottót szokás. Ráadásul, ha már a gombóc az egyik fő téma, úttörőgombócnak nevezik. Valaha így hívták a tarhonyát, sok tekintetben az egykori menzák rémét. Végül is a tarhonya pirinyó gombóc.

Akad, aki egyébként viccet csinál a gombócból, az igencsak rangos Rosenstein étterem, szokásával ellentétben, idén nem készült ételekkel. Pedig a fesztiválra temérdek mindent kieszeltek már, mondjuk igen mókás és finom volt a nyalóka formájú flódni. Most viszont egy jókora karos nyerő játékkal érkeztek, amit erre az alkalomra gyártattak. Ha valaki ügyes, akkor, többek között, mutatós, igencsak tekintélyes méretű, plüss macesz, illetve plüss lazac gombócot markolhat ki belőle.

Az Aranykaviár standjánál dúskálni lehet a különböző kaviárokban, hiszen az étteremnek, kaviárnyerés céljából, már tokhalat is tenyésztenek nálunk. Kevesen tudják, hogy van jó minőségű magyar kaviár. Pezsgőt sok helyütt adnak, a mindig kiugró fantáziájú Bock Bisztró még pezsgő mousse-szal is előrukkol. De, van, ahol csak magában, az ételekhez kínálják. Mi isteni champagne-t ittunk a Tama standjánál. Mivel először elfelejtettük kiváltani a belépőhöz járó üvegpoharat, bizony papírpohárból, ami akár blaszfémiának is lenne tekinthető.

De ez itt belefér, ahogy fine dining ételek műanyag evőeszközzel való bekebelezése is.

Egyébként az ifjak által csinált, fiatal Tamánál, mennyei tökfőzeléket eszünk, különböző állatokból készült húsgombócokkal. A Michelin-csillagos Borkonyha pedig parádés lencsefőzelékkel rukkol elő, amihez csirkeosztrigából formázza a gombócot.

Az egyik vidéki kedvencem, a veszprémi Villa Medici. Amrein Csaba séf az eperborban érlelt libamájhoz eperkaviárt, és pezsgőhabot is kiötölt, no meg csilis mangót. A debreceni Ikon szintén az egyik legjobban jegyzett vidéki étterem. Fiatal séfje, Durbák Norbert, éppen nagy elmélyültséggel, debreceniket sütöget grillen. Az Ikon nyitása óta vissza akarja adni a debreceni becsületét, amibe sajnos gyakran minden vacakságot beleaprítanak. De ez zaftos, ízes, elsőrangú, bagettel, mustárral, tormával, csakúgy, kézbe fogva majszolva, pazar.

Ez kimondottan az a hely, ahol a másik tányérjába, papírtálkájába nem illetlenség, hanem kifejezetten javasolt belebámulni.

Ahogy gazdit kutyájának végigmustrálása büszkeséggel tölt el, úgy a jót lakmározó is kifejezetten örül, ha észreveszik, hogy milyen remekül választott. És ahogy kutyások szívesen szóba elegyednek egymással, ezt teszik a kajások is. Randizni is érdemes itt, mert tényleg igaz, hogy sokakat a hasukon keresztül lehet megfogni, és itt bőven van hozzá megfelelő alapanyag. Lehet azt mondani, hogy mindez úri huncutság, és hát tényleg nem a legszegényebbek szórakozása. De, ha azt vesszük, hogy a valóban a legtöbbek számára nem megfizethető, vagy csak kiemelt alkalmakkor bevállalható, az élbolyba tartozó, kiváló éttermek kínálatába is bele lehet torkoskodni akár ezer-ezerötszáz forintos áron, akkor, aki megteheti, annak érdemes erre reszkíroznia. Ezek kicsi adagok, de hattól, héttől már eltelhetünk, tízzel pedig degeszre is ehetjük magunkat, és akkor azért már ízelítőt kaptunk a végtelen mustrából.

Michelin-csillagos éttermek séfjei egymás közt: Palágyi Eszter, Costes és Sárközi Ákos, Borkonyha

Persze ez szakmai találkozó is, a különböző műhelyek, séfek, a fővárosiak, a vidékiek, külföldiek is, egyaránt megmutatják egymásnak, hogy mire jutottak az elmúlt évben, és mennyire lódult meg a fantáziájuk.

Jó azt látni, amikor neves séfek egymásnak visznek kóstolót a „műalkotásaikból”.

Gyakran, akik egyébként morognak egymásra, ilyenkor lehet, hogy paroláznak, és eszik a szomszédvár főztjét. A naphosszat a konyhában gubbasztók is társas életet élnek. És ez a társas élet ugyanolyan jó, mint általában itt az étel.

Az emberből előtör a fenevad

Mohácsi János rendező mesteri ábrázolója annak, amikor rémisztően felhorgadnak az indulatok, és az emberből előtör a fenevad. Kivetkőzik önmagából. Vagy hát sajnos, lehet, hogy éppen ekkor önmaga. Lidérces, hogy azt követően, hogy a háborúban megöltek 600 ezer magyar zsidót, Kunmadarason még zsidók elleni borzadályos pogromok voltak. Závada Pál eredeti dokumentumokat felhasználva írt ebből regényt. Ennek alapján készült a Radnóti Színház mellbevágó produkciója, amihez a darabot Závada, a rendező és Mohácsi István írták.

 

Mohácsi, aki nagyon tud hatalmas tömeget ábrázolni, szemléletesen mozgatni, ütős kifejezőerővel felruházni, amióta kénytelen volt eljönni a kaposvári teátrumból, megtanult kis színpadon, viszonylag kevés színésszel is, hathatós tömeget képezni. Most is, amikor az előadás elején felmegy a függöny, már dugig a színpad. A Kovács Márton vezette zenekar intenzív, felpörgetett tempójú, hangos zenét játszik, és egy piachoz illően, hangosak az

Fotó: Dömölky Dániel

emberek is. Kapásból él, lüktet a színpad, nincs ráhangolódás, felvezetés, máris benne vagyunk az események sűrűjében, és kapkodhatjuk a fejünket hová is nézzünk. Mohácsi ugyanis azt szintén fenemód tudja, hogy paralel akár temérdek minden történjen. Ellenpontozni is imád, nem ritka, hogy ugyanabban a pillanatban látunk tragikus és komikus szituációkat, netán ezek teljesen összekeverednek. Ahogy a múlt is állandóan a jelenre hajaz, és viszont.

A zsidó téma is vissza-visszatér, pár éve az Örkény Színházban, e föld befogad, avagy számodra hely címmel, Mohácsi a Kamenyec-podolszkijban történt borzalmakról készített előadást. Arról, hogy magyarok, 1941-ben, 28 ezer zsidót toloncoltak a határon túlra, akiket aztán lemészároltak.

Fotó: Dömölky Dániel

Hol volt akkor még a német megszállás?! Ebben a produkcióban is keveredtek a lórúgásszerűen fájdalmas, lidérces momentumok és a humor. Az egyik szituációban például, amikor az áldozatokat gödörbe lőtték, bornírtul fotózó turisták jelentek meg, akik ráadásul ügyetlenkedtek az exponálással, így csaknem bohózati elemek elegyedtek hátborzongatókkal. Az Örkény Színházban még mindig műsoron lévő Dohány utcai seriffben pedig zsidó viccek garmadája hangzik el, amiken röhögünk, miközben a döbbenettől gyakran meg-megáll a levegő.

Örkény István is elképesztően tudta ezt, a Pisti a vérzivatarban című darabjában egyenesen a Dunába lövéssel viccel. Ez azonban nem blaszfémia, nem kegyeletsértés, hanem még inkább érzékletessé teszi a történelemnek ezt a véresen, gyilkosan abszurd szituációját, aminek semmiképpen nem lett volna szabad megesnie.

Fotó: Dömölky Dániel

Mohácsi segélykiáltásszerűen arra hívja fel a figyelmet újra és újra, hogy bizony hasonló szituációk ismétlődhetnek, és látszólag jámbor, eddig hétköznapinak tűnő emberekből, belőled, belőlem, csaknem bárkiből, előtörhet a vadállat. Ez a produkció is erről regél. A gyűlölködő tekintetekről. Az eltorzult arcokról. Az artikulálatlan hangokról és mondatokról. A szitokszavak és káromkodások áradatáról. Az elvakult indulatokról. Arról, hogyan lehet uszítani mások ellen, és, hogy az aljas uszításnak, hogy lesz meg a förtelmes eredménye, hogyan alakul ki lincshangulat, válik az is hihetővé, ami egyáltalán nem hihető. Hogy „szopják be” azt is sokan, hogy gyerekekből csináltak a zsidók kolbászt, vagy azt, hogy több zsidó jött vissza, mint amennyit elhurcoltak.

