Kezdőlap Szerzők Írta Bódis Gábor

Bódis Gábor

186 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

SZER akár magyarul is?

A Független Hírügynökség a prágai székhelyű Szabad Európa Rádió moldáv osztályától szerzett információkat arról, hogy miként került sor a román és a bolgár szerkesztőség újraindítására. Amerikai kezdeményezés volt és az érintett országok kormányait csak tájékoztatták a kész tényekről.

Korábban arról lehetett olvasni, hogy a SZER román és bolgár részlegének felállítása a szófiai és a bukaresti kormányzat beleegyezésével történik.

Most már világos, hogy az ötlet az amerikai külügyminisztériumban született és ezt támogatták a romániai és bulgáriai civil szervezetek, illetve a lépés szükségességét alátámasztották a szófiai és a bukaresti amerikai nagykövetségek elemzései is. Azt viszont csak találgatni lehet, hogy miért éppen ebben e két szövetséges államban lehet majd olvasni, hallgatni és nézni a Szabad Európa híreit és háttéranyagait. Romániában is a hatalom hadilábon áll a jogállammal, ráadásul, amerikai stratégiai szempontból is fontos országról van szó. Bulgáriában csak mindent behálózó korrupció lehet a kiváltó ok. Mindenesetre először történik meg, hogy az Egyesült Államok egyik külföldre irányuló médiája szövetséges államok polgárait célozza meg.

Tudomásunk szerint Magyarország sokkal tovább ment el a jogállami és demokratikus intézmények „kiiktatásában” mint a román vagy a bolgár állam. Ezért csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a román és bolgár ellenzék és civil szektor sokkal hatékonyabban tud lobbizni Washingtonban, mint a magyarok. Pedig a SZER újraindítása, akárcsak internetes portál formájában nagyobb felületet biztosítana a másként gondolkodóknak, mint a jelenleg rendelkezésre állók, amelyek tulajdonosi struktúrája komoly hiteltelenségi gondokat szül.

A SZER Magyar Osztályát egyébként 1993. október 31-én szüntette meg az akkori amerikai vezetés. Valójában politikai döntés volt: egyrészt megtörtént a rendszerváltás, másrészt az elhúzódó médiatörvény miatt a rádió nem kapott itthoni frekvenciát. Ez vezetett az elhallgatásához.

A helyzet azóta merőben megváltozott: visszatért az egypárt rendszer, a független média végnapjait éli, a korrupció az egekig ér.

 

A macedón trükk

Magyarországi polgárnak nem kell elmagyarázni, hogy kommunikációs ügyeskedéssel minden vereséget fényes győzelemként lehet feltüntetni és ünnepelni. Az Orbán-kormány helyett most az Európai Unió veti be ezt a fegyvert a rémséges kudarcba fulladt macedón népszavazás ügyében.

Arról volt szó ugyebár, hogy két baloldali kormány, a szkopjei és athéni, lezárva egy több mint negyedszázados, külső szemlélő számára röhejes névvitát, beleegyezik abba, hogy a volt Jugoszláviából 1991-ben kivált tagköztársaság többé ne az otromba Macedónia Volt Jugoszláv Tagköztársaság nevet viselje, hanem legyen ezentúl Észak Macedónia Köztársaság. Görögország, saját nacionalistáinak megnyugtatására mindeddig (és még most is) akadályozta a 2 milliós szláv macedón állam közeledését az unióhoz, majd utána NATO-hoz is.

Az indoklás zavaros is és bárgyú is, de Athénnek ilyenre futotta: nem lehet senki más sem makedón sem macedón, csak a Makedóniában (észak-görög tartomány) élő görögök, mint a hellének utódjai (ez vitatható). Hogy az indoklásnak legyen kellő komolyságú biztonságpolitikai felhangja, a görögök azt is hozzátették, hogy a parányi Macedónia magával a nevével nem is annyira rejtett területkövetelést sugall. Mármint igényt tart(hat) a Szaloniki feletti görög területekre.

Jött a macedón nacionalizmus válasza: a nemrég korrupciós botrányba belebukott jobboldali kormány (VMRO-DPMNE) is adott több pofont a történelmi igazságnak és felépítette a maga hamis hellenizmusát, méghozzá a főváros Szkopje főterén, hatalmas Nagy Sándor arany lovasszoborral, az apukáról, II. Fülöpről elnevezett stadionnal és még néhány monumentális emlékeztetővel a soha nem létezett szláv macedón múltról. Virágzott az építészet és Macedóniának sikerült tartós helyet biztosítania a legszegényebb európai országok csapatában.

Nikola Gruevszki volt miniszterelnök azonban belebukott részint a korrupciós ügyekbe, részint a lehallgatási ügyben. A titkosszolgálat egyik vezetője az ellenzékhez eljutatott olyan lehallgatási hangszalagokat, amelyek bizonyították, hogy Gruevszkiék több tízezer embert poloskáztak be. Nem segített a miniszterelnökön Moszkva és Orbán Viktor támogatása, a sorosozás és a többi jól bevált populista munkaeszköz, mennie kellett. Előtte még szerveztek egy jó kis behatolási bulit a szobrányeban (macedón parlament), ahol verőlegények az ellenzéki vezető, Zoran Zaev fejét is beverték.

