Kezdőlap Szerzők Írta Bódis Gábor

Bódis Gábor

186 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Az ellenzék nagyjából elengedte a győzelem esélyét

Fejlett demokráciákban nincs példa a kétharmados győzelemre; ha ez 2018-ban is megismétlődik domináns pártrendszerű országgá válik Magyarország; valószínűtlennek látszik a teljesen koordinált ellenzéki indulás; most formálódik az a szövetségi politika, valamint erőviszonyrendszer, ami meghatározhatja a 2018 utáni világot. Ez pedig nem az együttműködés, hanem az egymással szembeni konfrontáció irányába löki a pártokat. Interjú Szabó Andrea, választási szakértővel.

 

Milyen magyarázat van arra, hogy Magyarországon egy politikai opció, ebben az esetben a Fidesz-KDNP már kétszer kétharmaddal nyert, méghozzá úgy, hogy először, 2010-ben, még a régi választási törvény szerint bonyolították le a szavazást? Ilyenre, tudtommal, nincs európai példa. Esetleg ázsiai.

Valóban szokatlan a fejlett demokráciákban, hogy egy országban két egymást követő választáson egy párt kétharmados többséget szerezzen. Enyedi Zsolt és Kenneth Benoit 2011-ben, ebben a témában írt tudományos publikációjában megjegyzik, hogy „A kortárs, konszolidált OECD-országok között kétharmad feletti eredményre egyszerűen nincs példa”. Arra pedig végképp nincs korábbi tapasztalat, hogy mindez kétszer egymás után bekövetkezzen. Ezért hívják a 2010-es választást úgynevezett kritikus választásnak, amikor alapvetően rendeződik át a pártrendszer és a politikai rendszer. 2014-ben ugyan ismét kétharmados győzelmet szerzett a Fidesz-KDNP, de azt ne felejtsük el, hogy 2010-hez képeset több mint félmillióval kevesebb belföldi szavazatot kapott a pártszövetség, a külhoni magyaroknak pedig lehetőségük volt levélben szavazni. Az ellenzéki oldalon viszont a baloldal és a Jobbik együttesen 460 ezernél is több plusz szavazót tudott becsatornázni. A különböző tanácsadó intézetek becslései szerint, ha a Fidesz nem változtatja meg 2014 előtt a választójogi törvényt, szinte bizonyosan nem lett volna meg a kétharmada.

Magyarországon, 2010-ben a domináns pártrendszer alapjai kerültek lerakásra, amelyet a 2014-es választás megerősített.

Ha 2018-ban, immár harmadik alkalommal nyer kétharmaddal a Fidesz, akkor definíciószerűen domináns pártrendszerű országgá válik Magyarország.

Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a kormánykoalíció ismét a kétharmad közelében lesz, sőt egyesek szerint ez akár háromnegyed is lehet. Az eddigi felmérések alapján ez valószínű?

A 2018 január végéig készített közvélemény-kutatási eredmények alapján igen komoly esély mutatkozik arra, hogy 2018. április 8-a után újra Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt Magyarországon, és mögötte kétharmados többségű Fidesz és KDNP frakció üljön. Minden mérvadó közvélemény-kutató intézet hozzáteszi azonban az adatfelvételei ismertetésekor, hogy a januári vizsgálatok sajátos helyzetben készültek. A baloldalon, különösen a legnagyobb baloldali párt esetében nem volt teljesen világos az indulási helyzet, a választási kampány részvételnövelő hatása még nem jelentkezett, ráadásul a kormányzat nagyarányú béremelésekről kommunikált. Minél közelebb leszünk a választásokhoz, annál tisztább lesz a kép, és annál pontosabban fogjuk tudni megmondani, hogy győz-e a Fidesz a választáson, illetve meglesz-e kétharmada a kormányzó pártnak.

Több évtizede tanulmányozod a magyar választásokat. Kevesebb mint két hónappal a mostani megmérettetés előtt milyen markáns különbségek jellemzik a jelenlegi választások előtt időszakot az előzőekhez (2014, 2010, 2006, 2002, 1998) képest?

A legnagyobb különbséget abban látom, hogy az előző választásokhoz képest

sokkal több a bizonytalansági faktor.

Az ellenzéki pártok megjelenési lehetőségei a vidéki médiumokban korlátozottak, azaz az üzeneteiket nehezebben tudják átadni. A korábban megszokott kampánytechnikák – így óriásplakátok, vagy elefántfülek a kandelábereken – most kevéssé működhetnek, részben a törvényi szabályozás szigorodása miatt, részben pedig azért, mert ezek tulajdonosi koncentrációja jóval erősebb, mint bármikor korábban.

A bizonytalanság érződik az ellenzéki pártok oldaláról is.

A kit is akarunk legyőzni? kérdésre, mintha több párt esetében is az „egymást” kifejezés lenne a valóságos válasz.

Végül a bizonytalanság látszik a választópolgároknál is. Míg Orbán Viktor mögött egy roppant elszánt, rendkívül elkötelezett és jól mozgósítható tömeg – szaknyelven választói tömb – áll, addig az ellenzéki szavazók ugyanúgy polarizáltak és fragmentáltak, mint pártjaik.

Vegyük szemügyre az ellenzéket. Ha egy teljesen koordinált indulás (az MSZP-Párbeszédtől a Jobbikig) lesz az egyéni választókerületekben, tehát csak egy ellenzéki áll majd szemben a Fidesz-KDNP jelöltjével, ez mennyire növelné az ellenzék esélyét?

Ezt a forgatókönyvet – jelen állás szerint – meglehetősen esélytelennek és valószínűtlennek tartom. A pártok egymással szembeni arrogáns magatartása arra utal, hogy nagyjából elengedték a választási győzelem esélyét, és most az ellenzéki terep újrafelosztásáért folyik a küzdelem. Most formálódik az a szövetségi politika, valamint erőviszonyrendszer, ami meghatározhatja a 2018 utáni világot. Ez pedig nem az együttműködés, hanem az egymással szembeni konfrontáció irányába löki a pártokat. AZ MSZP és a DK megállapodása elvileg jó példa, de önmagában nem elegendő az egyéni képviselőhelyek megszerzéséhez.

Minimum az LMP-re a legtöbb helyen szüksége lenne a baloldalnak.

Ha csak az úgynevezett demokratikus pártok (Jobbik kizárva) fognak össze az egyéni jelöltek szintjén, akkor mekkora az esély? És milyen a kilátások, ha mondjuk, három ellenzéki tömb lesz (Jobbik, LMP, MSZP-DK)?