Fotó: Dömölky Dániel

A színpad baloldalán ül két barátnő, Martinovics Dorina és Radnay Csilla megformálásában, akik szintén gorombán szembekerültek egymással, most vitatkozva elevenítik fel a múltat. Ki-kihagy, szépíteni próbál az emlékezet. De azt nem lehet szépíteni, hogy a háború után is üldöztek el otthonukból zsidókat, tombolt, és akár tombol az antiszemitizmus, nagyüzemben folyik a gyűlöletkeltés. A színészek, Pál András, Porogi Ádám, Lovas Rozi, Sodró Eliza, Gazsó György, Kelemen József, László Zsolt, Schneider Zoltán, Róbert Gábor, Józsa Bettina, Konfár Erik, Némedi Árpád, igazi csapatot alkotnak, ha kell félelmetesen lúdbőröztető tömeget képeznek, amiből ki-kivillan egy mégiscsak emberi, vagy totálisan elembertelenedett arc. Khell Zsolt díszlettervező a játéktérrel, Remete Kriszta a jelmezekkel, időtlenítik az eseményeket. Ők is érzékeltetik, hogy valami nagyon hasonló, szinte bárhol, bármikor megtörténhet. És ez torokszorító.

Az utolsó ember Európában

Tompa Gábort, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató, főrendezőjét, egyetemi tanárt, a hétvégén az Európai Színházi Unió elnökének választották. Azt mondja, jó lenne, ha nem lenne annyira megosztva a művészvilág, mint amennyire a társadalmat sikerült megosztania a politikának. A külföldön is sokat dolgozó, nemzetközi rangú művész szerint, sajnos a színház is követni kezdi azt a társadalomban elharapódzott ideologikus gondolkodást, amiben csak szélsőségek vannak, és ezek nem folytatnak párbeszédet, csak folyamatosan üvöltenek egymással.

A hétvégén választottak az Európai Színházi Unió elnökének. Ez mit jelent az Uniónak és mit neked?

Azt még nem tudjuk, hogy az Uniónak mit jelent, de nekem feladat és meglepetés is, hiszen nagyon jelentős színházi emberek vezették, Georgio Strehler és Jack Lang voltak az alapítói. Az ő elképzelésük szerintem most is áll a lábán.

És az mi volt?

Az, hogy a legerősebb színtársulatokat tömörítse magába az Unió. Csak gondoljunk bele, hogy ott volt a Milánói Piccolo Strehlerrel, ott volt a Malij Dogyinnal, a Berliner Ensemble, a Bulandra, Bergmannal a királyi Stockholmi Színház, benne volt a Katona József Színház is, és a Stary Andrzej Wajdával. Gyakorlatilag művészszínházakról volt szó, bár én ezt a felosztást, hogy művészszínház és nem művészszínház, nem tartom értelmesnek. Azt gondolom, hogy minden erős, érvényes, hatni tudó színházi alkotás, az művészet. Sajnos a színház is követni kezdi azt a társadalomban elharapódzott ideologikus gondolkodást, amiben csak szélsőségek vannak és ezek a szélsőségek nem folytatnak egymással párbeszédet, csak folyamatosan üvöltenek egymással.

Az Unió gyakorlatilag mit csinál? Amit mi ebből láttunk, hogy amikor Zsámbéki Gábor volt az elnöke, kétszer volt nagyszabású színházi fesztivál Budapesten.

Az Uniónak már régen nincs nagy fesztiválja, mert a városok visszavonták, nem nyújtják az ehhez szükséges támogatásokat. Önerőből nem tud nagy fesztivált csinálni. A legutolsó nagy fesztiválja Kolozsváron és Bukarestben volt 2008-ban. Ez kétmillió eurós költségvetést jelentett ahhoz, hogy felvonultassa az összes tagszínháznak a legjelentősebb előadásait. Szeretném, ha felélesztenénk ezt a nagy fesztivált is. De ezenkívül igen sok projekt van, előadáscserék, művészcserék, nyári akadémiák fiatal rendezőknek, fiatal színészeknek, egyfajta megszólítása a civil szférának, főleg a fiatalok bevonása. Volt például a Kétszáz polgár című projekt, amiben egy héten át rendezők, színészek kétszáz civil emberrel próbáltak választ keresni arra, hogy mi a színház szerepe az adott városban. Nálunk, Kolozsváron is volt ilyen, Bodó Viktor is csinált egy kísérleti előadást, az volt a címe, hogy Az utolsó ember Európában. Ez több országban is látható volt.

Te is úgy látod, hogy lassan az utolsó ember él Európában?

Nem tudom, szeretném, ha az Unió bebizonyítaná, hogy létezik Európa kulturális értelemben.

Ez mit jelent neked?

Azt jelenti, hogy még vannak európai értékek, modellértékű lehetne a színházi szolidaritás, az, hogy a színház nem föltétlenül a direkt politizálással, hanem a minőség teremtésével tudja valahogy bebizonyítani, hogy nincs szétesve még az Európai Unió. Jó lenne, ha nem lenne annyira megosztva a művészvilág, mint amennyire a társadalmat sikerült megosztania a politikának.

Te ugye nem a bevándorlóktól félted Európát?

Nagyon sok mindentől lehet félteni. Az olyan kérdésekről, mint amilyen a bevándorlás, beszélni kellene, nem felhasználni ezeket. A bevándorlás egy probléma, amiről beszélni kellene, megoldásokat keresni, nem pedig föltűzni valamilyen zászlóra bármilyen problémát, és azt kihasználni, felhasználni. Nem lehet azt sem mondani, hogy a migráns probléma nem probléma. Hiszen ez nem lenne igaz. Ugyanakkor zajlik egy másik jelenség, ami sokszor hasonlít a politikai rendőrségre, az, hogy visszamenőleg, attól függetlenül, hogy mi a valóság, vagy mit követett el, kinyírnak valakit. És ez Amerikában ugyanúgy történik. A képmutatásnak a példája, hogy egy fiatal rendezőszakos hallgatónak nem engedték, hogy A szecsuáni jólélek című darabot vegye elő, azt mondták, hogy sértő, ha más bőrű emberek, fehérek vagy feketék, kínaiakat játszanak. Valaha, még Ceausescu idején, Romániában az ideológiai bizottságok mondtak hasonlókat. Eszembe jutott, amikor a Mester és Margaritából ki kellett húzni azt a mondatot, hogy Annuska kiöntötte az olajat, mert nem lehetett olajat kapni az üzletekben.

Nálunk is volt hasonló vita a Porgy és Bess Erkel Színház-i bemutatója kapcsán, mert a jogtulajdonosok előírták, hogy csak fekete énekesek adhatják elő a darabot, de nálunk nem így volt.

De hát a színház fikció, kérem szépen! A szecsuáni jólélek nem kínai darab, hanem német, Bertold Brecht nem csupán azért írta, mert például nem tudott egyenesen beszélni a náci rezsimről, azért is írta, mert óriási tisztelettel volt a keleti kultúra iránt. Ez erről szól. Büszkék vagyunk, hogy mi európaiak akár egy afrikai történetet is elmondhatunk. Az afrikaiak pedig, akiknek a burkina faso-i Médeáját elhívtam Kolozsvárra, az Interferenciák fesztiválra vendégszerepelni, büszkék voltak arra, hogy eljátsszák az Elektrát vagy a Médeát. Ezek a történetek bizonyítják, hogy összetartozunk. Azt gondolom, az Uniónak amellett, hogy nyit új színházak felé, szorosabbra kell fognia az együttműködést. Egy kicsit fölhígult az az igény, hogy nagyon komoly szakmai szempontok alapján vegyük föl a tagokat. Annak idején a kolozsvári színházat Strehler hívta meg az Unióba, amikor megnézte A kopasz énekesnő előadásunkat Párizsban. De hát ő meghalt és az Unióba való felvételünk így váratott magára sokáig, tíz évig. Én közben egyéni tag lettem és amellett érveltem, hogy a kolozsvári nagyon erős társulat, sokkal jobban jár az Unió vele, mint velem egyéni tagként.

Volt egy „pikáns” szituáció, hogy amikor a Katona József Színház kikerült az Európai Színházi Unióból, utána ti kerültetek be helyette.

Nem helyette kerültünk be. Volt egy konfliktusos periódus, hatalmi harc volt tulajdonképpen. Úgy jellemezhetném, hogy észak-dél ellentéte, de európai zónákra gondolok. Ez egy hosszabb történet, nem akarok részletesen belemenni. Sajnálatos módon, 2007-ről beszélek, kettészakadt a Színházi Unió. Egyesek távoztak, mások jöttek, minket 2008-ban vettek fel, és már rég ott voltunk a várományosok között.