Jöttek Zaev szociáldemokratái és a macedón nacionalisták nagy megrőkönyödésére, két albán párttal összefogva kormányt alakítottak. Putyin és az európai populisták őszinte sajnálatára. Pedig Macedónia milyen jó hely volt számukra: egy Velesz nevű városkában gyűlt össze egy olyan hekkercsapat, amelynek hamishír gyártása még a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányig is eljutott. Egy orosz oligarcha, Szergej Szamszonenko vette meg a szkopjei Vardar focicsapatot és a szintén rosztovi, Putyin közeli Iván Szavvidisz a szaloniki PAOK-ot. A Szalonikiben és a Szkopjéban lezajlott nacionalista névváltozás ellenes tüntetésekben mindkét csapat ultrái alaposan kivették a részüket. Ki-ki a saját terepén.

Moszkva szemében (és ezáltal Budapesten is) Macedónia akkor értékelődött fel, amikor a valamikori örökös szövetséges, Montenegró elveszett. Vagyis felvették a nyugati katonai szövetségbe. A Balkánon Putyinék számára Macedónián kívül már csak Bosznia-Hercegovina maradt (annak a szerb részével lehet sakkban tartani és zsarolni az összetákolt államot, amelynek a létét a Nyugat garantálja) és Szerbia, amelynek túlságos uniós ambícióit a koszovói kérdés izzításával lehet korlátok között tartani.

Ilyen értelemben Macedónia fontos geopolitikai szerpben találta magát. Nem csoda, hogy a júniusi Ciprasz-Zaev megállapodást a névváltozásról a unió, a NATO, de még a Trump-kormányzat is támogatta. Szkopje előtt megnyílt (volna) az út a nyugati integrációk felé. Csak még egy kis népszavazást, meg azt követően egy parlamenti szavazást kell elintézni.

A mostani referendum előtt szinte mindenki, aki számít tárgyal Zaevvel Szkopjéban: a német kancellár, a brit miniszterelnök, az amerikai védelmi miniszter, a NATO főtitkára, hogy az uniós tisztségviselőkről ne is beszéljünk. Már csak ez az egy lépés kell.

A jobboldali ellenzék egy része bojkottálta a népszavazást, az államfő is arra szólította fel a macedónokat, hogy maradjanak otthon.

Otthon is maradtak, azaz csupán 36 százalékuk járult az urnák elé, igaz a szavazók több kilencven százaléka igent mondott. A bökkenő csupán az, hogy a referendum akkor érvényes, ha több mint 50 százalékos a részvételi arány. Jöhetnek a kommunikációs trükkök.

Az még hagyján, hogy a hoppon maradt miniszterelnök azt üzeni az ellenzéknek az eredmények fényében, hogy reméli ezek után hallgatnak a szavazókra és a névváltozáshoz szükséges alkotmánymódosításra emelik fel a kezüket a parlamentben. Ehhez ugyanis kétharmados többség kell.

Jött azonban az EU is. Frederica Mogherini az uniós külügyek irányítója és Johannes Hahn bővítési biztos közösen jegyzett közleményben állapítja meg: „Ez egy történelmi pillanat nemcsak a térség békéje szempontjából, hanem Macedónia uniós csatlakozása miatt is”. Felszólítják a macedón parlamentet, hogy tartsa tiszteletben annak a meggyőző többségnek az akaratát, amely igennel válaszolt a névváltoztatásra.

Milyen többség? Értem, hogy most mindenféleképpen a kedélyek csillapításán van a hangsúly, de azért ekkora mellébeszélés még az uniótól is.

Ennek pont az ellenkezője igaz: a megbukott referendum csak az első lépés egy komolyabb macedón válság felé.

Mit is ad át Orbán Viktor Topolyán?

Az organikus építészet (bármit jelentsen is ez) irányelvei szerint épült, impozáns főépületet és mellette egy füves, egy kombinált és két műfüves pályát. Legalábbis így számolt be a közelgő jeles eseményről Magyar Szó napilap, amely a Fidesz vajdasági tagozatának, a Vajdasági Magyar Szövetségnek a lapja, körülbelül olyan szerkesztési irányelvekkel, mint a Magyar Idők.

A mai dzsembori érzelmi felvezetéseként a lap megállapítja, hogy a topolyai TSC Labdarúgó Akadémia korszerű épületegyüttese a magyar nemzetpolitika irányváltásának tárgyi bizonyítéka…

A Magyar Szó konkrétan nem említi, hogy mennyibe került a magyarországi adófizetőknek a nemzetpolitika eme szegmense, de hát ez egyáltalán nem titok: a magyar kormány 2016 decemberében döntött a Délvidék Sport Akadémia 3 milliárdos támogatásáról.

De nézzük csak mire költötték a pénzt.

„A modern kor követelményeinek minden szempontból megfelelő sportközpont a kollégisták első generációjának a második otthona lesz, de a helyi, illetve a közeli településeken lakó sportolók is itt edzenek majd. Zsemberi János, a TSC elnöke, egyben az Akadémia kiépítésének koordinátora elmondta, hogy a TSC Labdarúgó Akadémiája, pontosabban a hozzá tartozó hatalmas és modern épületkomplexum, a kollégiumi résszel, segédpályákkal, edzőtermekkel, étkezdével és egyéb kiegészítőkkel együtt, Magyarország Kormányának a Magyar Labdarúgó Szövetségen keresztül nyújtott támogatásából épült.”