A választási rendszer világos képletet rajzol fel: minél kevesebb párt, pártszövetség áll fel a kormányzópárttal szemben, annál nagyobb az esély a győzelemre. Matematikai szempontból az „egy az egy” ellen küzdelemnek van a legnagyobb győzelmi esélye. Választási szituációban ugyanakkor nem érvényes a 2+2=4 matematikai képlet. Egy DK-s és egy Jobbikos szavazó ideológiai értelemben nagyon messze áll egymástól. De az LMP és a baloldali pártok szavazói között is érzékelhető némi fenntartás. Ahhoz, hogy mégis egymásra találjanak a választók egy egyéni körzetben, több hónapos, masszív edukációra van szükség. 2018 február közepén hozzákezdeni ehhez a munkához – ha egyáltalán elkezdődik – roppant későinek tűnik.

Magyarországon majdnem minden közvélemény-kutató intézetet valamilyen politikai párthoz, irányultsághoz lehet kötni. Ez okozhatja a nem ritkán feltűnő különbségeket a felmérési eredményekben?

Úgy vélem, hogy egy közvélemény-kutatónak lehet politikai elköteleződése, de a közvélemény-kutatás egy tudományos módszer, amit vagy jól csinálnak vagy rosszul. A jelenlegi közvélemény-kutatások közötti különbség legtöbb esetben látszólagos, helytelen összehasonlításokból ered. Egy felfokozott szituációban nem mindegy, hogy mikor készül az adatfelvétel, adott esetben néhány napnak is van jelentősége. Az sem mindegy, hogy milyen választói csoportok adatait hasonlítjuk össze, és végül érződik némi különbség a személyes, a telefonos és az online metódusokkal felvett közvélemény-kutatások eredményei között is. A valódi kérdés, szerintem, inkább ez utóbbi. Melyik metódus a legalkalmasabb Magyarországon a választói vélemények pontosabb megismerésére? Az eddigi választások azt mutatták, hogy

talán a személyes megkérdezés tudja a legpontosabban a valós választási szituációt előállítani,

és így a választási végeredményhez legközelebb álló pártpreferencia eredményeket produkálni.

Németországban, Ausztriában szinte hajszál pontosan megegyeztek az urnazáráskor kiadott exit poll eredmények a hivatalosakkal. Ez Magyarországon elképzelhető?

Először talán tisztázzuk, hogy mit is jelent pontosan az exit poll vizsgálat. Olyan kutatási módszer, amikor a már leszavazott állampolgároktól, rögtön a szavazat leadása után kérdezik meg, hogy melyik pártra szavazott néhány perccel korábban. Magyarországon a 2014-es választások során nem készült hagyományos exit poll kutatás, olyan vizsgálat készült, amikor a választás napján, telefonon érdeklődtek az állampolgároktól, hogy volt-e szavazni, és ha igen, melyik pártra szavazott. Ez a módszer azonban nem azonos az exit poll kutatással. Ott ugyanis azon van a hangsúly, hogy a választási aktushoz legközelebbi pillanatban kérdezzük meg az embereket.

Az az igazság, hogy a 2014-es választásokat megelőzően készült néhány exit poll kutatás nem szerepelt valami fényesen. A magyar társadalom tagjai nem lelkesedtek különösebben azért, hogy a szavazókörből kijőve elárulják a kérdezőbiztosoknak, kikre szavaztak néhány perccel korábban. Magyarországon más módszer működik jobban. Ilyenkor a választást megelőző utolsó napokban készül a kutatás, amelyet esetleg kiegészítenek szombaton, vasárnap készített telefonos kutatással. Az így létrejövő adatbázisokra építve számítják ki a kutatók azt a becslést, amelyet este 7-kor bemutatnak a különböző csatornák választási műsoraiban. A legutóbbi választások során is az ilyen módszerrel – egyébként az Ipsos által – készített közvélemény-kutatás tudta a legjobban jelezni a választások várható végkimenetelét.

A Nyugat kezdi megérteni mi folyik Magyarországon

Az utóbbi három napban három terjedelmes cikk (kettő a Guardianben, egy a New York Times-ban) foglalkozik az Orbán-kormány rendszerszintű korrupciójával. Ennek a haszonélvezője maga a miniszterelnök, családja, barátai és szövetségesei. A Balogh S. Éva által írt és szerkesztett Hungarian Spectrum a Nyugat «felocsúdását» egy régebbi Wall Street Journalban megjelent cikkhez köti.

Egy hónappal ezelőtt a tekintélyes gazdasági-politikai napilap beszámolt arról, hogy az OLAF (az Európai Unió Csalás Elleni Hivatala) jelentést küldött a magyar kormánynak: vizsgálja ki a szabálytalanságokat, amelyek Orbán Viktor vejének, Tiborcz Istvánnak a vállalatában történtek, és foganatosítson törvényes intézkedéseket.

A közvagyon majd nyolc éve történő pimasz dézsmálása (ennek a 80 százaléka az EU-ból ered) után a világ kezd odafigyelni a hirtelen gazdagodó Orbán-családra – írja a Hungarian Spectrum és oknyomozó újságírókra hivatkozva mintegy 300 milliárdra forintra (több mint egy milliárd dollárra) becsüli a miniszterelnök eltitkolt vagyonát.

Jannifer Rankin az egyik Guardianben megjelent cikk szerzője felteszi a kérdést: Van-e az Európai Uniónak bátorsága, hogy valamit kezdjen az uniós juttatások lenyúlásával? Magyarország 2014 és 2021 között összesen 25 milliárd dollárt (6300 miiliárd forintot) kap(ott) az uniótól.

Mindeddig az EU nem mutatott különösen nagy elhivatottságot ezen a téren és poltikai-taktikai okokból, úgy tűnik, inkább szemet huny az egyre szembetűnőbb korrupció felett.

A vasárnapi New York Times címoldalán megjelent,  ritkaságszámba menő óriásriport címe „Fejszével a demokráciára, miközben Európa nyugtalankodik”. Ez jelent meg nyomtatásban, míg az online kiadás a következő címmel érhető el: „Miközben a Nyugat az autokraták felemelkedésétől tart, Magyarország megmutatja a lehetőségeket”.

Ami szintén figyelemre méltó újdonság, hogy a cikk részletesen tárgyalja a miniszterelnök környezetének látványos gazdagodását, és azon belül is a Tiborcz Istvánt érintő OLAF-vizsgálatot.

Hivatkozik a Direkt36 által közzétett hangfelvételre, amelyből kiderül, hogy a miniszterelnök vejének korábbi cége már másfél évvel azelőtt feltűnt egy nagy értékű projektben, hogy az arról szóló pályázatot egyáltalán kiírták volna. Idézik a Korrupciókutató Központ tanulmányát is, amely szerint Orbán Viktorhoz szorosan kötődő üzletemberek, Tiborcz, Mészáros, Habony, Garancsi és Simicska 2010 és 2016 között az állami és uniós források 5 százalékát nyerték el, majr 3 milliárd dollár értékben.