Hogyan lettél te az elnök? Az tudható, hogy a Vígszínházban, mint a másik magyar teátrumban, amelyik tagja az Uniónak, volt most a közgyűlés.

Ezt Eszenyi Enikő és a társulat remekül szervezték meg, mindenki nagyszerűen érezte magát. A Vígszínház megihletett ezekben a napokban, mert ott voltunk ebben a 122 éves színházban, ahol ugyanakkor nagyon fiatal most a társulat. Ezt érzem én modellértékűnek. Nem minden, ami régi, rossz, és nem minden új jó. Egykor ugyanis volt ilyen értékrend az Unióban. A régi és új értékeket valahogy próbáljuk összebékíteni.

Azért valaha volt a Vígszínházban egy négy rendezésből álló „csomagod” és a negyedik produkciót már nem rendezted meg, mert az akkori munkamorálból, köszönted szépen, nem kértél.

Igen, az egy másik korszak volt, valahogyan nem úgy alakult az a pár munka, hogy a produkciók kiteljesedhettek volna. De most úgy látom, hogy sok minden nagyon jó irányba halad a Vígszínházban. Igen fontos az, hogy megpróbálják megszólítani a jövő nézőit.

Korábban gyakran azért nem szerződtek oda fiatalok, mert azt mondták, hogy nem akarnak akár tíz évig a kispadon ülni, most pedig időnként az idős, nagy színészek érzik, hogy a kispadon ülnek, mert sok mindent a fiatalok játszanak.

 

Azért én láttam három-négy előadást, amiben a fiatalok mellett ott láttam Lukács Sándort, Hegedűs D. Gézát, Kútvölgyi Erzsébetet, Kern Andrást. Az mindig szép gesztus volt a Vígben, hogy az idős színészeket nagyon megbecsülték. Honorálták a munkájukat és a fiatalok számára példaképeknek számítottak.

Hogyan újulhat meg az Európai Színházi Unió?

Most vettük föl az Izlandi Nemzeti Színházat. Én Szöulban láttam az előadásaikat, például egy akrobatikus Faustot, egészen kiváló, erős színházi nyelvet dolgoznak ki. Amúgy úgy látom, hogy a fiatal generáció itt Magyarországon is, elég, ha ifjabb Vidnyánszky Attilára vagy Vecsei H. Miklósra gondolunk, vagy akár Wunderlich Józsefre is, fizikailag, de ugyanakkor intellektuálisan szintén, igen erős színészetet képviselnek. Látni lehet, hogy egy új iskola letéteményesei. Ilyen fiatalon elvinni olyan előadásokat, mint a Hamlet, A félkegyelmű, A Pál utcai fiúk, nagy teljesítmény. Több tagszínházban, a portugáloknál, a németeknél megtörtént ez a fiatalítás.

Nálatok Kolozsváron most mi a helyzet, hiszen korábban mondtad nekem, hogy nem tudtad megrendezni az évadvégi produkciót, mert nem volt díszletre pénz. És az is kétséges volt, hogy a telente, kétévente nálatok már megszokott nagy nemzetközi fesztivál, az Interferenciák idén lesz-e.

Példátlan pénzügyi válság volt és van még mindig a kolozsvári színházban ebben az évben. Mi nem a városhoz tartozunk, több minisztériumi színházat érintett a csökkentett költségvetés. Ennek a válságnak jelentős részét a színészek előírtan felsrófolt, és egy szintre hozott fizetése okozta. Továbbra is tartozásaink vannak, és a nyolc bemutató helyett csak hármat tudunk megtartani. Viszont új miniszter van, aki egy színész, és ellátogatott Kolozsvárra az elmúlt napokban, értesült a problémákról. Megígérte, hogy ezeket a gondokat a következő szezonban mindenképpen orvosolni fogja. Felszabadítottak bizonyos alapokból annyi pénzt, hogy az Interferenciák fesztivált november 22-e és 30-a között meg lehet tartani. Olyan jelentős alkotók is bemutatják a munkáikat, mint Krysztof Marthaler, Luk Perceval, Dechlan Donnellan. A Színházi Unióból is mindig jelen voltak színházak, idén három társulat lesz jelen, a Milánói Piccolo először jár Kolozsváron, ahogy a Volksteater ugyancsak. Az évi előadáscserénk most lesz a Víggel, idejön a Pesti Színházba, május 21-én az Aki elzárja az éjszakát és 22-én a Vígbe a Rosmersholm tőlünk. A Vígből pedig jön hozzánk A Pál utcai fiúk, a Máglya, a Találkozás és a Mondjad, Atikám. Ezekre az előadásokra Kolozsváron már minden jegy elkelt február végén, március elején. Úgyhogy valami remény látszik.

Emberpárti vagyok, a franc egye meg!

Bánsági Ildikó, a Nemzeti Színház Kossuth-díjas, kiváló tagja, fel tudja húzni magát tévénézés közben, akár olyanokat mond a képernyőn lévőnek, hogy „menj a fenébe, te mocsok, te szemét, te állat!” De nem akar politizálni, mert nagyon rossz a véleménye. Most a Játékszínben, a Mennyei hang! című produkcióban, azt a gazdag nőt, Florence Foster Jenkinst alakítja, aki igen pocsékul, iszonyúan hamisan énekelt, de még a Carnegie Hallban is felléphetett.


Játszottál már ennyire tehetségtelen embert, mint amilyen Florence?

Hát nem tudom, ezen még nem gondolkoztam, bár szerintem a Sok hűhó semmiértben Beatrice is elég tehetségtelenül szerzi meg végül is a Benedekjét.

De ő csak megszerzi, Florence meg soha nem tanul meg énekelni.

Nem tud megtanulni, mert beteg. A nemi bajtól elállítódik a belső hallás. Én ezt nem tudtam, most hallottam.

Szifilisze volt, amit akkor még nem tudtak gyógyítani.

És emiatt ő csodálatosnak hallotta magát, időnként még bele is trafált a hangokba. Annyira egyszerű lenne a történet, hogyha valaki baromi rosszul énekel és amiatt, hogy nagyon sok pénze van, mégis énekes maradhat.

De azért a sok pénz nyilván kellett ahhoz, hogy énekelhessen, hiszen például a Carnegie Hallban csak nem léphetett volna fel, ha nem béreli ki.

Fotó: Juhász G. Tamás

A Carnegie Hallt tényleg ő fizette meg a férje, volt pénzük, de előtte ez a nő a lelkét kitette azért, hogy ifjú zenészeket bemutasson, menedzseljen. Volt egy házuk és először csak oda hívott meg mindenkit, ahol házi koncerteket tartottak és elnézték, hogy ő is énekel egyet, mert a barátai voltak. Az ott felfedezetteket pedig megtapsolták, és egyengették az útjukat. Igen sok jót cselekedett ez a nő, ezért elnézték neki, hogy énekel egyet-egyet.

Nyilván pokoli nehéz lehetett megtanulni azt, hogy mellé énekelj.

Ez főleg színészi, nem énekesi munka. Úgy volt, hogy először megtanultam például egy az egyben az Éj királynőjének az áriáját.

De egy az egyben nyilván Te sem tudod elénekelni az Éj királynőjének az áriáját, hiszen nem vagy operaénekes.

De el tudom énekelni.

Ki tudod énekelni azokat a szörnyen magas hangokat?

Ha rágyúrok erre, még az F-eket is ki tudom énekelni véletlenszerűségből, néha. Ezt én nem tudtam, nehogy azt hidd, hogy ezzel büszkélkedem. Dékány Magdi néni, aki engem énekelni tanított, mindig mondta, hogy nekem van négy oktávom és hogy miért nem operaénekes lettem. Ezt én viccnek vettem, nem gondoltam, hogy tényleg így van. De aztán, amikor elkezdtem énekelni Lakmé Csengettyű áriáját, ami a koloratúráriák királynője, mert annyira nehéz, akkor még szerettem is ezzel kiragyogni. Bagó Berci rendező könyörgött, hogy legyek szíves rondán énekelni. Azt mondta, hogy „ez túl szép Ildi, ne csináld”! Tetszett, hogy néha meg tudom mutatni, hogy ezek a hangok nekem megvannak. Szenvedélyesen próbáltam Florence-t, mert én magam is ugyanolyan hülye vagyok, mint ő.

Milyen értelemben?