Zsemberiről azt kell tudni, hogy a Vajdaság egyik legismertebb magyar származású oligarchája, aki a kábeltelevíziózással szedte meg magát. Orbán Viktorral egy Árok Ferenc nevű veterán sportújságíró (állandó véleményrovata van a Magyar Szóban) és fociedző (Ausztrália) közvetítésével került kapcsolatban.

A magyarországi pénzből állítólag arra is futotta, hogy a környező és távolabbi településeken Bajsán, Bácskossuthfalván, Péterrévén, Temerinben, Szenttamáson és nem utolsósorban Zentán is felújították a sportlétesítményeket.

Ez utóbbi város stadionjában a melléképületeket, a vizes csomópontot és a keleti lelátót is kibővítették, újjáépítették. Az új topolyai stadion elkészültéig a TSC első ligás csapata Zentán játssza hazai bajnoki mérkőzéseit. Az első ligás minősítés stimmel, azzal, hogy az igazi nagy csapatok a szuperligában játszanak.

A csütörtöki megnyitót követően – írja a Magyar Szó -, amikor Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke ünnepélyesen átadja rendeltetésének az akadémiai komplexumot, sor kerül egy U–14-es torna bronzmeccsére, majd a döntőjére is. A tornán a Puskás Akadémia, a Ferencváros, a Partizan, a Vojvodina, a dunaszerdahelyi DAC, a Csíkszereda, az eszéki Osijek csapata (Mészáros Lőrinc tulajdona) és természetesen a TSC korosztályos gárdája lép fel. A győztesnek járó serleget is a miniszterelnök adja majd át. A megnyitón a magyar és a szerb labdarúgó-szövetségek küldöttségei mellett jelen lesznek a montenegrói, erdélyi, romániai, horvátországi, szlovákiai és a régió más országainak küldöttségei is.

Az új létesítmény több tucat munkahelyet is teremt:

„az Akadémián pályakarbantartók, szakácsok, valamint egyéb segédszemélyzet biztosítja a zavartalan munkát, így több tíz munkahely létrejöttéről beszélhetünk”.

Topolya épül, szépül

„Az Akadémia négy segédpályája közül az egyiket úgy építették, hogy át tudják alakítani fedetté, így a téli időszakban is kényelmes körülmények között edzhetnek a fiatalok. Megkezdték a városi stadion bontását is, melynek helyére új, az UEFA szabványainak is megfelelő, korszerű objektumot építenek. A multifunkcionális objektum több sportágnak is helyet ad majd, a tervek szerint például az asztaliteniszezők is itt fogják játszani mérkőzéseiket.”

Tegyük hozzá a sok hozsannához, hogy a jobb napokat is látott, VMSZ-es vezetésű városban úgy tűnik, nem a vendéglátás a prioritás, hiszen még egy szállója sincs. Majd holnaptól.

A lakosság mesterien átmosott agya

A legutóbbi választás megmutatta, hogy az agresszív médiastratégia kifizetődött. Az élesen idegengyűlölő üzenet a feltételezett migránsveszélyre, valamint Sorosra épült és a kampány sokakat meggyőzött, hogy Orbán szavatolja számukra a biztonságot.

Európán belül talán sehol sem zsugorodik olyan drámaian a mozgástér a független sajtó számára, mint Magyarországon, aminek természetesen baljós következményei vannak a demokráciára nézve. Így ítéli meg a helyzetet a New York Times korábbi budapesti irodavezetője, aki jelenleg újságírást oktat Párizsban a Politikai Tudományok Főiskoláján.

Álláspontját Celestine Bohlen a Népszabadság és a Magyar Nemzet bukásával támasztja alá, hozzátéve, hogy Orbán barátai és szövetségesei ellenőrzésük alá vonták a média széles körét, alighanem politikai megfontolásokból, semmint üzleti haszonszerzés céljából. És akkor még nem beszéltünk a kormánykézben levő szerkesztőségekről, amelyek közé tartozik hat tévé, 5 rádió, valamint az MTI. A Riporterek Határok Nélkül képviselője azt mondja, a miniszterelnöknek sikerült döntő befolyáshoz jutnia a sajtóban.

A legutóbbi választás megmutatta, hogy az agresszív médiastratégia kifizetődött. Az élesen idegengyűlölő üzenet a feltételezett migránsveszélyre, valamint Sorosra épült és a kampány sokakat meggyőzött, hogy Orbán szavatolja számukra a biztonságot. Charles Gati azt mondja, a hatalom mesterien mosta át a lakosság nagy részének agyát. Ehhez nemigen van szükség nyílt cenzúrára. A kritikus orgánumok hangfogóval működnek, és az RTL-t leszámítva csak kevesekhez jutnak el. A piac 15 %-át teszik ki a politikai céllal elhelyezett állami hirdetések, ez az európai átlag több mint kétszerese, mutat rá a Mérték Elemző Intézet vezetője. A Magyar Idők bevételeinek 85 %-a származik ilyen forrásból.