A Hungarian Spectrum megállapítja, hogy így néz ki manapság Magyarország Londonból és New Yorkból. A blogszerző szerint az OLAF-jelentés napvilágra kerülése óta az Orbán-kormány propagandája abban merül ki, hogy elkenje Orbán Viktor vejének, Tiborcz Istvánnak a felelősségét és Simicska Lajosra, az egykori bűntársra és a jelenlegi első számú ellenségre terjessze ki. Persze ez a propaganda stintjén még sikeres is lehet, de normális körülények között nem mentené meg Tiborczot a törvényes felelősségre vonástól. Nem kell azonban aggódnunk Orbán Ráhel és férje sorsa miatt: az ügyészség máris közölte, hogy a vizsgálat az ügyben hosszú és kimerítő lesz.

Szerb-horvát háborús kártérítősdi

Szerbia diplomáciai hadjáratot kezdett: múlt hét végén Budapesten közös magyar-szerb kormányülés volt, sok virágcsokorral, amellyel a magyar külügyminiszter, majd maga a miniszterelnök is Ana Brnabić szerb miniszterelnöknek kedveskedett, de kézzel fogható eredménye a csúcstalálkozónak aligha volt. A legmegrázóbb pillanattal a magyar kormányszóvivő, Kovács Zoltán szolgált, aki csúfosan belesült a szerb kormányfő nevének felkonferálásába. Ilyen Zágrábban nem történt, de a szerb elnök nem úszta meg incidens nélkül.

Hetekig tüzelte saját közvéleményét Horvátország és Szerbia a már korábban bejelentett államfői találkozó előtt. Ezúttal Aleksandar Vučić szerb elnök a vendég és Kolinda Grabar-Kitarović, horvát államfő a vendéglátó. Jogi szempontból a két elnök azonos helyzetben van, hiszen mindkét volt jugoszláv tagállamban közvetlenül választják ugyan meg az államfőt, de szerepe főleg protokolláris. Csakhogy a jognak a Balkánon sincs sok köze az államvezetéshez. Amíg Horvátországban majdnem Áder János féle szerepre szorítkozik Grabar-Kitarović asszony (noha néha meg-megszólal hol az ellenzék, hol a saját, kormányzó, jobboldali pártja őszinte sajnálatára), addig Aleksandar Vučić Szerbia koronázatlan királyának számít és senki sem gondolja komolyan, hogy tevékenysége a nagykövetek fogadásában merül ki. Az alkotmány értelmében a legkomolyabb mandátummal rendelkező közszereplő, Ana Brnabić, csupán az elnök jobbkezének számít. És még ebben a megállapításban is jó adag, hölgyeknek kijáró tisztelet megnyilvánulása van. Ezért volt például a minapi magyar-szerb kormánycsúcs csak tartalom nélküli látványosság, hiszen az egyik főszereplő (Vučić) nem is volt jelen.

A két ország kormánypárti médiája

(ebbe beletartozik mindkét közszolgálai televízió, de közel sem olyan formában, mint Magyarországon)

és a tabloidoknak nevezett bulvársajtó, amely, főleg Szerbiában közvetlenül a titkosszolgálatoktól kapja a bizalmas információkat. Nos, a két ország között bőven akad a múltból maradt nyitott probléma, mint például a rendezetlen határkérdés, a Vihar nevű sikeres horvát hadművelet (1995) után Szerbiába menekült szerb nemzetiségű horvát állampolgárok juttatásai, a horvát és a szerb kisebbség helyzete. És igen: a háborús kártérítés. Csak erről nem akart tárgyalni a szerb államfő, hiszen tudvalevőleg Horvátországnak van követelése Belgrád felé, hiszen a területén folyt háború.

A horvát sajtó két nappal a látogatás előtt megszellőztette, hogy a horvát fél élni fog az alkalommal és felveti a témát.

Így is történt. Reggel még minden békésen és rendben zajlott. Vučić megérkezett a Pantovčakra, a mindenkori horvát elnök palotájába,

előtte katonai tiszteletadás, szerb zászlók a horvát utcákon, virág a vendéglátónak.

Akár Európa akármelyik fővárosában.

A két államfő újságíróknak röviden értékelte a tárgyalásokat, majd Vučić a kíséretével elindult a kormányépületbe, ahol Andrej (végzetes név, mert Kovács Zoltán három nappal korábban ezzel a névvel akarta bemutatni a szerb miniszterelnökasszonyt, csak belecsuklott a hangja) Plenković miniszterelnök fogadta. Ahogy befejeződött a tárgyalás, Plenković Trump nyomdokain haladva a Twitteren közölte: tárgyaltak a háborús kártérítésről.

Így indította útjára a szerb államfőt, aki gyalog tette meg az utat a szomszédos épültig, a horvát parlamentig (Sabor).

A testőrök mellett haladó riporterek hada csak egyetlen kérdést szajkózott: volt-e szó a háborús kárpótlásról. Vučić állta a sarat, sőt egyszer még röviden válaszolt is:

„Igen, Plenković ezt felhozta, de nekem erről egészen más véleményem van.”

Utána azonban valami kihozta a sodrából. A Sabor felé félúton hirtelen megállt és valakinek odaszólt: „Csak nem gondolja, hogy megijedek a beszólásától. Bármikor válaszolok erre”.

Csak később derült ki, hogy a közbekiáltó egy Miro Bulj nevű parlamenti képviselő volt, a Most párt tagja. Ez pedig úgy derült ki, hogy ő maga mondta el percekkel a szóváltás után a riportereknek.

„Azt kérdeztem tőle, hogy mikor látogat a horvát Glinába. Azért, mert a Šešelj-féle mozgalomban (Szerb Radikális Párt, amely mostanság Szerb Haladó Párt néven kormányozza Szerbiát)

ő volt a legnagyobb háborús uszító.

Azoktól az emberektől kellene bocsánatot kérnie, mert hatalmas kárt okozott az ottani szerb kisebbségnek, majd Horvátországnak.”

A Glinában élt szerbek, a kilencvenes évek elején, a Belgrádból áradó propaganda hatására fellázadtak a horvát hatalom ellen, kikiáltották „függetlenségüket” és „csatlakoztak” Szerbiához. Közben egymást gyilkolgatták az ottani horvátokkal. Aztán 1995-ben jött a horvát felszabadítás vagy megtorlás és a glinai szerbek száma az egynegyedére csökkent.

Kárpótlást viszont senki sem akar fizetni.

Miért Budapest a (tréfli) sólet világfővárosa?

Ezt a kérdést a Times of Israel újságírója, Yaakov Schwartz teszi fel annak a riportjának a címeként, amelyben leírja mit tapasztalt a magyar fővárosban. Sommás megállapítása: a legjobb sólet díjáért kemény harc folyik Budapesten, ahol egy magára valamit is adó, hagyományos magyar étterem étlapjáról aligha hiányozhat a zsinagógák egykori szombati eledele.