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Naiv vagyok, idealista, lelkesedni tudok, hogy operát énekelhetek én, Bánsági Ildikó, így, ennyi évesen. Amikor felkértek erre a szerepre és mondtam, hogy de ettől én félek és mondták, hogy de igen, igen, meg tudom ezt csinálni, olyan öröm tört ki a lelkemből, hogy azt nem tudom neked elmondani, hogy igen, ez még hiányzik a palettámról. Egy földöntúli állapotba kerültem, hogy ez biztosan nem véletlen, hogy én operát fogok énekelni. De hát én nem vagyok énekes. Ha véletlenül jó hang süvít a fejem közepébe, akkor extázis van, ez olyan élmény!

Egyébként Te amúgy is extázisos színész vagy, nagyon beleéled magad a figurába, hihetetlenül felpörögsz. Nem tudsz rögtön civilbe visszakapcsolni.

Ez azért darabfüggő is, nagyon ritkán van azért ilyen örömet jelentő szerepem. Például Az ügynök halála előadása után nem pörgök, bár persze hat rám és már előtte két nappal halálfélelmem van.

Mitől?

Attól, hogy ritkán megy. Most tíz napig nem ment, holnap viszont igen, és ezért én már ma bent voltam szöveget összemondani. Ráadásul egy szinkron után, tökre elfáradtam, tök kész vagyok.

De Az ügynök halálában a feleség szerepétől miért félsz? Az próza, ilyet Te játszottál eleget. Attól tartasz, hogy elfelejted a szöveget?

Ritkán megy a produkció és nincs bebeszélve, bejáratva a szöveg. Van, amikor az ember csak „hajózik” és megy előre. De amikor nem rögzült kellőképpen a szöveg, akkor ez nem így van. Akadnak bizonyos szavak, amik fontosak és valamiért mégis ki akarnak esni a fejemből. Ilyenkor megyek a kutyával a Duna parton és mondom a szöveget.

Olvasod magadnak?

Nem, nem, a fejemben van a szöveg, azt mondom és közben még olyan dolgokat is keresek, amik fél évvel, egy évvel ezelőtt nem jutottak eszembe a szöveg kapcsán. Egy csomó dolgot az ember még felfedez a saját előadásaiban.

Ilyenkor esetleg a Duna parton jól nekimész a szembejövő járókelőknek?

Nem megyek nekik, de néha meglepődnek, amikor énekelek. Amikor a Mennyei hang szövegeit mondogatom és egy dal következik a szerepem szerint, akkor bizony dalra fakadok akár a Duna parton is, miközben csendben jönnek szembe a biciklisták.

Azt nem mondod komolyan, hogy a Duna parton, kutyasétáltatás közben például az Éj királynője áriáját énekeled.

Persze, hogy énekelem! Több szerepemet a Duna parton tanultam meg. Mindig várom azt, hogy ne legyen semmi, ne kelljen tanulnom semmit.

Azért azt nem lehet mondani, hogy Te most halálra játszod magad.

A Nemzetiben tartott nemzetközi színházi találkozó miatt tényleg keveset játszottam, alig játszottunk egy hónapig, de most például felújítottuk Az ügynök halálát, a Pogánytáncot. Lassan vége az évadnak, de közben meg már castingra kell menni.

Milyen castingra mész?

Nem én megyek castingra, hanem a férfiak jönnek hozzám castingra.

Te már benne vagy a tutiban?

Hát én már tavaly csináltam a Csak színház és más semmi és a Korhatáros szerelem című tévésorozatokat is. A Csak színházban tavaly mindössze tíz forgatási napom volt, egy tök lüke színésznőt játszottam, aki botoxol, akinek kiesik a mandula, kifolyik a víz a szájából, mert rossz orvoshoz jár. Egy helyes, komikus szerep volt. Most már huszonöt forgatási napom lesz, megnövelték a szerepemet. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, mert még nem tudtam végigolvasni, de szerepem szerint most azt célzom meg, hogy férjhez megyek. Egyik pasival ugratom a másikat. Ezeket a pasikat castingoljuk. Megnézzük, a kémia hogyan működik köztünk.

Az nem fáj, hogy mozifilmet nem forgatsz? Szabó István korai filmjei alapján úgy nézett ki, hogy Te leszel az egyik legjobb, legfoglalkoztatottabb filmszínésznő. De aztán ez máshogyan alakult.

Fotó: Juhász G. Tamás

Az a baj, hogy amikor a pályára kerültünk, azután nem sokkal kinyílt a világ és Szabó Istvánék elkezdtek kint dolgozni. Mi meg itthon maradtunk. Pista néha azért hívott még, szinkronokat is csináltam nála. Fehér Gyuri pedig, akivel még sokat dolgoztam, meghalt. Pista időnként mondja, hogy úgy szeretne velem dolgozni, de sajnos nem jut olyan téma az eszébe, amivel engem meg tud kínálni. De azt is mondja, ha nekem eszembe jut, akkor szóljak. Hál’ istennek, hogy Meryl Streep rendezőjének eszébe jut valami róla. Fájdalmas az, hogy valaki téged megszeret a Bizalom című filmben, vagy a III. Richard tévéfilm változatában, és akkor ő követne téged, de nem tud, mert jönnek a sokkal fiatalabbak. Ha megyek a közértbe, érzékelem, mennyire szeretnek. Most örülnek, hogy a két sorozatban végre látnak.

Mennyit észlelsz a világból? Teljesen a színház közegében élsz, vagy azért olvasol újságot, nézel híradót?

-Én mindent nézek.

És fölhúzod magad?

– Nagyon.

Miből áll az, amikor te fölhúzod magad?

Kikapcsolom a tévét, aztán mégis visszakapcsolom. És mondom a magamét.

Üvöltözöl a tévével?

Olyanokat mondok, hogy „menj a fenébe, te mocsok, te szemét, te állat!” De, ne politizáljunk, mert nagyon rossz a véleményem. Nem akarok a politikába egyáltalán bekerülni, miközben én el vagyok könyvelve valami felé. De én emberpárti vagyok, a franc egye meg!

Nem azért vagy elkönyvelve, mert az MMA tagja vagy?

Nem azért. És ez is nagyon fájdalmas dolog, tudod? Mert, amikor megkaptam a Kossuth-díjat, odajöttek hozzám a szinkronban, és azt mondták, hogy végre közülünk is kapott valaki. És én nem értettem akkor, hogy mi az a közülünk. Az MMA meg úgy lett, hogy fölhívott Marton Éva operaénekesnő, és megkérdezte, hogy „nem jössz közénk?” Komolyan mondom, úgy meg voltam hatódva, hogy ő felhívott, hogy rögtön azt válaszoltam, „dehogynem, megyek!” De én ezt egyáltalán nem politikailag gondoltam. Beszélgettem ott egy kedves nővel, hogy hasznomat veszik-e? Ugye, nem az agyamról vagyok híres, hogy ezt mondjam. És akkor arra gondoltam, hogy megpróbálok a saját környezetemben valamit segíteni. Egy csomó dologban nem értek egyet, ami felé megy a pályánk. Azon gondolkodom, hogyan lehetne ezeken segíteni?

Mikre gondolsz?

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Én például szeretném, ha minden színházban lennének olyan szerződések, amikben pontosan legyenek meghatározva, hogy mettől meddig legyen próba, hány órát lehet használni a színészt. Básti Lajos, amikor a Haláltáncot játszotta, amiben többféleképpen kellett meghalnia, azért, hogy hiteles legyen, elment például a pszichiátriára, a tüdőgondozóba. Tudta, hogy ez egy felkészülést igénylő munka. Ma már rohanunk ide-oda, nincs időnk feltöltődésre. A fiatal tehetségeket pedig nem ismeri meg a nagyközönség, mert már nincsenek olyan újságok, tévéközvetítések, amikből felfigyelhetne rájuk. Rengeteg dolgot kellene csinálni! Elég sok minden nincs jól. Komolyan el is határoztam magamnak, hogy én majd mikor hagyom abba, mert nem akarok szerencsétlenül vergődni ezen a pályán. Látom, hogy arra, aki 29 évesen eljutott oda, hogy baromi jó lett, nagy örömmel nézem, két perc múlva ráküldenek egy 22 évest. Igen sok igazságtalanság van. El kéne érni, hogy időben tudjuk, mit játszunk. El tudjam olvasni a színdarabot nyáron. Rá tudjak készülni. Ez már nem divat. Majd összeáll az, ha reggeltől estig próbáljuk, gondolják. Tudnék mondani olyanokat, hogy na, de hát nem lehet, mert vagy az egészet abbahagyod, vagy, ha nem, akkor próbálj ott, helyben valamit tenni. Ha majd nem tudok, akkor azt mondom, hogy csókolom, feladtam.

Kár lenne, mert nagyon jó vagy.

De, ha kivész az emberből a játék öröme, akkor nem tudsz mit csinálni.