Orbán újabb mandátumával megkérdőjeleződik a sajtópiac sorsa. Martin József, a Magyar Nemzet korábbi munkatársa úgy jellemzi az állapotokat, hogy van sajtószabadság, de egyre csökken a sokszínűség és ez aggasztó. Az információból mind inkább politikai áru lesz, ám az ki van téve nyílt és burkolt torzításoknak és ez komoly kételyeket vet fel a demokráciát illetően. Mert ilyen körülmények között miként lehet az újságírás a 4. hatalmi ág? Miként lehet szabad és tényekkel alátámasztott vitákról beszélni, miként lehet feltárni a politikusok visszaéléseit? Polyák Gábor úgy véli, a legutóbbi választási hadjárat már megmutatta, hogy itt nem egyszerűen a propagandáról van szó, hanem arról, hogy csak egyetlen vélemény jelenik meg a tömegek számára. A migráció mindent uralt, a lényeges gondok nem kerültek terítékre, azok megvitatására egyszerűen nem volt tér, felület.

A propaganda miniszter élénk fantáziája

A magyar hivatalos fakenews gyártás a valóság teljes kizárásával működik és mintha a Sargentini-jelentés még nagyobb mellébeszélésre ingerelné Rogán Antalékat.

Íme a magyar propagandaminiszter Agatha Christiet megszégyenítő krimitörténete Salzburgból, ahol, mint ismeretes nemhivatalos EU-csúcs zajlott és ahol Orbán Viktor miniszterelnök ismét fényes győzelmeket (többet is) aratott a bambán hüledező 27 állam- és kormányfő felett:

„A miniszterelnök kabinetfőnöke felidézte, hogy két esemény zajlott le egyszerre. Egyrészt az Európai Néppárt csúcstalálkozója az EPP-hez tartozó kormányfők és pártelnökök részvételével, másrészt az európai uniós állam- és kormányfők csúcstalálkozója. Az Európai Néppárt csúcstalálkozóján Jean-Claude Juncker tett egy javaslatot, amely a Fidesz kizárására irányult az EPP-ből. A miniszter sajnálatosnak nevezte, hogy az EB elnöke ezt a javaslatot akkor tette meg, amikor Orbán Viktor már nem tartózkodott a teremben, mert el kellett mennie egy négyszemközti találkozóra Sebastian Kurz osztrák kancellárral; ez előre ismert program volt.”

Magunk elé el tudjuk képzelni, amint Juncker, az egyik főgonosz tűkön ül a gyanútlan néppártiak között és már alig várja, hogy Orbán, az Igazságos kitegye a lábát. Azonnal felpattan és túlharsogva a némán szendergő konzervatív atyafikat felteszi a hamleti kérdést: lenni vagy nem lenni Orbán nélkül. Az okvetetlenkedőt lehurrogják.

A baj Rogán úr történetével még az is, hogy semmilyen más hírforrás még csak nem sejtette, hogy ilyen izgalmas jelenetek játszódtak volna le Mozart városában. Ez azonban nem fogja megakadályozni a magyar közvélemény nagy részét, hogy diadalittasan le ne vonja a kikerülhetetlen következtetést, miszerint Orbán, akit csak Miniszterelnök Úrként szokás titulálni, minden alattomos gáncsoskodás ellenére ismét megvédte a magyarokat.

Az olcsó kukacoskodás szintjére süllyednénk, ha a történethez hozzátennénk, hogy mielőtt Juncker tőrbe csalta volt csalárdul a magyar miniszterelnököt, a néppártiak elnöke Joseph Daul kibökte: „Az uniós alapszerződés hetes cikke szerinti, az előző héten kezdeményezett jogállamisági eljárás lezárultáig semmiképp sem zárja ki soraiból a Fideszt az Európai Néppárt.”

Juncker tehát vagy a már eldöntött kérdés ellenére egy kamikáze magánakcióval akarta mégis hidegre tenni Orbán Viktort, vagy ez utóbbinak a szárnysegédje nem mond igazat.

A jogállamisági eljárás lezárulta pedig magyarra fordítva annyit jelent, hogy mint az várható is volt, a néppártiak hánytak, vetettek és arra a következtetésre jutottak, hogy jól jön nekik az több mint egy tucat fideszes mandátum a jövő májusi választás eredményeként. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad, a magyar népet meg tovább etetik.

Meddig evezhet a Salvini-Orbán kormányos nélküli páros?

A világ populistái most azt üzengetik, hogy vége a régi világrendnek; jaj az eliteknek; vissza a nemzeti szuverenitásokat. Ennek alapján már meg is születnek a legvadabb elképzelések, hogy Orbánék és a többiek hogyan szabják majd át Európa hatalmi térképét. Az idő sürget, jönnek az EP választások, mindenki befutó szeretne lenni.