A riporter kétségek között vívódott, amíg be nem tért a Kádár Étkezdébe, egy „szürke, a kommunista időkből ittmaradt” étterembe, ahol azonban szombaton előre helyet kell foglalni. „A dugig megtelt étterembe számos nyelven, magyarul, angolul, spanyolul, sőt héberül is folyik a társalgás – mindaddig, amíg a tiszta fehér köpenyes pincérnő elébük nem teszi az ételt.”

A sólet a Kádár ételeinek zászlós hajója, az egykori tulajdonos Kádár-család receptje, amely Erdélyből vagyis abból a régióból származik, ahol a holokauszt előtt erős haszid közösség élt. A mostani tulajdonos, Orbán Sándor, egykori öklöző maga nem zsidó származású, de az étteremmel együtt megkapta a sólet receptjét is, amelyre nagyon is büszke. „A sólet itt sokkal jobb, mint Izraelben” – mondta a riporternek Orbán, majd megkérdezte, hogy feltétként libacombot vagy füstölt sertéscsülköt hozzon-e.

A szerző ennek kapcsán levezeti, hogy a magyarok a török hódoltság idején szerették meg a disznóhúst, mit a muzulmán törökök nem ettek meg. Így került be a sertés a magyar konyhába és – a sólet receptekbe.

A roppantul nem kóser feltét ellenére a Kádár sóletje leginkább arra az ételre hasonlított, amelyet szombatonként tálalnak Izrael és az Egyesült Államok ultraortodox közösségeiben – szögezi le a TOI riportere. „Sőt holtversenyben lenne az Oak Park-i (Michigan) G’RA zsinagóga sóletjével. Ez a legjobb, amit valaha is kóstoltam.”

A szerző a Macesz Bisztróba is ellátogatott, ahol szintén családi recept alapján készítik a sóletot. Az ittenit is dicsérte Schwartz, hozzáfűzve, hogy hasonlót még nem evett.

A következő állomás a Fülemüle volt, amely a sólet szinonimájává vált, amióta kinyitott. Singer Viktor, a tulajdonos, nagymamájától, a holokauszt-túlélőtől, Cecíliától örökölte a receptet. Itt azonban a riportert elragadtatta a vágy a csodás pastrami iránt, ami miatt megfeledkezett a sóletról.

Ezután sor kerül a macesz gombóc méltatására, majd a flódnira (Raj Ráchel), amit szerinte flawed-knee-ként kell ejteni, erős brooklyni akcentussal.

A Times of Israel riportere végül idegenvezetőjét idézi, aki szerint: a magyarok nem túl nyitottak a zsidók iránt, de a zsidó konyha iránt nagyon is.

Voksokban mért barátság

Már közhely: a magyar-szerb kapcsolatok a mennyekben járnak, ha nem is ott köttettek. Míg a magyar „diplomácia” lenéző szigorral inti óva Ukrajnát, az ottani kisebbség őszinte sajnálatára, addig a vajdasági magyarok a haszonélvezői Viktor és Ácó újdonsült meghitt barátságának. Amibe az is belefér, hogy a magyar külügyminiszter immár rendszeresen kampányol, néha szerbül is megszólalva, a szerbiai kormánypárt mellett. Szerbiában.

Van vagy jó pár éve, hogy a két politikus: Aleksandar Vučić, aki most éppen nem miniszterelnök, hanem közvetlen választásokon megválasztott államfő és Orbán Viktor, aki még mindig csak kormányfő, egymásra talált.

Annak ellenére, hogy nem akármilyen közös múlt terheli a két nép kollektív tudatát. Újvidéki hideg napok, a ’44-es bosszú – hogy csak a legfájóbbakat említsük. A legfrissebbek meg a délszláv háborúk ártatlan magyar áldozatai – nem mintha a többi szerencsétlen frontra küldött kiskatona nem lett volna az.

A két pragmatikus, elvektől nem befolyásolt politikus a közös cél érdekében könnyen átlépett a múlt árnyékain,

ami nem megvetendő teljesítmény. A közös cél pedig nem más, mint egymás kölcsönös támogatása.

Szerb részről a képlet elég egyszerű: Magyarország az EU tagja, Belgrádnak nagyon is jól jön egy belső támogató. És ezt Budapest rendre teljesíti is: ahol csak tud lendít a Nyugat-Balkán országok csatlakozási folyamatában. Legutóbb azon uniós államok csoportjának tagjaként is, amelyek kezdeményezték, hogy a volt jugoszláv tagállamok plusz Albánia vegyen részt az unió bizonyos miniszteri találkozóin, még mielőtt a hivatalos csatlakozásra sor kerülne. Brüsszelben már céldátumról is tudnak (2025) Montenegró és Szerbia esetében, de ez még nem lezárt ügy, mert Jean-Claude Juncker szerint ez nem egy határidő, hanem inkább ösztönzés.

Jöhettek a közös üzletek is, például a Belgrád-Budapest vasút megaprojektje, kínai kölcsönnel és eladósodással.

Belgrád tehát, mondhatni haszonélvezője a kapcsolatok látványos javulásának.

Nem túlságosan bonyolult a magyar érdek megfejtése sem. Politikai pragmatizmusról van szó, ami felülír minden múltbéli sérelmet

és kellemes dallamúvá formálja az egykori „Belgrádra fel!” csatakiáltást.

Az Orbán-kormány legfontosabb, mindent felülíró alapelve a hatalom megtartása. Ennek a célnak rendelték alá a nemzetpolitikát, ami valójában az arra érdemes külhoni magyar szervezetek (RMDSZ, VMSZ) csatlóssá formálásában merül ki.

Kelemen Hunornak, az egykor független politizálásáról ismert Romániai Magyar Demokratikus Szövetség elnökének minapi nyilatkozata, miután két magyarországi ellenzéki vezetővel, Karácsony Gergellyel és Molnár Gyulával (ez utóbbiak fizették a cechet) vacsorázott, híven példázza ezt a vazallusi viszonyt:

„A vacsorán megkérdezték, hogy szerintünk mit kellene tenniük Erdélyben a választási kampányban. Nagyon őszintén azt mondtam, hogy semmit. Ez teljesen fölösleges időtöltés és energiabefektetés, hiszen én azt gondolom: az erdélyi magyar emberek világosan tudják, hogy kire szavazzanak.”

Nem maradt rest Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség nemkülönben szófogadó elnöke sem, aki többször is elmondta: reméli, hogy a tavaszi szavazások után Magyarországnak továbbra is olyan kormánya lesz, mint amilyen az elmúlt hét és fél évben volt és folytatni tudják a közösségépítési erőfeszítést.

A vajdasági magyar kormánypárt minden szinten koalíciós partnere Vučićék jobboldali pártjának és a Budapest-Belgrád közötti jól jövedelmező kapcsolattartó szerepért beáldozták vagyis átengedték még a koronaékszernek számító szabadkai polgármesteri széket is.