Remélem, hogy nem vész ki belőled…

Nem, nem vész ki, de tudod, a mi színházunkban is mondtam, hogy a színész szeretne repülni, a közönség és a saját örömére. De nem akarok pesszimista színben feltűnni. Mert mond meg, tulajdonképpen mi a bajom? Túl vagyok egy sikeres bemutatón, mindjárt itt van a nyár, forgatok is, itt van a családom. És a Macskajátékban Giza leszek. Erre már tudok készülni.

Arany happening

Ramazuri, buli van a Pesti Színházban. Vásott kölykökként randalíroznak, üdítős palackokat dobálnak nekünk a színészek, mi pedig vissza nekik, és még kunsztokat is elvárnak tőlünk, hogy legalább közelre tudjunk olyan ügyesen dobni egy-egy palackot, hogy az a talpára álljon. Amúgy a Vecsei H. Miklós által írt, ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett, Kinek az ég alatt már senkije sincsen című produkción vagyunk, ami Arany János életéről szól, 13 képben.

 

Arról, hogy Arany hány palackot dobált az életében, valószínűleg nincsenek megbízható adatok. Így aztán tőlem a szünetben többen meg is kérdezik, ki felháborodva, ki röhögve, hogy ennek az egész purparlénak mi köze van a témához? Van, akinek a felesége haza akar menni, de a férjura ráveszi, hogy maradjanak. Más imádja ezt az egészet, azt mondja, mindig örül, ha valami más, mint a megszokott. Erre jön a riposzt, hogy ma már mindenki mást akar csinálni, és ez is lehet fárasztó.

Fotó: Dömölky Dániel

Van az az előadás, amiről a kutya nem beszél a szünetben, meg utána se nagyon. Ez viszont a premier szünetében alaposan beszédtéma volt, ami igencsak jó. Azt jelenti, hogy nem érdektelen, amit láttunk, nem untuk halálra, megmozgatta a fantáziánkat. A vásott kölyökként való viselkedésmód, amire a publikumot is iparkodnak rávenni, azért is lehet, hogy mindazokban eloszlassák a félreértést, akik úgy gondolták, hogy a talapzaton álló, szoborként tisztelt Aranyt fogjuk ünnepelni, bágyasztóan ünnepélyes módon. Ha úgy tetszik, Arany happening részesei vagyunk, amit korabeli elbeszélésekből, naplórészletekből, versrészletekből, ebből-abból állított össze Vecsei H. hasonlóan, ahogy ezt a Mondjad, Atikám című, József Attiláról szóló, monodrámája esetében tette, amit maga is játszik remekül, ugyanitt. Abban nagyon mélyre ás már rögtön az elején, és eljut a pokol dermesztően lidérces legaljára. Most sokkal könnyedebben indít, és a második részben mélyül és mélyül, de nem jutunk hideglelős mélységekbe, akkor sem, amikor Arany már barátja, Petőfi halála, a világosi fegyverletétel, lánya elhunyta után begubózik, visszavonul híressé vált kapcsos könyvével a margitszigeti magányába.

Fotó: Dömölky Dániel

A sok fiatal közé bejön Hegedűs D. Géza. A játszók közül valaki el is rikkantja magát, hogy csituljanak a többiek, hát mégiscsak itt van Hegedűs D. Géza. Ő a Tanár úr, régi korok tudója, aki közli a tényeket, okítóan magyarázza az eseményeket, amelyekbe olykor kicsit elvegyül, de leginkább ott dekkol a színpad szélén, és közbe-közbeszól. A többiek pedig rajcsúroznak, ahogy belefér, a nagyszalontai vidékiséget érzékeltetve még egy hatalmas műanyag tehenet is felcipelnek a deszkákra, ehhez a közönség segítségét is kérik, csakúgy, mint a lehurcolásához. Arany vándorszínészi nekibuzdulása, meg tanítóként, mezítlábas gyerekekkel színjátszókör alakítása, hálás táptalaj a komédiázáshoz, a fantázia belódulásához. Van jóízű hülyéskedés rendesen. Mint a Vecsei H. által átírt, ugyancsak ifj. Vidnyánszky által rendezett, Liliomfi esetében, meglehetősen szemléletessé válik a színházimádat, az iránta való elkötelezettség. Felvillanyozó látni, hogy a fiatal színészek ennyire odaadóak a hivatásuk iránt. Energiáért, lendületért, tettvágyért igazán nem mennek a szomszédba.

De még a produkció elején is vannak poétikus, fájdalmas pillanatok, például, amikor Arany kiskorában leég a házuk, és ezt levegőben libbenő bábokkal játsszák el. A színészek több szerepet adnak, ez is növeli a diákos jelleget, amibe sok minden belefér, irigylésre méltóan nagy a produkció szabadságfoka. Hegedűs D. néhányszor el is kurjantja magát, hogy ez ifjúsági előadás!

Fotó: Dömölky Dániel

Kiemelten erőteljes az a jelenet, amikor Nagyszalontán, az otthonában meglátogatja Aranyt Petőfi. Ebben a szituációban Ertl Zsombor Arany, de játssza Gyöngyösi Zoltán is, Wunderlich József pedig Petőfi. Remekül érzékeltetik, hogy mennyire homlokegyenest más emberekről van szó, és mégis valahogyan egy húron pendülnek, vérbeli barátok.

A szünet után jobbára annak vagyunk tanúi, hogy Arany fokozatosan kiiratkozik az életből, Petőfi pedig végül szobortalapzatra kerül, és az avatóünnepségen halálán túl is jó barátja mondja a beszédet. Ekkor már fuccs a telivér jókedvnek, az örömmel teli színpadi viháncolásnak, ízelítőt kapunk abból, milyen az, amikor valaki magába roskad, búcsúzik a földi léttől.

Fotó: Dömölky Dániel

A szó gyakran zenével vegyül, Kovács Adrián egyfolytában ott ül a zongoránál. De a színészek sem restek hangszert venni a kezükbe, ahogy attól sem ódzkodnak, hogy táncra perdüljenek, Berecz István koreográfus intenciói szerint. A groteszkbe hajló látványvilágot Vecsei Kinga Réta tervezte. A színpadon mindenki teljes erőbedobással van jelen. Szilágyi Csenge, Zoltán Áron, Csapó Attila, Tóth András, Reider Péter, Antóci Dorottya, Rudolf Szonja, Dino Benjámin, Ökrös Olivér, Mátyus Károly, Maksi Marcell beleadnak apait-anyait. Látszik, hogy valamennyien azonosulnak azzal, amit csinálnak, ide nekem az oroszlánt is mentalitással vesznek részt a játékban.

Azon persze tényleg lehet vitatkozni, hogy mennyire alaposan ismeri meg Aranyt valaki ebből az előadásból, az azonban igencsak valószínű, hogy a színházi élmény alapján sokaknak kedvük támadhat ehhez.

Utálom, hogy Schilling emigrál

Nem bírom Schilling Árpáddal kapcsolatban azt a szót, hogy emigrál, mert ez azt jelenti, hogy menekülnie kell innen. És nemzetközi rangú rendezőknek ne kelljen piciny hazánkból eliszkolniuk! Ne kerüljenek lehetetlen helyzetbe, ne érezzék úgy, hogy elfogy körülöttük a levegő, nem nyúlik feléjük segítő kéz.

Schilling pár éve, A harag napja előadásában, a fekete ruhás nővér fájdalmas esetét alapul véve, vaslogikával és együttérző dühvel, sőt mondhatni, kétségbeeséssel, megrendezte, mi történik akkor, amikor egy roppant tehetséges, hazájáért aggódó, felelősséget érző ember, akire még hallgatnak is mások, totálisan reménytelen helyzetbe kerül. Visszavonulót fúj, de már ez sem segít, nevetséges fizetéssel járó kulimunkát alig mernek neki adni, ahogy valahogyan nem akadt például hazai nyomda, ami ki merné nyomni azt a hetilapot, amit a megszüntetett Magyar Nemzet újságírói alapítottak.

Schilling eddig Don Quijote módjára, illetve sokkal nagyobb ésszel, ment a falnak. Bizonyos előadásai a külföldön is nagy sikereket elérő Krétakör Színházzal, mint a Hazámhazám, a Feketeország, nyílt politikai kiállások voltak, intellektuális, de mégis vaskos politikai kabarék, kegyetlenül fullánkos szókimondással. Akadt is olyan előadás, amelyért még olajos halkonzerv tartalmával is megdobálták a színészeket, hiszen a produkciók hangos, provokatív tüntetéssel is felértek.