A napokban az az egyik slágertéma, hogy vajon a Fideszt (magyarul Orbán Viktort) kirúgják-e az európai néppártiak családjából, tekintettel arra, hogy a Sargentini-jelentésre a többségük rábólintott. Emberi jogok, európai értékek, klubbéli kötelezettség ide vagy oda, a politikai matematika itt is jelentős szerepet játszik. Minden előrejelzés szerint a Néppárt veszít jövő májusban a népszerűségéből, csak az a kérdés, hogy megtudja-e tartani a legerősebb frakció pozícióját. Ebben nagyban hozzájárulhatna a Fidesz, amely még növelhetné is EP-képviselői számát. A kontinens közös parlamentjének megválasztása úgy általában nem szokott lázas érdeklődést kiváltani a tagállamok szavazóinál. Tehát ismét alacsony részvételi arány várható, amely a Fidesznek kedvez, hiszen megújuló migránsellenes propagandájával a törzstáborát símán az urnák elé tudja vinni. Ez nem vonatkozik a teljesen szétesett (a züllött lenne még megfelelőbb kifejezés) magyarországi ellenzékre. Kár lenne a Néppártnak ezt a tíz valahány mandátumot egy esetleges új populista csoportosulásnak átengednie.

Márpedig ezt lebegtette meg többször is Orbán Viktor, akinek eddig látható pozíciója a következő: bennmaradni, de nem minden áron, a Néppártban. A legjobb esetben olyan alkupozícióba kerülni ott, ami meghatározó szerepet biztosítana.

Ennek alátámasztására jött jól a nemrégi találkozó Salvini olasz névlegesen belügyminiszterrel, valójában a olasz politika első számú emberével. Üzenet volt ez Merkeléknek is: a Néppárt nélkül is van élet. De ide sorolható a már rendszeressé vált randevú Putyinnal is, aki tudvalevő, hogy az európai populista pártok kötőszövetje, pártfogója, szövetségese. Ilyenek Salvini Ligája, Orbán Fidesze, Le Pen Nemzeti Frontja, az osztrák Szabadság Párt…

A képletet bonyolítja a visegrádiak különutassága, amelyet szintén ki lehetne használni például egy közép-európai új csoportosulás magvaként. De ez már csak a sokat emlegetett kétsebességes Európa megvalósulás után képzelhető el. Persze itt is a kulcskérdés a pénz. Ami, úgy tűnik választási téma lesz, méghozzá az európai mainstream pártok részéről. Ti nekünk migránskérdést, mi nektek kohéziós alapok megvonását – egyszerűsíthető le a képlet.

Még semmi sem dőlt el, még nem tudni, hogy fél év múlva ki hol áll majd. Salvini és Orbán, jelen pillanatban egymásra találtak. Az alt-right apostolai, mint például Steve Bannon, aki nemrég Schmidt Máriáék jóvoltából Budapesten is okíthatta a népet, éppen az olasz belügyminisztert és a magyar miniszterelnököt dicsőítette a minap, mint olyan államférfiakat, akik az országuk szuverenitásának visszaszerzéséért harcolnak. Kell-e ennél magasztosabb küzdelem?

A populisták ezek szerin tárt karokkal várják a hasonszőrűeket. Így aztán Orbánnak csak választania kell. Persze Matteo Salvini eddigi megnyilvánulásaiból nem lehet azt a következtetést levonni, hogy bárhol is másodhegedűs akarna lenni. Már csak országa jelentősége és pártjának sokszor visszaigazolt szélsőségessége miatt sem.

Ebben a súlycsoportban nem szoktak vidéki kisvárosok nagyreményű bajnokait győztessé nyilvánítani.

Orbán fél, azért találkozgat Putyinnal?

Különös időpontot választott a Political Capital, hogy hazai oroszszakértőkkel elemezze a Putyin-Orbán kapcsolatot. A rendezvény ugyanis a moszkvai találkozóval és az azt követő sajtóértekezlettel párhuzamosan zajlott. A szervezők/résztvevők ezt a kérlelhetetlen tényt azzal magyarázták, hogy a sajtótájból úgysem tudunk meg semmi érdemlegeset a találkozó valódi témáiról.

Stier Gábor szerkesztő szerint a lehetséges témák között bizonyosan nem azokra szánta a legtöbb időt az orosz elnök és a magyar miniszterelnök, amelyek a sajtóközleményekben szerepelnek. A két politikus inkább a másik véleményére lehetett kíváncsi egyes világpolitikai kérdésekről.

A hallgatóságban helyet foglaló Jeszenszky Géza volt külügyminiszter azt kérdezte a résztvevőktől, hogy mi hasznát lehet elképzelni Magyarország számára ennek a meghitté vált orosz-magyar kapcsolatnak? Stier Gábor szerint olyan hatalmas beruházás, mint a Paks 2 árnyékában sokkal többet lehetne tenni a társadalmi kapcsolatok erősítésén. A kétoldali együttműködés túlmutat egy-egy politikus személyes ambícióin. A Magyar Nemzet volt külpolitikai szerkesztője azonban úgy véli, hogy ezek a gyakori találkozások szimbolikusan nem jól néznek ki.

Sz. Bíró Zoltán kétségei vannak afelől, hogy Magyarországnak jót tenne egy ilyen jellegű kapcsolat, még akkor is ha gazdasági haszna lenne belőle – de egyébként nincs. „Ne tegyünk úgy, mintha Oroszország ugyanaz lenne, mint, ami volt 2011-12 előtt. Azt gondolom, hogy Oroszország alapvető problémája az, hogy 2012-re kiderült: az a gazdasági modell, amely nagyon dinamikus fejlődést biztosított – megroppant. Az a politikai modell, amely közvetlen csalás nélkül is Putyint hatalomba tartotta szintén megroppant. Tehát Oroszország a belső gondjai miatt vált olyanná, amilyen. Ha Orbánnak nem fontos, – és az utóbbi napok eseményei ezt mutatják – hogy Európában mit gondolnak róla, akkor ez a történet, akkor ez a mai találkozó értelmezhető így is: felértékelődik azon populista jobboldali csoportok körében, akik azt gondolják, hogy ez a jó ember évente kétszer is találkozik az orosz elnökkel. Hát ki legyen a mi vezetőnk, ha nem ő? De a magyar politikai közösség hasznát ezek a találkozók egyáltalán nem szolgálják.”