Nem csoda hát, hogy a magyar-szerb együttes kormányülés előtt néhány nappal Pásztor Orbánnál járt és közölhette vele az örvendetes hírt: a vajdasági, regisztrálásra ösztökélő kampánynak meglett az eredménye, hiszen a január közepi 38 ezerről 46,5 ezerre ugrott meg a regisztráltak száma. Ezzel Pásztor legfontosabb feladatának eleget tett:

valószínűleg több mint 50 ezer vajdasági magyar fog a Fideszre szavazni.

Egyébként Romániában is hasonló ütemben, 139 ezerről 146 ezerre sokasodtak a választópolgárok. Így a magyarországi kormánypártok akár 300 ezer külhoni voksot is begyűjthetnek.

Kifizetődik tehát az Ácóval kötött barátság, hiszen lehet bántatlanul kampányolni Szerbiában és a szerb költségvetés sem bánja, ha a magyarországi forint milliárdok áfája nála köt ki.

Ezekről nem lesz szó a magyar-szerb együttes kormányülésen.

 

 

Athén nacionalista lázban ég

A lezserségéről, a németeket lepipáló nyugdíjairól, Demis Roussos giccses dalairól és káprázatos tengerpartjáról ismert Görögország azonnal pitiáner soviniszta görcsbe rándul, amint északi szomszédjának „lopott” neve kerül napirendre. Pedig a békülékeny macedón kormány már mindenbe beleegyezne.

Ma is tízezrek tüntettek az athéni parlament előtt, mert nem szeretnék, hogy Görögország engedjen a szomszédos Macedóniának a lassan húsz éve tartó névvita lezárása érdekében.

A Szintagma téri tiltakozás szervezői egymillió résztvevővel számoltak. Úgy tudják, hogy az ország minden szegletéből, sőt, külföldről is érkeztek tüntetők. A szervezők: nacionalista szervezetek, veteránegyesületek, egyházközségek (ők sehol, semmiből nem maradhatnak ki) és a görög diaszpóra képviselői.

A tüntetés egyik főszónoka a világhírű zeneszerző, a 92 éves Mikisz Theodorakisz volt, aki népszavazás kiírását követelte a kormánytól.

A görög közélet több jelentős alakja – köztük politikusok, vallási és katonai vezetők – is részt vett a megmozduláson.

„Macedónia görög és kizárólag görög”

– mondta az egyik tüntető, Allia Szarellisz, aki az Egyesült Államokból érkezett a megmozdulásra. „Ezért harcolnunk kell, és az egész világgal tudatnunk kell.”

Az America First! világából érkezett szónok elhozta a kizárólagosság fáklyáját a befogadókész Athénbe.

Két héttel ezelőtt hasonló tüntetést szerveztek Szalonikiben, Makedónia tartomány székvárosában, amelyen a rendőrség szerint 100 ezren, a szervezők szerint pedig 400 ezren vettek részt.

Az athéni tiltakozással egy időben 700 baloldali és anarchista tüntetett az egységes Balkánért.

Egy friss közvélemény-kutatás szerint a görögök 59 százaléka ellenzi, hogy a Macedónia szó szerepeljen az északi szomszéd jövőbeli nevében, de a megkérdezettek 35 százalékát nem zavarná ez.

A görög-macedón névvita 1991-ben kezdődött, miután Macedónia függetlenné vált Jugoszláviától. Görögország már akkor kifogásolta, hogy az új ország a Macedón Köztársaság nevet akarja viselni. Mivel Görögország északi tartományát, ahol jelentős macedón kisebbség él, Makedóniának hívják, a görögök úgy vélték, hogy a macedónok területi követelésekkel állhatnának elő.

Ez egy NATO tagállam részéről, enyhén szólva is, röhejes érv.

Pláne akkor, ha a „területi követelő” egy pöttömnyi ország, amelyet nemrégen még etnikai konfliktusok feszítettek szét.

Az ország így a nemzetközi dokumentumokban jelenleg a Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság nevet viseli, az alkotmányában is meghatározott nevében azonban nem szerepel az utalás Jugoszláviára. A névvita miatt Macedónia európai uniós és NATO-integrációja késik, Görögország ugyanis addig nem hajlandó megszavazni északi szomszédja csatlakozását a két szervezethez, amíg az nem mond le a Macedónia névről.

A vita végére szakértők szerint úgy kerülhet pont, hogy a Macedón Köztársaság nevét megtoldják az új vagy északi jelzővel. Csak hogy a tüntetők és a görög közvélemény nagy része még ezt is elfogadhatatlannak tartja. Makedónia csak görög lehet. Az a másfél millió macedón meg nevezze magát bárminek, csak makedónnak nem.

A lengyelek „fájdalmas zsidó múltja”

Már csak a lengyel köztársasági elnöknek kell aláírnia azt a törvényt, amely akár hároméves börtönbüntetésre ítélné azokat, akik a náci bűnökért a lengyeleket tennék felelőssé. A legtöbbet emlegetett kifejezés, a tájékozatlanabbak által emlegetett „lengyel haláltáborok” valóban téves, hiszen azok a náci megszállás alatt álló ország területén voltak és a nácik működtették. Izrael és az Egyesült Államok heves reagálásából ítélve az egyáltalán nem ilyen egyszerű.

Hetvenhárom évvel a leghírhedtebb tábor, Auschwitz-Birkenau felszabadítása óta a lengyelek még mindig igyekeznek megérteni saját szerepüket a területükön lezajlott népírtásban. A (szélső)jobboldal által dominált lengyel parlamentben ezen a héten kapott zöld fényt a törvény, amely Izraellel diplomáciai viszályt váltott és Washington (State Department) is jónak látta figyelmeztetni Varsót, hogy a stratégiai partnerséget veszélyezteti ezzel a lépéssel.

A törvényt kritizálók elismerik, hogy ugyan nem volt hivatalos együttműködés ezen a téren a megszállt Lengyelország és a náci Németország között, de a törvény egy kísérlet arra, hogy elfeledje, sőt tagadja a lengyelek bűnrészességét a zsidók meggyilkolásában a holokauszt idején. A bírálók úgy értelmezik: a nagy általánosságban megírt törvény lehetővé teszi, hogy a valódi tettesek sem kerülhetnek többé bíróság elé.

1939-ig, tehát Lengyelország náci megszállásáig az országban népes zsidó közösség élt, több mint 3 millióan, ami a lakosság tíz százalékát tette ki. A nácik alatt mintegy 6 millió lengyel vesztette életét, ezek közül három millióan zsidók. Óriási többségük a lengyel területen felállított haláltáborokban, mint Auschwitz-Birkenau, Belzec, Chelmno, Majdanek, Sobibor és Treblinka. Pontos számot nem lehet tudni, de történészek szerint több tízezer zsidó annak következtében halt meg, hogy antiszemita lengyel honfitársaik feladták őket a német hatóságoknak.