Schillinget mindig érdekelte a hatalom, persze áttételesebben is beszélt róla. Például a Woyzeck sajátos változatában, amit W-munkáscirkusz címmel játszottak, szólt arról, hogy milyen börtönszerű, totálisan kiszolgáltatott létbe kényszerítik a kisembert az elaljasodott hatalmaskodók, amitől a szerencsétlenből is előtör a pusztító agresszió. Bár valamivel szelídebben, de a Krétakör felfogásában még Molnár Ferenc Liliom című darabja sem hordozta a megszokott ligeti romantikát, megint csak azt érezhettük, hogy aki nem áll be a sorba, nem hajbókol, saját erkölcsei, törvényei szerint akar élni, hajlama van a nyakasságra, annak számára nincs itt tér.

Ezt hosszú ideje monomániásan mondja. És közben emelt fővel veri a fejét a falba. Ez az ő erkölcsi törvénye. Szól, ha úgy érzi szólnia kell. Kiabál, vagy egyenesen üvölt, ha úgy gondolja ezt kell tennie. Személy szerint sajnálom, hogy ezt nem teszi annyi előadással, mint régen. Az is az ő döntése volt, hogy szélnek eresztette a Krétakör társulatát. Úgy látta, hogy valami kifulladt, ami sokak szerint a topon volt. Amikor azért ezután rendezett valamit, mindig dugig lett a Trafó. Amikor pedig nyilatkozott, posztolt, vitatkozott, hadakozott, soha nem maradt el a felfokozott érdeklődés. Ha akarta, ha nem, ikonikus személyiséggé vált, akinek figyelnek a szavára. No, meg a gesztusaira is, ezekhez nagyon ért. Ha például lepukkant alsógatyában kiált világgá dörgedelmeket, az pillanatok alatt szétterjed a neten. Beszédtéma lesz belőle. Korábban arról is beszélt, hogy ő már itthon nem pályázik semmire, mert köszöni szépen, cinkelt lapokból nem kér. De hát akkor miből csinálna előadásokat, miből élne meg!? Hazai közéletünk, kevéssé létező kulturális mecenatúránk, nem arról híres, hogy akinek a kérés nagy szégyen, annak akkor is ad, ha nem kéri.

Így aztán Schilling megy, ami viszont szégyen. Előtte már ment a kiváló operarendező, Kovalik Balázs. Régóta nem dolgozik itthon, most éppen egy külföldi előadását invitálták vendégszereplésre, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében. Bodó Viktor, aki szintén külföldön él, ebben az évadban egyet rendezett itthon, és ugyancsak a Tavaszi Fesztivál keretében kétszer látható volt egy produkció, amit a határon túl csinált. A szintén külföldön élő Dömötör András is rendezett ebben az évadban egyet itthon, de már nem kötődik hozzá osztály a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Tanítani nem lehet haza-haza ruccanva a messzeségből.

Ahogy annyi szakma, a színházrendezők bizonyos korosztálya is erősen foghíjas lett itthon. Schilling is újabb, óriási veszteség. Távozása nyilván segélykiáltás is, vészjelzés is, hogy ez nem mehet így tovább. De az a megalapozott gyanúm, hogy abszolút tovább megy. És ez az, amit fölöttébb utálok.

Fuccs a világmegváltásnak

Két nagy színész, Béres Ilona és Fodor Tamás, remekül kommunikálva egymással a színpadon, azt játsszák, hogy szinte már nem lehet kommunikálni. Ionesco A székek című egyfelvonásos remekművét adják a Pesti Magyar Színházban, Szabó K. István rendezésében, Gera György fordításában. A beszédképtelenségről beszélnek ebben a tragikus tréfában, a megváltásra váró, mind abszurdabb világban.

Szerepük szerint nevük sincs, ők az Öregasszony és az Öregember, így aztán jelképek is, de hús-véren valóságosak is. Kicsi a Magyar Színház Sinkovits Imre Színpada, ezt még tovább szűkíti Szabó K. és Szatmári J. Ottó, hiszen vizet helyeznek a deszkák elejére. Hőseink vagy antihőseink, ugyanis tengertől körülvéve egy világítótorony elzártságában, riasztó körbebástyázottságában élnek. Érezhetően afféle jó lelkek. Összenőttek. Szeretetteljes a nézésük, ami akár felér egy simogatással. Totyognak. Tesznek-vesznek. Elmerengenek. Béres, Rátkai Erzsébet jelmeztervező intenciói szerint, kendőbe bugyolált fejjel olyan, mint egy mesebeli anyóka, Fodor pedig minden fejfedő nélkül is apóka. Nyilvánvaló, hogy az egész életüket együtt élték le. És az is nyilvánvaló, hogy már nincs sok hátra nekik. Rengeteget tapasztalhattak. Fixa ideájuk, hogy valami olyat tudnak, ami megválthatja az egész emberiséget. Kicsiny lakásukba összehívnak hát sokakat, hogy nagy dolgokat hallhassanak. És érkeznek is a vendégek.

Fodor, inspiratív előadásban, több mint húsz évvel ezelőtt, rendezte is A székeket, Törőcsik Marival, Iglódi Istvánnal, Máté Lajossal, a Thália Stúdióban. Ionesco remek találmánya, hogy nem látjuk a vendégeket. Csak a székek halmozódnak és halmozódnak, a tárgyhalmozódás a szerző esetében meglehetősen gyakori, gondoljunk csak például az Új lakó című darabjára, amiben a címszereplő emlékeit jelképezik, és annyira padlótól a plafonig tele lesz velük a szoba, hogy már kiszorítják az idős férfit. Elveszik tőle a levegőt, valósággal megölik.

Ezúttal is a folyamatosan becipelt, ide-oda rendezgetett, mindinkább összezsúfolódó székek csaknem kilökik az életből a két öreget, akik fogadják a víz irányából érkező látogatókat. Beszélnek hozzájuk, udvariaskodnak, akár hajbókolnak előttük, hiszen nevezetességek, nagyságok is jönnek és jönnek, még maga a császár is megérkezik. Láthatjuk, hogy az idős házaspár egyre izgatottabb, mind kapkodóbbá válnak a mozdulataik, hadaróbbá lesz a beszédük. Aggódnak, nyugtatgatják egymást, hurcolásszák befelé a még fellelhető székeket, iparkodnak az újabb és újabb vendégeknek helyet találni.

Közben pedig nyugtatgatják egymást, amiatt is, hogy mindjárt megjön a Szónok – neki sincs más neve -, azonnal itt lesz. Ezt rengetegszer elmondják, mint amikor Beckett leghíresebb, Godotra várva című abszurdjában a mind reménytelenebbé váló helyzetben Estragon és Vladimir még mindig azzal hitegetik egymást, hogy azért nem moccanhatnak egy tapodtat sem, mert meg kell várniuk a soha meg nem érkező Godot.

Fotó: Juhász Éva

Szónokra ezúttal azért van szükség, mert a két öreg nem meri maga elmondani a világmegváltó gondolatait, tán elszorulna a torkuk, elcsuklana a hangjuk, ha ők kezdenének erről a korszakos gondolatról beszélni, ezért bíztak meg egy szónokot. De az csak nem jön és csak nem jön. Aztán végül betoppan vagy mondhatni inkább, hogy be ugrabugrál, mert Szabó K. elképzelései szerint, Papp Csaba megszemélyesítésében, csaknem úgy néz ki, talpig szőrme bundában, mint egy majom. A darabban eredetileg süketnéma emberről van szó. Vagyis abban az esetben, meg most is, amikor csak panaszosan nyöszörgő, artikulálatlan hangok törnek elő a torkából, evidensen fuccs a világmegváltásnak.

A színészek eljátsszák a nagy akarást, a nekiveselkedést, az iszonyatos igyekezetet, az ügybuzgalmat, az attól való szörnyűséges félelmet, hogy nem jön össze, amit akarnak, meg azt is, hogy ezen túltéve magukat, teszik és teszik a dolgukat, ismét és ismét elszánva magukat a cselekedetre. A két öreg egymásba kapaszkodik, ahogy a két színész ugyancsak, igen jó partnerek. Érezhetően inspirálják egymást. Örülnek a méltó feladatnak, amihez abszolút összegyűlt bennük az élettapasztalat.

Fotó: Juhász Éva

Szerepük szerint, egy díszlet falépcsőn, ahol fölfelé jöttek a képzeletbeli vendégek, elindulnak a tengerbe, a hatalmas végtelenségbe, a megsemmisülésbe. Ionesco-nál nem szoktak jó véget érni a dolgok. Rendületlenül hitt az emberiség megválthatatlanságában. Ez a két öreg, a maga elzárkózott, szigetszerű magányában, még a humanizmus megtestesülése. Hogy utánuk mi következik, nyitott kérdés marad. Remélem, nem az a fasizálódó, tömeges elállatiasodás, amit Ionesco oly szemléletesen megírt az Orrszarvú című darabjában.