A Direkt36 tudósítója rákérdezett Stier Gáborra: mit értett az alatt, hogy a félelem is szerepet játszik a Putyin-Orbán találkozókon. Stier azt mondta, hogy Orbán nem oroszbarát, az orosz rendszert nem szereti, sőt inkább továbbra is fél tőle. Évek során a Putyinnal való találkozások egyfajta tiszteletet erősítettek benne. Stier nem hiszi, hogy Orbán komfortosan érzi magát az oroszországi látogatásokon, Putyinnal viszont egyre inkább.

Szó volt arról is, hogy vajon Orbán Putyin kottájából játszik-e. Sz. Bíró ebben nem hisz. „Ahol autokrácia van, ott autokrácia van. Mindkét helyen az van. Következésképpen nagyon sok féle logika ugyanolyan módon működik, ugyanazok lesznek az ellenségek, ugyanazok a dolgok lesznek a politikai napirenden. Van egy fáziskülönbség, Magyarország még nem tart ott, mint ahova Oroszország eljutott a 2011-12-es választási ciklust követően, amikor nagyon durván beavatkoztak a választási végeredménybe.”

Mit csináljunk Hernádival?

A védelemnek a bíró személye elleni kifogásai miatt elhalasztották az INA-MOL néven elhíresült ügy újbóli tárgyalását a zágrábi megyei bíróságon. Ivo Sanader volt horvát kormányfőt korábban azért (is) ítélték tíz, majd 8 és fél évre, mert állítólag Hernádi Zsolt, a MOL elnöke 10 millió euróért megvesztegette és emiatt került a magyar cég irányító pozícióba az INA-ban. A horvát alkotmánybíróság végül is, bizonyítékok hiányára hivatkozva, megsemmisítette a jogerős ítéletet és újat rendelt el. Sanadert pedig addig is szabadlábra helyezték.

Függetlenül a halasztástól, Zágrábban úgy tudják, hogy a magyar fél három tételre alapozza Hernádi védelmét. Az elsőnek időhúzási jellege van és abból áll, hogy a védelem kérni fogja a tárgyalási anyagok magyarra fordítását. A második tétel tulajdonképpen a genfi Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottságnak tavalyi döntése, amely szerint Horvátország nem tudta bizonyítani, hogy a vádlott (Sanader) kenőpénzt fogadott el a Moltól, a koronatanú nem volt hiteles, a bíróság pedig elfogultan ítélkezett. A MOL-vezér védelmének harmadik támasza a Fővárosi Törvényszéknek az a döntése, hogy elutasítja a horvát kérelmet, mellyel Hernádi kiadatását kezdeményezték a náluk folyó vesztegetési ügyben. Az indoklás: Hernádi Zsolt átadása idején nem látják biztosítottnak, hogy megkapná a tisztességes eljáráshoz való jogot. Így aztán, állapítja meg például a Jutarnji list is, a MOL-vezér Budapestről kísérheti figyelemmel a bírósági tárgyalást. Már, amikor az egyáltalán elkezdődik.

Az Ivan Turudić bírósági elnök elleni kifogásról a horvát Legfelsőbb Bíróságnak kell dönteni,

ezért lesz a halasztás másfél hónapos.

Zágrábi sajtóértesülések szerint a védelem pozícióját erősíthetik a kétoldali legfelsőbb politikai találkozók is. Orbán Viktor és Andrej Plenković utoljára nem hivatalosan augusztusban találkoztak Abbáziában. Az ilyen találkozók leggyakoribb kérdése, horvát kormányközeli források szerint, hogy „mit csináljunk Hernádival?”. Horvát részről azt követelik, hogy

jelenjen meg Zágrábban, a magyarok meg azt mondják, hogy hagyják őt békén.

A magyar félnek ezenkívül még vannak ütőkártyái. Ezek pedig gazdasági jellegűek. Horvát gazdasági szakértők szerint várható, hogy a közeljövőben elkezdik fejleszteni a rijekai olajfinomítót, több száz millió eurós beruházásról lenne szó. Ezzel egyidejűleg megváltoztatnák (leépítenék?) a sisaki finomító jellegét. A MOL-nak az a mottója, szintén a Jutarnji list szerint, hogy „amikor Magyarországon egy finomító működik, Szlovákiában is, sőt Szlovéniában egy sem, akkor Horvátországban miért lenne kettő, amely közül az egyik ráadásul még veszteséges is?”.