Az is igaz viszont, hogy a lengyel menekültkormány és az ellenállási mozgalom 1942-ben egy titkos hálózatot hozott létre (Zegota), amely zsidók mentésével foglalkozott, sőt halálos ítéleteket hozott a náci kollaboránsok ellen. Ők értesítették először a szövetségeseket, hogy mi történik az európai zsidósággal országukban.

A lengyel származású amerikai történész, Jan T. Gross 2001-ben megjelent könyve, A szomszédok sokkoló hatást váltott ki a lengyel közvéleményben. Ebben beszámol arról, hogy 1941-ben, a náci megszállás idején egy Jedwabne nevű városkában több száz zsidó honfitársukat gyilkoltak le lengyel szomszédjaik. A 2003-ban befejeződött lengyel vizsgálat bebizonyította, hogy a tömegmészárlást lengyelek követték el, a nácik uszítására.

Az eset először ingatta meg azt az általános lengyel vélekedést, hogy ők csak áldozatai a náci megszállásnak. Jedwabne titkának feltárása után a történészek még 15 hasonló esetet tártak fel.

Az is az igazsághoz tartozik, hogy több ezer zsidó életét mentették meg a lengyel polgárok, pedig az főbenjáró bűn volt a nácik alatt. Egy zsidó ember rejtegetéséhez, szakértők szerint, 5-7 ember részvétele volt szükséges.

Az izraeli Yad Vashem Holocaust Múzeum adatai szerint 35 ezerre tehető azoknak a zsidóknak a száma, akiket a lengyelek mentettek meg.

Megtartani a szavazati jogot, de megszüntetni a megkülönböztetést

A napokban egy vajdasági magyar ellenzéki tömörülés (Magyar Mozgalom) szervezésében nemzetpolitikai tanácskozás volt Palicson 5 magyarországi párt részvételével (MSZP, Jobbik, Liberálisok, Együtt, LMP). Tulajdonképpen a meghívottak közül csak a Fidesz-KDNP és a DK nem képviseltette magát. Interjú Szabó Vilmossal, az MSZP nemzetpolitikai kérdésekkel foglalkozó szakpolitikusával.

 

Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy nemzetpolitikában ők képviselik a két végletet? Vagy árnyaltabb a kép?

Árnyaltabb a kép. Hadd kezdjem azzal, hogy a Magyar Mozgalom rendezvényét példaértékűnek tekintem. Fontos lenne, hogy több hasonlóra is sor kerüljön a választási kampányban. Annak örültem volna természetesen, ha minden meghívott képviselteti magát, és vállalja a közös, nyilvános megmérettetést. Sajnos nem ez történt. A FIDESZ-KDNP és a DK távolmaradásából azonban nem következik az, hogy a nemzetpolitikában a két végletet képviselnék. A nemzetpolitika lényeges részkérdéseiben vannak végletes álláspontjaik.

Alapvető kérdésekben (támogatáspolitika, szavazati jog) egyetértés volt-e a résztvevők között?

A fórum talán legpozitívabb tapasztalata az volt, hogy a résztvevők az alapvető kérdésekben nem a meglévő eltérésekre, különbségekre koncentráltak, hanem azokra a pontokra, amelyekben hasonló és egymáshoz közelálló a megközelítésük. A támogatáspolitikánál egyértelmű volt mindenkinél a jelenlegi kormány gyakorlatának a kritikája és a változtatás igénye és szándéka egy új kormányzat esetén. Abban is egyetértés volt, hogy az új támogatáspolitikát az érintettek között széleskörű vitának és egyeztetésnek kell megelőzni. Én azt is elmondtam, hogy a MÁÉRT ülésén kellene a közös álláspontot elfogadni.

A szavazati jogot illetően minden résztvevő annak megtartását képviselte. Érdemes lenne ugyanakkor az eddigi tapasztalatokat közösen megvizsgálni, értékelni és ahol szükséges, változtatni.

Azt a megkülönböztetést, ami ma a levélben történő szavazást illetően a határokon kívül élő és dolgozó magyar állampolgárok között van, biztosan meg kell szüntetni.

Vegyük sorjába, hogyan is áll az anyaország a külhoni kisebbségekkel. Kezdjük talán a legnépesebbel: úgy tűnik, hogy több évtizedes önálló politizálás után, az RMDSZ is beállt a Fidesz szekértáborába, letérve a Markó Béla fémjelezte irányvonalról. Ez szükségszerű volt?

Az MSZP korábban sem minősítette – ma sem teszi -, hogy a külhoni magyar kisebbségi pártok, szervezetek milyen belső politikát folytatnak, milyen viszonyt ápolnak az anyaországi pártokkal. Az elemi kérdés, hogy a mindenkori magyarországi kormánnyal jó kapcsolatban kell lenniük.

Az RMDSZ és a FIDESZ együttműködésében meghatározó az, hogy ugyanahhoz a nemzetközi pártcsaládhoz tartoznak. A kétoldalú kapcsolataikat illetően ugyanakkor a nyilvánosság számára is jól érzékelhető volt, hogy 2014 után a FIDESZ viszonyulása is jelentős mértékben pozitívan változott az RMDSZ irányában.

Felvidéken mintha állandósultak volna az erőviszonyok. A többnemzetiségű Híd-Most rendre megelőzi a Magyar Közösség Pártját a választásokon és parlamenti-, sőt kormánytényező Szlovákiában. Viszont a magyar kormány Bugár Béláékkal nem áll szóba, az MKP-t viszont támogatja. Egy magyarországi kormányváltás után – és amennyiben az MSZP ennek jelentős résztvevője lenne – hogyan változna meg ez a viszonyulás?

A magyar nemzeti közösségeknek kell eldönteniük, hogy mely pártot, érdekképviseleti szervezetet támogatnak és hatalmaznak fel arra, hogy képviseljék őket. Volt idő, amikor abban volt konszenzus, hogy a választáson mandátumokat szerzett pártokat a magyar kormányoknak is partnernek kell tekinteniük. A kétoldalú pártkapcsolatokban minden párt eldöntheti a saját viszonyulását.

Mi ehhez tartjuk magunkat ma is. Egy MSZP részvételével alakuló kormány tehát partnerként kezelné a Bugár Béla által vezetett Híd-Most pártot is.

Vajdaságban csak egyetlen párt, a VMSZ a Fidesz partnere. Méghozzá nem akármilyen, hiszen forintmilliárdok érkeznek Szabadkára. A legnagyobb gondot, a kivándorlást azonban ez sem lassítja le. Egy új magyar kormány ezen hogyan tudna változtatni?