 

Emberközeli színkavalkád

Mi a fene miatt hat rám úgy egy népművészeti kiállítás, hogy vissza is megyek néhány terembe, újra meg újra megbámulok bizonyos tárgyakat? No, jó, a világ minden kincséért fel nem vennék például egy Bocskai öltönyt. Most mégis tetszéssel nézem finoman míves kidolgozottságát. És rácsodálkozom bútorokra, hangszerekre, szőttesekre, játékokra, mézeskalácsokra, bábukra, nyergekre, ruhákra, ékszerekre, miegyebekre, érzem, hogy valamit határozottan megmozdítanak bennem. Tán azért is, mert ritka mód jól rendezett Beszprémy Katalin által a Kéz/mű/remek című nagyszabású tárlat a Műcsarnokban, a Nemzeti Szalon égisze alatt.

 

A Bocskai öltönnyel valószínűleg az a bajom, hogy túl sokan hordták demonstratívan, hogy ők a hú, de magyarok, sokan voltak közülük antipatikusak, és ezért szegény ruhadarabhoz is rossz képzeteket társítottam. Beszprémy Katalin viszont abban segít, hogy lehántja a népművészetről azt a temérdek sallangot, képzetet, kényszerképzetet, ami rárakódott. És megmutatja azt, ami evidens. Megmutatja a természetes vonalait az ülő alkalmatosságoknak, a nyergeknek, nagyon is kézreálló játékokat tesz közszemlére, meleg takarókat, egyszerűségükben is szép tárgyakat, amiket természetes módon lehet használni.

Műcsarnok

Nincs semmi túlbonyolítva, pláne nincs túlcsicsázva, de ez közel sem jelent falanszterjellegű dísztelenséget. Sőt! Láthatjuk, hogy akár szerény körülmények között az ember szépérzéke a lehető legbelülről, igen mélyről fakad. Bámulom például a szalonnázó bicskák mutatós nyeleit. Ízlésesen kidolgozottak. Nem argentin bélszín szeletelésére valók, nem gazdagék eszköztárához tartoznak.

Mégis fontos volt, hogy ne csupán a szűkös célnak feleljenek meg, hanem mindennapi használatukkor valami ennél többet is nyújtsanak. És azt hiszem, az a leglényegesebb, hogy a művészet nem elkülönült a mindennapoktól, hanem összenőtt velük. Ott jött létre, ahol gyönyörködtek benne és használták, így aztán minden régiónak megvoltak a jellegzetességei, és ezeket igencsak a magukénak is érezték. A tárgyak és az emberek valósággal összeolvadtak, szinte egymás tartozékai voltak.

Műcsarnok

A nagyüzemi, globalizált gyártás idején, amikor más földrészen is akár ugyanabba öltözünk, és ugyanazt esszük, netán ugyanazt a tévésorozatot nézzük, ez éppen ellenkezőleg van. Valószínűleg emiatt fordultak sokan vissza a kézművesség felé. Keresik a legalább viszonylag egyedit. Építeni akarnak a hagyományokra. Lehet ez persze avittas múltba révedés, nacionalizmusba való begubózás. De ez a tárlat pontosan azt mutatja meg, hogyan lehet hagyományokra építve, korszerűnek lenni a mában, úgy, hogy nem dobjuk ki a fürdővízzel együtt a gyereket is. Hiszen a szó szoros és átvitt értelmében is meglehetősen színes a népművészet világa. Rengeteg az életvidáman élénk és a meleg szín. Valóságos színkavalkád a tárlat. Hogy például hímes tojásból hányfélét lehet csinálni, az elképesztő!

Műcsarnok

Többször a tárgyak halmozásával sokkolnak bennünket, a tojások üvegcsövekben egymásra rakva, töménytelen mennyiségben láthatók, de elszórva is akad belőlük itt-ott. A kazettás templommennyezetek részletei hatalmas falat borítanak be. Fantasztikus mennyiségű a tárgy, de mégsem túlzsúfolt a kiállítás. Jut az ide-oda flangálásra is hely, néhol le is lehet ülni némi elmélázásra, vagy éppen film-, videó nézésre. A tárgyaknak megteremtik a méltó környezetet. Vásári báboknak például két paravánt is építettek, némiképp korhű módon, de közben ezek az alkalmatosságok szinte a magas mennyezetig tornyosulnak, csaknem kortárs műalkotás válik belőlük.

Kipróbálhatunk egy-két hangszert, amikor éppen ott járok, egy férfi büszkén mutatja a partnerének, hogyan tud citerán játszani. Hogy én hogyan nyekeregtettem ugyanezt az instrumentumot, és milyen fülsértő módon püföltem a xilofont, az leírhatatlan. De legalább megpróbáltam. És azt hiszem, ez ennek a kiállításnak a lényege. Ha nem is tartozik kimondottan az érdeklődési körünkbe,  érdemes próbát tennünk magunkkal, mit vált ki belőlünk a népművészet legjava, ezen az impozáns tárlaton, ahol megjelenik a régmúlt, de zömében olyan remek alkotások láthatók, amelyek az elmúlt években jöttek létre.

A dilettantizmus dicsérete

Bánsági Ildikó tébolyító a világ legrosszabb énekesnőjének kikiáltott Florence Foster Jenkins szerepében, aki nemigen talált el egyetlen hangot sem, mégis teltház előtt lépett fel még a Carnegie Hall-ban is. Rajongtak érte és kiröhögték. Filmen Meryl Streep játszotta. Most a Játékszín mutatta be, Bagó Bertalan rendezésében, a nem mindennapi életét feldolgozó darabot, Peter Quilter művét, amit húsz országban tűztek már műsorra.

Bánsági attól elementáris – azonkívül, hogy nagy művész -, hogy nem csak egy szánni való dilettánst játszik, akin fel kell háborodni, hogy egyáltalán mi a fenét keres a pódiumon. Hiszen nem kell ahhoz különösen vájtfülűnek lenni, hogy kínszenvedést okozzon minden egyes hangja. Ugyanakkor eszelős módon beleéli magát a nekünk elviselhetetlenbe. Megmutatja, hogy éneklés közben rázkódik az egész teste, arcára kiül az elképesztő koncentráció, meg a gyönyör, hogy ő most valami csuda széppel ajándékozhat meg bennünket. Lerí róla az odaadás és a boldogság, hogy ott állhat előttünk, miközben iszonyúan fals hangok törnek elő a torkából, ő csaknem a mennybe száll.

Fotók: Juhász G. Tamás

Nem írói leleményről, hanem megtörtént esetről van szó. A New Yorkban élt Florence Foster Jenkins már gyerkőc korában zongorázni tanult, állítólag jelentős ígéretnek számított. Férjétől szifiliszt kapott, ez megbetegítette a kezét, ezért nem lehetett zongoraművész. Akkoriban a szifiliszt arzénnal és higannyal kezelték, ez roncsolta az idegrendszert, a hallást, emiatt nem észlelte, hogy milyen szörnyűségesen énekel, ami belül neki szép volt, az kívül otrombán hangzott.

Hatalmas vagyont örökölt, nagy művészet és művész pártoló volt, a legnagyobb hírességek tartoztak az ismeretségi körébe. A szalonokban tartott koncertjeire csak azokat engedte be, akikről tudta, hogy a rajongói, az újságírókat kiszűrte. Rettegett a negatív kritikáktól, amiket aztán a Carnegie Hall-ban való fellépése után rögvest csőstül megkapott. Ezt annyira a lelkére vette, hogy öt nap múlva szívroham döntötte le a lábáról. Ebből már soha nem épült fel, nem sokra rá meghalt.

Vége lett a nagy álmának, boldogító önámításának, szembesülni kényszerült azzal, amivel semmiképpen nem akart.

Fotók: Juhász G. Tamás

Az élethazugsága éltette. Sokakat támogatott. Művészetpártolása szenvedély volt, ahogy az éneklése szintén. Egyénisége nyilván karizmatikus volt, különben nem érdeklődött volna ennyi ember iránta. Aki unalmas, az érdektelen. Ő a dilettantizmusa ellenére nem volt az, és Bánsági el is játssza, hogy mennyire markáns személyiség volt. Már az első részben nyíltszíni tapsot arat az áriázásával. Érzékelteti a nekirugaszkodást, a félelmet, aztán, hogy elkapja a hév, és már menthetetlenül ontja és ontja a szörnyűséges hangokat, totálisan beleéli magát abba a rémségbe, amit ő gyönyörűnek gondol. Imád tetszeni. Mámorosan hajlong. Amikor pedig már A varázsfuvolából az Éj királynője elképesztően nehéz áriáját fújja, csaknem magán kívül van. Vérbeli dilettánsként belefelejtkezik saját maga élvezetébe.