És akkor itt van még a koronatanú, egy bizonyos Robert Ježić, akiről nemcsak Budapesten és Genfben állították, hogy teljes mértékben hiteltelen tanú, hanem a horvát Alkotmánybíróság is, hiszen ezzel is indokolta a Sanader/Hernádi ügyben a perújrafelvételt. Nem titok, hogy Ježić annak idején éppen vizsgálati fogságban ült más ügyei miatt és nagyon is igyekezett fontos koronatanúvá válni. Másrészt az is igaz, hogy

Ježić egy időben sülve főve együtt volt Ivo Sanader miniszterelnökkel,

többek között a Marcellino nevű zágrábi étteremben, ahol a közismert videó is készült (Sanader, Hernádi meg egy papírcetli). Erről a felvételről állítják magyar részről, hogy montírozott és semmit sem bizonyít. A horvát ügyészség meg azt mondja, hogy videó nem is perdöntő, hanem az a tény, hogy Ježić svájci bankszámlájára megérkezett 5 millió euró, méghozzá egy ciprusi offshore cégtől, amely „mögött a MOL tanácsadója állt”. Márpedig annak idején is a MOL élén Hernádi állt.

A svédek mégsem magyarok

Akárhogy is forgatják a vasárnapi svédországi választások eredményét, sziklaszilárd tény, hogy a svédek több mint 80 százaléka nem az ottani Fideszre, a Svéd Demokrata Pártra szavazott. Hanem a világszerte válságban levő mainstream pártokra. Pedig ott a menekültkérdés tényleg komoly gondokat okoz.

Néhány hónappal ezelőtt jártam Göteborg főleg bevándorlók által lakott negyedében, Biskopsgårdenben, amelyet idegengyűlölőknél szokás no-go zónának nevezni. Akkor semmi sem utalt arra, hogy esténként itt bandaháború dúlna vagy, hogy ide az „igazi svédek” be sem merik tenni a lábukat. Azóta azonban autókat gyújtogattak a Volvo városában, a rendőrségi statisztika növekvő számú bűncselekményekről számol be, habár ezek elkövetői többségükben nem migránsok. Az is igaznak tűnik, hogy a svéd nagyvárosokban kialakult szegénynegyedek nem a bevándorlók beilleszkedését szolgálják. Svédország csak 2015 óta majd 160 ezer, főleg szíriai menekültet fogadott be.

A svéd demokraták ezt a létező súlyos gondot lovagolták meg és csak egy demokratikus, józan társadalom tudott ellenállni a kísértésnek, hogy még nagyobb számban tegye le a voksát az idegengyűlölet mellett. A szélsőséges párt, amely már a nyolcvanas években megkezdte „áldásos” tevékenységét az országban 2014-ben érte el az eddigi csúcsát akkor kis híján 13 százalékot szereztek, most meg 17 és felet. Eddig ennyibe került a jóléti államnak a három évvel ezelőtti és azóta is tartó menekültválság.

Megkezdődhet a koalíciós egyeztetés a fej-fej mellett (40,6%-40,3%) végzett baloldali és a jobboldali blokk között. Az eddig kormányzó szociáldemokraták vagy továbbra is vállalják a már honossá vált kisebbségi kormányzást, vagy nagykoalíció lesz (ez nem svéd szokás) vagy egyik vagy másik blokknak sikerül átcsábítani egy-két kisebb pártot. Senki nem akar a szélsőséges svéd demokratákkal lepaktálni, pedig ők lehetnének a mérleg nyelve. A politika azonban, mint tudjuk, nem szentírás.

Bárhogy alakul is a dolog, attól nem kell tartani, hogy valaki elkezdi leépíteni a világ leggálánsabb szociális intézményrendszerét. Persze a svéd és szélesebb értelemben a skandináv modell sem vonhatja ki magát a világban és magában Európában is zajló folyamatok hatása alól. A populizmus nem ismer határokat.

A magyar ügyben is megszólaló Anna Maria Corazza Bildt a jobbközép Svéd Mérsékelt Párt EU parlamenti képviselője szerint a vasárnapi választások nem a jobb és a baloldal párharcáról döntöttek, hanem arról, hogy Svédország nyitott társadalom marad-e. Szerinte Svédországban már nincs menekültválság, hanem a bevándorlók integrálódásának a válsága. A volt miniszterelnök (Carl Bildt) felesége szerint a szocdemek bűne, hogy nem munkahelyteremtéssel, hanem szociális juttatásokkal akarták megvásárolni a szociális békét. Viszont saját pártja, az eddigi ellenzéki csoportosulás vezető ereje, a jobbközép Mérsékelt Párt sem nyert semmit a szocdemek visszaeséséből. Sőt, veszített 3-4 százalékot.

Végül a kialakult patthelyzet megoldásai közül azt sem lehet kizárni, hogy az előző fogadkozások ellenére a szélsőségeseket mégis valamilyen formában beveszik a buliba és az fog történni, mint korábban Finnországban, Norvégiában és Dániában: skandináv modell szépséghibával.

Labour recept: Hogyan kell zsidózni a baloldalon?

Elég nagy felfordulást okozott a Brexit körül topogó Angliában, hogy az ellenzéki Munkáspárt nem tud vagy nem akar szabadulni az antiszemita vádaktól. Miután a napokban a párt vezető testülete ímmel-ámmal és egy kiegészítéssel elfogadta a Nemzetközi Holokauszt-emlékbizottság 11 pontos antiszemitizmus definícióját, a magukat elárulva érző palesztinpártiak London központjában 6 buszmegállóban ragasztották ki, hogy „Izrael egy rasszista kísérlet”. Az Egyesült Királyságban élő zsidók 40 százaléka kiköltözne, ha Jeremy Corbyn és a Munkáspárt hatalomra kerülne.