A kivándorlás a térség egyik fő problémájává vált, minden nemzetet komolyan súlyt. Sokkal nagyobb gondot jelent ez nyilván a kisebbségek, így a magyarok számára. Vajdaságban drasztikus méreteket öltött az elmúlt közel egy évtizedben.

Egy új magyar kormány sem tudná ezeket a folyamatokat egy csapással megállítani, de egy átfogó programmal megkezdené a lassítását úgy az anyaországban, mint a magyar nemzeti kisebbségi közösségekben. Ebben – a közös érdekek alapján – partnerségre és szoros együttműködésre törekednénk a szomszédos országok többségi nemzeteivel is.

A kárpátaljai magyarok mostanában úgy kerültek reflektorfénybe, hogy Gyurcsány Ferenc és a Demokratikus Koalíció kampányt indított a magyarországi lakcím nélküli határon túliak szavazati joga ellen. Az ukrán nyugdíjas kezd szitokszóvá válni. Nem lehetne ezeket a kérdéseket másként megoldani?

A magyarságot határon belül és határon kívül megosztó, egymás ellen hangoló kérdéseket kormányon lévőknek és ellenzékieknek egyaránt el kellene kerülniük, különösen választási kampány idején. Én ezt tartom felelős politikai magatartásnak. Létező gondok, problémák nyilvános politikai kampányokban még sosem oldódtak meg.

A kárpátaljai magyarságot illetően az Ukrajnában elfogadott oktatási törvény kisebbségeket rendkívül hátrányosan érintő következményei váltak sorskérdéssé. Kormányzóknak és ellenzékieknek felelősségüknek és lehetőségeiknek megfelelően azon kell dolgozniuk, hogy ez a veszélyes helyzet megszűnjön.

És végül: Szabó Vilmos talán a legismertebb magyarországi nemzetpolitikus a határon túli magyarok körében, aki fáradhatatlanul tartja a kapcsolatokat a külhoniakkal. Valamikor a Duna Televízióban már hagyománnyá váltak a Szabó Vilmos – Németh Zsolt viták. Ezek azonban már régmúlt idők. 2018. áprilisa után hogyan képzeled el a politikai jövődet?

2014 óta az MSZP nemzetközi kapcsolataival, a magyar pártokkal történő együttműködéssel, nemzetpolitikai kérdésekkel foglalkozok szakpolitikusként. A nyilvánosság színpadától hátrébb léptem, de lényegében ugyanazt a munkát végzem, mint korábban. Ha erre 2018 áprilisa után is lesz lehetőségem, folytatom.

Békülékenyebb hangnem és belpolitikai dominancia – Trump első évértékelője

Két dologhoz kérte a demokraták támogatását: a bevándorlás reformjához és a nagyberuházásokhoz. Az Egyesült Államok hadseregének, valamint nukleáris fegyverzetének fejlesztése pedig „a legbiztosabb védelem az ellenséges rezsimekkel, a terroristákkal, de még a rivális országokkal, Kínával és Oroszországgal szemben is”.

A bevándorlás reformjához és az amerikai infrastruktúra fejlesztéséhez szükséges kompromisszumok megkötésére szólította fel Donald Trump amerikai elnök a pártharcok miatt mélyen megosztott amerikai törvényhozás republikánus és demokrata tagjait kedden, elnökségének első évértékelő beszédében.

„Ma este mindenkit arra szólítok, hogy tegyük félre nézeteltéréseinket a közös pontok megtalálása érdekében, s hogy megteremthessük azt az egységet, amelyet fel kell mutatnunk a minket szolgálatukra megválasztó embereknek” – mondta az elnök a kongresszus két háza előtt felszólalva.

A sikerek lajstroma

Donald Trump hosszan sorolta az elnökségének első éve alatt elért, szerinte kivételes eredményeket: a decemberben elfogadott adócsökkentéseket, szövetségi szabályozások egy év alatt végrehajtott példátlan csökkentését, a munkásoknak és a fejlesztéseket bejelentő vállalatoknak juttatott támogatásokat, és kijelentette, hogy kormányának „a választások óta 2,4 millió új álláshelyet” sikerült teremtenie, „beleértve azt a 200 ezer új munkahelyet, amely egyedül a gyáriparban” jött létre. „A munkabérek stagnálásának évei után végre a bérek emelkedésének tanúi vagyunk” – mondta.

Külön méltatta az adóreformok nyomán bekövetkező fellendülést, majd arról beszélt, hogy a részvénypiacok „egyik rekordot a másik után döntötték meg, 8 billió dollárral gyarapodva értékben”. Trump azt ígérte, hogy amerikaiak milliói fognak jövő hónaptól kezdve nagyobb fizetést hazavinni, hála azoknak a nagyarányú adócsökkentéseknek, amelyet tavaly év végén iktatott törvénybe.

Bevándorlás: tisztességes kompromisszum

Trump úgymond „tisztességes kompromisszumot” ajánlott a bevándorlás reformjának ügyében a kongresszus ellenzéki, demokrata tagjainak abban a reményben, hogy elnyeri támogatásukat a szükséges törvények megszavazásához.

Mint mondta, lehetőség van arra, hogy „az állampolgársághoz vezető utat” teremtsenek 1,8 millió olyan ember számára, akiket gyermekként illegálisan vittek be az Egyesült Államokba. Cserébe ismét azt kérte, hogy támogassák „a déli határfal” megépítését, amely kampányának egyik fő ígérete volt.

Trump sürgette a vízumlottó gyakorlatának felszámolását, s helyében „érdemeken alapuló” bevándorlást szorgalmazott, és állást foglalt a családegyesítés címén zajló bevándorlás ellen, kivételként említve ugyanakkor a házastársak és kisgyermekek esetét.

Szabad kezet a terroristák levadászására

Az ország védelmének kérdéseire kitérve hangsúlyozta, hogy kormányának szüksége van minden felhatalmazásra, hogy őrizetbe vehesse a terroristákat „bárhol is vadásszuk őket le”.

„A múltban bolond fejjel szabadon engedtük veszélyes terroristák százait, csak azért, hogy aztán a harctereken ismét találkozzunk velük” – állította Trump a kongresszus két háza előtt elmondott első, „az unió helyzetéről” szóló beszédében.

„A terroristák nem egyszerűen bűnözők, hanem törvénytelen, ellenséges harcosok” – mondta, hozzátéve, hogy ekként kell őket kezelni akkor is, ha a tengerentúlon fogják el őket.

Trump egyúttal megerősítette a Fehér Ház beszéde kezdetéhez időzített bejelentését, miszerint utasította védelmi miniszterét az amerikai haderő fogolypolitikájának felülvizsgálatára, és a Kuba szigetén lévő guantánamói börtöntábor további működtetésére.

Több pénz hadi kiadásokra

Beszédében szorgalmazta az Egyesült Államok hadseregének, valamint nukleáris fegyverzetének fejlesztését.