Menthetetlenül röhejes. És mégis a hatalmas szíve, az az óriási elán, amivel valami fölöttébb szépet, maradandót akar nekünk adni, lúdbőröztető, és tiszteletet parancsoló. Nem véletlenül mondja azt a fiatal zongorakísérője, hogy végül megszerette. No, jó, azt is mondja, ahhoz, hogy a szolgálatába álljon, cinizmusra is szükség volt. Bánsági fenomenális Florence. Szemenyei János a zongorakísérőjeként abszolút egyenrangú partnere. Maga zongorázik, eljátssza, hogy hangszerével rémülten igyekszik korrigálni az énekesnő hangjait. Rendszeresen döbbenet ül ki az arcára, mondhatni azt is, hogy a meghökkenés, a kiakadás ezernyi árnyalatát játssza el. És közben azt is, hogy segíteni igyekszik, amennyire tud. Ha szakmai szempontból kevéssé megy, akkor legalább emberileg. Ahogy ezt teszi az énekesnő válása után abszolút mellette álló férfi, a középszerű színész, aki produceri feladatokat is ellát, St. Clair. Ő egy rajongó, tán úgy gondolja, ha a maga szakmájában nem tud ki teljesedni, akkor Florence sikerei által ő is megteheti. Így ami pocsék, azt gyönyörűnek hallja, látja. Gálvölgyi remekül érzékelteti, hogy amikor a legképtelenebb hangokat halljuk, áhítatos csodálattal bámulja a szerelmét. Szinte meg se moccan, valóságos istenségként, imádni való bálványként tekint rá. Nyilvánvaló, hogy ez a férfi és nő fölöttébb szereti egymást, és közben mértéket veszít a másik megítélésében. De ebben van valami, ami igencsak szép.

Fotók: Juhász G. Tamás

Hogy ez lejön a színpadról, az Bagó Bertalan rendezésének egyik fő érdeme. Könnyen keletkezhetne ízlésficam, lehetne az előadásból kegyetlen gúnykacaj, vagy éppen olcsó hatásvadászat. De erről szó sincs, sikerül a hajszálvékony borotvaélen való táncolás, szemléletessé válik az a kín, amit ez a botcsinálta énekesnő átél, amikor észreveszi, hogy nevetnek rajta, vagy a Bacsai Ildikó megformálta harcias „zenevédő” fejére olvas mindent, le akarja parancsolni a pódiumról. A Murányi Tünde megformálásában tenyeres-talpas, látszólag otromba szolgálónője azonban mellette áll. A Lévay Viktória alakította barátnő teljes odaadással szívén viseli a sorsát. De hát a Carnegie Hall-ban elszenvedett sokk után, már valószínűleg ez is kevésnek bizonyult.

Galambos Attila a fordításával, Lökös Ildikó a dramaturgi munkájával segítette a produkciót. Vereckei Rita egyszerű eszközökkel teremtett elegáns környezetet, jelmeztervezőként pedig Florence számára megmosolyogtatóan túlzó, már-már karikaturisztikus ruhákat fundált ki.

A Mennyei hang jó színészi alakításokkal teli, igencsak szórakoztató előadás, úgy rafinált módon könnyed, hogy közben, mintegy ostyába csomagolva, meglehetősen komoly dolgokról is beszél. Le merem fogadni a hosszú távú, nagy sikert.

Az igazi főorvos előre köszön

Görög Ibolya 7 miniszterelnököt szolgált ki protokoll szakértőként. Ilyen minőségében volt beosztott és főnök. Sokat tud. Nagy vehemenciával és szarkasztikus humorral, el is szokta mondani a tapasztalatait, előadásokat tart országszerte. A médiából is abszolút ismert, sőt népszerű. Most jelent meg új, Summa summarum című, Európaiság – hitelesség – protokoll alcímű könyve, az Athenaeum Kiadónál.

 

A protokoll, sokak szemében, olykor az enyémben is, valami eszelősen nyársat nyelt dolog, agyonszabályoz mindent, akár ellentmond a józan észnek, a kényelemnek, na kösz., nem nagyon kérek belőle, gondolhatják jó néhányan. De Görög Ibolya csöppet sem nyársat nyelt, pereg a nyelve, mondandója alátámasztására erőteljes a gesztikulációja, és telis-tele van mulatságosabbnál mulatságosabb anekdotákkal. Viselkedéskultúrával is foglalkozik, ami hát ugye, ha akarjuk, ha nem, mindannyiunkat érint.

Athenaeum Kiadó

Ebben a kötetben – Kónya Orsolya szerkesztésében -, az előadásait gyűjtötte össze. Megtartotta az élő szó lendületét, bizonyos mértékig a lezserségét is, szó sincs száraz szakszövegről, ami lehet, hogy okos, de esetleg elunjuk, vagy éppen elalszunk rajta. Ki merem jelenteni, hogy a könyv élvezeti értéke meglehetősen magas. Amellett, hogy telibe talál temérdek dolgot, még szórakoztató is. Keretes bejegyzésekben közöl megtörtént eseteket, vagy olyan konkrét kérdéseket, amiket hozzá intéztek, persze a válaszokat ugyancsak böngészhetjük. Ezeket akár külön is olvashatjuk, sajátos egypercesek, félpercesek, netán kétpercesek ezek. Például az egyik kedvencem. „Kórházakban abszolút tudomásul vette mindenki, hogy a fő-főorvosok nem köszönnek. Egyszer meghívtak egy nagy intézményhálózat főorvosi konferenciájára, volt ott vagy háromszáz főorvos, és ott el találtam mondani, hogy az üres kalásznak áll fel a feje. A tele kalász lehajtja. Az igazi főorvos arról ismerszik meg, hogy előre köszön.” Ez a stílus. Van benne szurka-piszka bőven. És ez együtt jár lényeglátással. Azt már én teszem hozzá, hogy orvosok esetében még mindig létezik az úgynevezett csendőrpertu, vagyis, hogy a fő-fő-fődoki tegezi a beosztottját, de az nem tegezheti vissza. Ez elég rémes, de bíz’ sok tekintetben mostanában sajnos efelé megy a társadalom.

Görög azonban protokoll ide, vagy oda, gyakran ellene megy az értelmetlen tekintélytiszteletnek, szó sincs arról, hogy mereven azt állítja, a szabály az szabály. De lefekteti a szabályokat, ha szükségünk van rájuk, tudjunk mihez alkalmazkodni. Vannak köztük fölöttébb fontosak, az együttélés alapjait érintők, például hogyan kommunikáljunk, beszéljünk, együnk, mi az intim zóna határa, hogy viselkedjünk temetésen, közszereplésen, milyen alkalomra mit vegyünk fel, mi illik, mi nem, mikor mutatkozunk otrombának, faragatlannak, akár tahónak? És így tovább, és így tovább. A telefonálástól a köszönésig, az állásinterjútól a lakodalomig, mindenre van tanács, jó példa, rossz példa, élc, anekdota, miegyéb. Érződik a hatalmas tapasztalat. És mindehhez vannak fotók, ábrák, rajzok, hogy ezt szabad, ezt nem szabad, meglehetősen szemléletes az egész kötet.

Egy-két közszereplő konkrétan felismerhető, de nem erre megy ki a játék, hanem az általános tanácsadásra, hogy éljük bele magunkat különböző szituációkba, gondoljuk végig, mi hogyan cselekednénk, és okuljunk. (Bár azért egy olyan kötetet nagyon bírnék Görögtől, amiben jól elmesélné, melyik miniszterelnök, miniszter, nagykövet, magyar és külföldi egyaránt, különböző szituációkban mit csinált, hogyan is viselkedett. Feltehetőleg neki nincs titoktartási kötelezettsége, mint az orvosnak vagy a gyóntató papnak.)

Fotó: Bach Máté

Persze nem kell mindennel egyetérteni. Mondjuk nem osztom, hogy úriember nem hord szandált, legfeljebb a tengerparton. És még azon sem tudok kellőképpen kiakadni – bár magam nem teszem -, ha valaki egészen odáig vetemedik, hogy zoknit merészel húzni a szandálba. De azt például igenis fontos észrevételnek tartom, ha egy sajtótájékoztatón magas rangú rendőrtisztek kollégájuk meggyilkolásáról beszélnek, ugyan már ne tegyenek az eléjük lévő asztalra pogácsás tálakat, mert, ha netán valamelyikük még a tájékoztató közben tényleg pogácsázik is, az borzadályosan ízléstelen.

Szóval jó könyv Görög Ibolya Summa summarum című kötete. Valóban összegzi benne eddigi élete igencsak gazdag tapasztalatát.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!