Azért ezt az idézetet választották a Londoni Palesztin Akció aktivistái, mert a Holokauszt-emlékbizottság egyik tétele ez. Vagyis azt állítani, hogy Izrael állam egy rasszista kísérlet antiszemita megnyilvánulásnak számít. Ebbe egyezett bele a Corbyn vezette párt vezetősége, igaz a párthatározatba egy kiegészítést is begyömöszöltek, miszerint mindez nem csorbíthatja azt a jogot, hogy szabadon lehessen véleményt mondani Izraelről és a palesztinok jogairól. Mintha ezt bárki is követelte volna.

A 2015-ben váratlanul, ám nagy többséggel megválasztott most 69 éves Corbyn a blairista hagyományokat (a volt munkáspárti miniszterelnök Tony Blair középutasságát, neoliberális gazdaságpolitikját, feltétlen Amerika-barátságát) teljesen felrúgva szerzett népszerűséget az egyre balabbra tolódó tagság körében. Ennek az újbalos irányultságnak ez egyik mozgatórugója, lételeme az Amerika-ellenesség. Ami, tekintettel a jelenlegi amerikai elnökre, nem is annyira kirívó.

Nos, Európában az Amerika-ellenesség a legtöbb esetben rejtett vagy kevésbé titkolt antiszemitizmusra utal (New York mint Tel-Aviv a Hudson folyón).

A jelen esetben ez szintén egy magas labda, hiszen Donald Trump (vejileg is felfegyverkezve) olyan egyoldalú Izrael-barát politikát folytat, hogy azt már nehéz lenne felülmúlni. Másrészt Netanjahu izraeli miniszterelnök belpolitikája is összefonódik a koalíciójában levő szélsőségesek eszméivel. Ott sem nézik jó szemmel a „Soros-bérenceket”. Külpolitikában pedig olyan államokkal barátkozik, amelyekre gyakran rávetül az antiszemitizmus gyanúja. Azt is mondhatnánk, hogy Izraelben egy szélsőjobb felé sodródó jobboldali hatalom kormányoz.

Mindezt lehet, sőt kell is kritizálni. Csakhogy a brit Munkáspárt és Corbyn esetében ettől sokkal többről van szó.

A Labour vezetője régi motoros és 1982 óta parlamenti képviselő. Mint olyan, sokszor találkozott szélsőséges palesztin szervezet képviselőivel. Vagy olyan eseményeken vett részt, ahol ilyen közönség jött össze. Többször tett Izrael-ellenes nyilatkozatokat.

Legutóbb a Daily Mail hozott nyilvánosságra egy 2014-ben Tunéziában készült képet, amelyen Corbyn is látható amint annak a Salah Khalaf sírjánál áll, akit a Moszad 1992-ben ölt meg Tuniszban, és aki a müncheni támadás egyik kitervelője volt. Mint emlékezetes 1972-ben a Müncheni Olimpián a palesztin Fekete Szeptember terroristái 11 izraeli sportolót mészároltak le. Utóbb Corbyn magyarázkodott, hogy ugyan ott volt, de nem koszorúzott és ha koszorúzott is, a közös főhajtásnak nem volt a részese. Vagy mégis.

A Munkáspárt vezetése már aligha tudja lemosni magáról az antiszemitizmus vádját bármennyire is „toryzzák” a Corbyn-hívek azokat, akik a vezérüket bírálni merészelik. Erre a sorsra jutott a BBC is.

A helyzet komolyságára utal, hogy a legújabb felmérések szerint a brit zsidók majdnem negyven százaléka komolyan fontolóra venné, hogy távozzon az országból, amennyiben Corbynék kerülnének kormányra. 2015-ben, tehát mielőtt Corbyn a Munkáspárt vezére lett volna, ez a szám 11 százalék volt.

Lord Sacks, Nagy Britannia egykori főrabbija szerint „Corbyn felemelkedésével a zsidók egzisztenciális veszedelemmel néznek szembe”.

„A zsidók 1656 élnek ebben az országban és az elmúlt 362 év alatt egyetlen egyszer sem merült fel a zsidók többségében a kérdés, hogy biztonságos-e ez az ország gyermekeink felnevelésére” – mondta a lord a BBC-nek.

Corbyn egyik különös mondatára, miszerint a „brit cionisták nem értik az angol humort” a népszerű televíziós sorozatok (Igenis, Miniszter úr!, Igenis, miniszterelnök úr!) zsidó származású szerzője Jonathan Lynn a Timesnak írt levelében így ironizált: „Zsidó vagyok. Habár én írtam az Igenis, Miniszter urat! és az Igenis, Miniszterelnök urat! Corbyn azt mondja, hogy nem értem az angol iróniát. Szerzőtársam Tony Jay csak félzsidó, ő talán félig értette az iróniát és szolgált néhánnyal.”

A Munkáspárt következetesen cáfolja a Corbynt érő antiszemita vádakat. Éljünk hát Sir Humphreynak, az említett sorozatok főhősének szavaival:

„Soha nem higgy el semmit, amíg hivatalosan meg nem cáfolják!”

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!