Trump szerint „a páratlan teljesítmény” jelenti a legbiztosabb védelmet az ellenséges rezsimekkel, a terroristákkal, de még a rivális országokkal, Kínával és Oroszországgal szemben is. Ezért arra kérte a kongresszust, hogy töröljék a költségvetési limitet a hadsereg finanszírozásában.

Kiemelte, hogy az ország védelméhez elengedhetetlen egy erős nukleáris fegyverarzenál. Mint fogalmazott: talán egyszer eljön egy olyan csodás pillanat, amikor a világ leszerelheti ezeket a fegyvereket, de mint kiemelte: „még nem tartunk ott”.

Trump azt sem zárta ki, hogy katonai erőt használ majd ahhoz, hogy elrettentse Észak-Koreát az atomfegyver kifejlesztésétől.

Trump beszédét többször is zúgó taps fogadta a republikánusok oldaláról, míg a kongresszus demokrata tagjai többnyire csöndben fogadták kijelentéseit.

Amerikai hírelemzők az orosz befolyásolásra vonatkozó vizsgálat miatt emlékeztetnek arra, hogy napra pontosan 44 évvel ezelőtt, 1974. január 30-án Richard Nixon elnök tartotta (mint hamarosan bebizonyosodott, utolsó) Unió-beszédét. Nixon és környezete ellen akkor már több, mint egy éve folyt a nyomozás a Watergate-ügyben. Az elnök hat hónapra rá lemondott.

Gyurcsány: Nem betlire kell játszani

Az ellenzéki megállapodásról és arról, hogy csak „a jó ég tudja, hogy hova fognak eljutni ezek az egyeztetések”; a közös listáról és Gergőről; meg arról, hogy a szocialistákkal nehezebb volt kormányozni mint a liberálisokkal; egészen addig, hogy a tét a diktatúra megtörése. Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke volt a Republikon Intézet által szervezett beszélgetéssorozat (Kire szavazzanak a liberálisok?) vendége.

Tóth Csaba, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója először is arra volt kíváncsi, hogy miért szavaznának a liberálisok a DK-ra.

Gyurcsány Ferenc szerint a demokratikus ellenzék három pártja közül, amelyek bejuthatnak a parlamentbe (DK, MSZP, LMP) a Demokratikus Koalíció a leginkább képviseli a liberális értékeket. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy a DK a legpiacpártibb közülük és emberjogi kérdésekben és messze meghaladja a liberális minimumot. Gyurcsány a DK egy szabadelvű, balközép, polgári párt.

Az ellenzéki megállapodásról

A DK elnöke szerint lesz megállapodás, de „a jó ég tudja, hogy hova fognak eljutni ezek az egyeztetések”. Azt is hozzáfűzte, hogy a „Momentumtól bármeddig lesz megállapodás” viszont van az országban 20, 25 vagy 30 választói kerület, ahol el lehet indulni egymással szemben, mert nincs esélye a demokratikus ellenzéknek.

A koordinált indulásról

FH KTGY.

„Olyan erős meggyőződésbeli különbségek vannak a választók között, hogy meg kell nekik hagyni a lehetőséget: kompromisszum nélkül, a hozzájuk legközelebb vélt pártokra tudjanak szavazni. A kompromisszumokat e tekintetben inkább taszítónak látjuk ebben a pillanatban, mint vonzónak.” Gyurcsány szerint a különálló listáknak mozgósító erejük van. Nem hagyta ki a megjegyzést, hogy az MSZP és a listavezetője októberig a különböző lista mellett kampányolt. „Onnantól kezdve, hogy Gergő ennek a listának az élére került vagy kerülni fog, úgy látszik, hogy változott az álláspontja.”

A liberálisokkal való kormányzásról

„Egy álom volt a liberálisokkal kormányozni” – kezdte ironikusan a választ Gyurcsány Ferenc. De hozzátette: „nehezebb volt kormányozni a szocialistákkal, mint a liberálisokkal, legalábbis a Kuncze-időszakig bezárólag. Utána Kókával és Fodorral már bonyolultabb volt a helyzet”.

„A legnagyobb tévedésünk az volt, hogy a nemzetközileg is a legbonyolultabb reformot, az egészségügyi reformot nemcsak, hogy a kisebbségi koalíciós partnerre, hanem egy olyan miniszterre bíztuk, akinek nem volt politikai tapasztalata, nem értette a társadalmi-politikai szövetségkötés technikájának fontosságát. És ezt nem beszéltük végig.”

Az őszödi kérdésről

„Nagyon sok liberális véleményformáló volt és van azon a nézeten, hogy az volt az ősbűn, a magyar politika ősbűne, ami az őszödi beszéd után történt: a rendőri beavatkozás, az ami az utcán történt, ahogyan ezt a kormányzat kezelte. Ez a hitelességi deficit máig terheli a baloldalt és magát Gyurcsány Ferencet is.” Ennyi volt Tóth Csaba felvezetője, amire a DK elnöke azt válaszolta, hogy racionálisan a választások előtt két hónappal már hiába igyekezne meggyőzni az igazáról azokat, akiket 12 évig sikertelenül próbált. Viszont hozzáfűzte, hogy a kormánynak a törvényes rend fenntartása volt az elvárása. „Franciaországtól Texasig, Németországtól Londonig ez minden kormány elvárása: tessék fenntartani a törvényes rendet.” Gyurcsány szerint történtek jogtalanságok, törvénytelenségek mindkét oldalon. „Nagyjából ugyanannyi rendfenntartó sérült meg, mint tüntető. 340 környékén van mindkét oldalon. Ez nagyon sok. De aki látott már közvetítést Frankfurtból tavaly nyáron, Párizs külvárosaiban, különböző amerikai szövetségi államokban, hogy mi történt műveleti területeken…”

Az „Orbánnal nincs alku”-ról

Gyurcsány Ferenc hétvégi kinyilatkozására utalt a moderátor, amire a DK vezetője azt válaszolta, hogy a ha demokratikus közélet lenne Magyarországon, akkor ezt természetesen nem mondhatta volna, de Orbán diktatórikus rendszerében igen.

A bojkottról

„Miért engednénk meg, hogy a Fidesznek 100 százaléka legyen?” – válaszolt kérdéssel a kérdésre a pártelnök.

FH KTGY.

„De akkor miért mennénk el szavazni, ha úgy is diktatúra van? Hogy ne legyen a Fidesznek kétharmada? Hiszen most sincs, mégis azt csinálnak, amit akarnak?” – hangzott a következő kérdés.

Gyurcsány szerint a választás tétje, hogy megtörjük a diktatúrát. „Elképzelhető, hogy tömeges átszavazás esetén el lehet venni a Fidesztől 40-50 választókerületet és kisebbségbe fog szorulni… Nem betlire kell játszani. Aki betlire akar játszani az járjon ultikörbe.”

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!